SÓVÁRGÁS EGY BÓLINTÁS UTÁN

Vajon mikor kezdődött a Mese? A gyerekmese mint műfaj. Eredetét talán a bibliai Édenkertnél kereshetjük. Gondolom, az ősembernek már a barlangjában is voltak mese-vágyai – bizonyára ezekből formálódott a tűz megszerzésének prométheuszi története –, a mesék legtöbbjében azonban elvágyódásról hallani: el onnan és akkorról, ahol és amikor éppen van az ember – máshová, más időbe, például másik barlangba, ahová rendre betéved egy-egy vad, és így nem kell kint vadászni rá. Gyanítom tehát, hogy a mese az elvágyódással kezdődik, és persze megidézi a vágyottat: a szerencsésebb, bőséget ontó területeket. Eldorádót, ahol minden más és jobb.

De engem a mese folytatása foglalkoztat igazán. A „Tündérország”-szindrómából is a kalandnak az a része, amikor az „itt nem jó” megérzése és a „valahol máshol mégiscsak jobb lehet” sejtelme után a képzelet más tájak felé fordul.

huszonhat esztendőbe gyömöszölt tevékenység

Első színházi élményem a János vitéz volt. A daljáték vezetett el Petőfihez, Kukorica Jancsi és Iluska (akkoriban: Sárdy János és Vámos Ágnes) színpadi varázslata apám féltve őrzött 1909-es kiadású Petőfi kötetéhez, s abban az elbeszélő költeményhez. A gyerek felfedez, a felnőtt utánanéz. A már „éretten” olvasott, ízlelgetett Petőfi-életmű – együtt az élettörténet és a költészet – még mindig meseként jelent meg bennem: így érzékeltem az ember-feletti tetteket, a hősiességet, a szerelem és szabadságvágy, a hazaszeretet toposzait. Ebből a felső fokon idealizált keretből segített ki és vitt Petőfi igazi közelségébe Illyés Petőfi-életrajza. Különösen a huszonhat esztendőbe gyömöszölt tevékenység volt imponáló, a költészetével párhuzamosan, folyóként rohanó élet. Hiszen volt ő vándorszínész, lapszerkesztő, forradalmár, katona, képviselő-jelölt, országjáró, Béranger és Shakespeare fordítója, németül és olaszul is értő, szüntelenül szerelmes, lobbanékony. Ha igazat adunk a feltételezésnek, hogy az életmód is lehet az életmű része, akkor a versek magasba ívelő grafikonján egy mellékvonal ezt is jelzi. Vagy nincs is külön a kettő?

Az már talán csak a magamfajta, nyelvtől és országtól távol élő, ösztönösen igazolást kereső embertől fogadható el, hogy az idők folyamán még a mesejátékban is üzenetet vél felfedezni. A meseszövés motívumai közt hallok egy „megállj!”-t. Nicsak!

Nem tudom, hogy ha szülőhelyemen maradok, észrevettem volna-e, hogy Kukorica Jancsi – disszidens. Az elkergetett juhászbojtár „világgá megy”, kényszerűen elindul a vaskos magyar valóságból – „Én a kerek világ bujdosója vagyok” – mondja, s amikor már nem is szerencsét próbál, csak ballag halott kedvese után, keserűen, reményvesztetten, mégis Tündérországba jut, és feltámasztja Iluskáját. Az elszármazott embernek a szimbólum afféle önigazolássá lényegül: János vitéz kint marad, olyannyira, hogy a „lakók” királyukká választják, Iluskát meg királynőjükké. Az elvándorlás és a távol maradás kulcsszavak persze csak a máshol élő olvasó szükségszerűen torz olvasatában foszforeszkálnak. A mesében így keveredik a valóság és az eshetőség elegye a távolban élő esendőnek.

a fellegekben járt

S még egy „vajon”: olvashatta-e, ismerhette-e az öreg Szendrey a János vitézt? A művet Petőfi 1844-ben írta, Szendrey Júliával két évvel később találkozott. Az 1847-es esküvőjüket megelőző esztendő – Illyés ezt sejteti – meglehetősen gyötrelmes időszak volt Júlia apjának. A lobogó fiatalember a családalapítást illetően nemcsak a fellegekben járt, de mialatt hevesen udvarolt Szendrey kisasszonynak, a Teleki-kúria falai között éjszaka egy cigány lányt engedett szobájába. A nincstelen, „éhenkórász”, Tündérországban lebegő, de hormonjainak nemigen ellenálló, a későbbi hűtlenségre ezzel hajlamosnak mutatkozó költő – valljuk meg – akármely korban ellenszenves volna akármely apának. A jelekre azonban néha rácáfol az élet. Az Illyés szerinti „legeszményibb férjjelölt” mesealakká vált, s nem tudom elhessenteni az újra meg újra rám törő érzést, hogy szellemként bólint, és így nyugtázza megértési kísérletemet.

Az írás egy Illyés Gyula-idézethez készült hozzászólás. Az idézet: „Szendrey éppoly kevéssé ‘zord apa’, akár az öreg Petrovics. Megérthetjük, hogy a jelentkező vőjelöltekben nem a költői tehetséget, hanem a jó férfitulajdonságokat, elsősorban a tehetősséget kereste. Maga is szókimondó ember, de – mint a szókimondók általában – nehezen bírta el a szókimondást. Az a mai napig bujkáló balhiedelem ejtette meg, hogy a költők valahogy több bort és nőt fogyasztanak, mint a közönséges halandók, s fő törekvésük, hogy padlásszobában haljanak meg, éhen. Az előtte ágáló, a szabadságról, az emberi, illetve a szerelmesek jogairól pattogó költőről kiváltképp ez lehetett a véleménye… Szendrey féltette agyonkényeztetett, legkedvesebb lányát a hetyke fiatalembertől, aki az első komolyabb eszmecseréjük alkalmakor holmi francia ideákkal, az úri osztály közeli végével, forradalommal fenyegetőzve vérig sértette őt. Azt hiszem, közönséges hozományvadásznak tartotta. Hogy is sejthette volna, hogy az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalemberben Európa legeszményibb férjjelöltje áll előtte? Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet.” Illyés Gyula: Petőfi

kép | adobe.com