SZÖSZMÖTÖLÖK
Feljött bennem ez a szó, a semmittevést és gondolattalanságot fejezi ki, amikor a kéz nem tudja, mit csináljon, és az agytól várja az utasítást. Szöszmötölök, azaz várok egy autóbuszra, amelyiknek valami célja van velem, vagy az előttem lévő szerszámokkal bíbelődöm, mire is használhatók, esetleg azoknak van valami céljuk velem… nem tudom.
Ez a „nem tudom” az igazán zavaró, mert – híján van a magyarázatnak. Valami kering a levegőben, „az én légteremben”, a várakozás atmoszférája, üresjárat.
Zavaró? Ezen is fennakadok, mert az érzést pozitívumként is értelmezhetem; ha zavar valami, akkor természetem figyelmeztet: itt kiigazításra van szükséged. Talán a „Jövő” miatt?
Az idézőjel kapásból jött, és félénken a papírra szállt, mint kismadár a vékony faágra. „Jövő?”, amikor a kiszámítható emberi életévek vége felé járok, és a maradék idő „miként”-je, „hogyan”-ja kísérőtársa reggeli ébredéseimnek. Maga az ébredés persze már jó jel, a nap, az idő érzékelése már valaminek a táptalaja. Ha vallásos lennék, azt gondolnám, valakinek az ajándéka… De hogyan tovább?
Innen az átmeneti segítség: a jól begyakorolt rutin, a napkezdet praktikái, a „mindig következő lépés” szolgai teljesítése. Az ember tesz, mozog. A Jövő: ez a nap.
visszasírnám
Persze a Jövő mindig is „ez a nap” volt. Csakhogy a test és elme akkoriban nem így számolt. Tervek rakódtak a tudatra (bár a „rakódtak” szó sem helyénvaló), a szervezet automataként működött, ennek a motornak táplált valamilyen tartalmat az agy, az Idő nem igazán szerepelt még a tudatban. Visszasírnám most „azokat az időket”? Ennél a pontnál tudatosul, hogy az élethossz egyre sűrűbb konstatálása olyasmi, mint egy hosszútávfutó atléta tréning-szüneti lihegése a kispadon. Ugyanakkor – elkerülhetetlen.
Szóval, itt van ez a nap. Üres tálca az orr előtt. A „Jövő” egykor kimerült a tálcai választékban.
Az utca viszont nem öregszik, de – változik. Mármint az utcakép. A Covid utáni időszak a járókelők maszk nélküli sztrádája. Körülnézek. Minden a régiben, azaz a járvány négy évvel előtti idejében. Egyvalami azonban feltűnik; a sok – hátizsák. Jó, már évtizede (vagy még régebben) az aktatáskát felváltotta a könnyű, tarisznya-szerű vászon vagy hálós szatyor, a könnyedén vállra csapható oldalzsák. Most azonban úgy tűnik, a járókelők a hátukra veszik a világot; hivatalnokok, üzletemberek, iskolások, utcanép jelentős része behódolt (vagy felismerte) a lezser öltözködés kényelmét. Mindez már a több évtizedes farmernadrág-őrület berobbanásával kezdődött, azóta „romlik” a divat. Napjainkban annak a filmszínésznek az ízlése követendő, aki gyűrött alsótrikóra vesz zakót és foszló-fércű fakult nadrágján dizájner-tervezte rojtos lyuk tátong… A női divat sem marad el ettől, hiszen a két nem öltözködése szinte ugyanaz – de ez már a nemek hangsúlyozott egyenlőségének hozadéka.
A hátizsák az ún. tisztes családapák és háziasszonyok hátán is ott van – talán mert divat-értékén kívül fiatalít. Számomra a hátizsák kirándulásokra, és apám munkaszolgálatos behívásaira emlékeztet. Nagyapám viszont – aki még Ferenc József hadseregében szolgált – két kézikoffert cipelve utazta keresztül-kasul az országot, árusítva az üveges szakma kellékeit. Egy jól megtömött hátizsák mennyivel könnyebb lett volna, gondolom most. A hátizsák-viselet egyébként úgy jöhetett divatba, hogy felszabadította a kezeket a táskák és bőröndök fogantyújának tartásától, és így lehetővé tette a mobiltelefonok kezelését. Napjainkban ritkán látni amolyan céltalanul lófráló járókelőt, akinek markában ne fészkelődne a fülhöz emelt kis készülék. Élénk eszmecsere folyik az utcákon, miközben a másik kézben pórázon tartott kutya diktálja az iramot. Ha nincs kutya, akkor a szabad kéz tánca kíséri a társalgás indulatait. Az utca így eloroz valamit a színpadi előadások jellegéből – modern, szabadtéri balett.
nem ugrik be
Szöszmötölésem késő esti eleme a keresztrejtvényfejtés. „Ősi”, gondűző elfoglaltság, idős korban lehet gondterhelő, mivel az emlékezet felhőjén lebeg valahol a keresett szó, s nem ugrik be, mint akkor… Mégis: agytorna, emlékezetpróba, néha ismeretterjesztő. Földrajzi helyzetem e féltekén alkalmat ad, hogy anya- és idegen nyelvű rejtvényekbe bonyolódhatok. Ez dupla kínlódás, mivel a fejtési próbálkozás folyamán néha a másik nyelv szava penderül a tudatba. Ez gátat szab a másik nyelvből jelentkező szónak. Frusztráció, de úgymond „jólesően” foglalkoztatja az agyat. Egyébként néha felhoz az anyanyelv mélyéből mára már elhasznált, néhol mesterkélt kifejezéseket. Régi aranyakat, porlepte csillogásukkal.
Mint például ezt a szót: szöszmötölök.