TÁMASZ ÉS SZEREP
Bedobták ezt a kertet életembe.
Zöld tincseivel amint mellém telepszik,
néha öregként nyögdécsel, máskor
süvölvényesen hátba vág,
mutatja változó vonásait, mint
arcsebészek és kozmetikusok reklámjai
a lehetőségeket.
Jó társaság a kert, pontosan érkezik,
eleinte fáradt, de hamar kifújja magát,
a melegben hűs vizekkel itatom.
*
A sétabot némasága, ahogy
könnyedén lóbálható ficsúri kézből
a roggyanó léptű öreg
barátjává idomul. A támasz
mindössze szerep, rúd és fogantyú
bölcsen engedelmes, generációkban
mért története van, hiszen
őse anyagából szakították ki a szerepre.
A fák tudnak egymásról –
ez a mankóvá őszült sétabot vajon
őriz zöld emlékeket?