SOK HŰHÓ EGY JEGYZETÉRT 

„Nem kellett volna kimennem az utcára” – mondta magában, verejtékezve, és egyelőre más nem jutott eszébe, mint ez az önvádló mondat. – „Nem kellett volna kimennem az utcára”. Ez az utca valahol a város nagy bérházakkal sűrűn beépített kerületében volt, eléggé keskeny, voltaképpen a két utca kereszteződése közötti rész. Berlei Simon ez ideig a kőbányai plébánia tornyában húzódott meg a plébános jóvoltából, miután hamis papírjait tartalmazó bőrtárcáját egy rendkívül ügyes zsebmetsző – bankjegyek reményében – kiemelte belső kabátzsebéből a 6-os villamoson.

életösztön

Átkozott, ínséges idők jártak. A hirdetésoszlopokon vastag, fekete betűs plakátok hirdették fenyegetőleg, hogy „Felkoncolni”, meg hogy „Azonnali hatállyal halálra”, s ez mind rá vonatkozott, az igazoló papírok nélküli, bujkáló, századától megszökött üldözöttre. Meghúzhatta volna magát továbbra is a plébánián, de életösztöne újabb hamis papírok beszerzésére ösztökélte. Igazoló irat nélkül még a plébánia tornyában sem érezte ötven százalékos biztonságban magát – százszázalékosról pedig szó sem lehetett abban az időben. Az idő tudniillik az 1944-es esztendő novemberében volt, nyilas pártszolgálatosok regnálásának napjaiban.

Berlei Simon hosszas, idegeket roncsoló töprengések után elhatározta, hogy az életveszéllyel járó kockázatot vállalva elhagyja a plébániát, és megpróbál hamisított igazolvány után nézni. Ismerte a várost és tudott egy címet, ahol az előző hónapokban kapható volt ilyesfajta okirat, ha ugyan még létezik. A plébános nem helyeselte döntését, túlságosan is veszélyesnek tartotta, de ő leszerelte jóindulatú ellenállását:

– Ha a templomba jönnek razziázni, atyám, és nekem nincs papírom, mindketten elveszünk… Így legalább egyikünk életben marad.

„Nem kellett volna kimennem az utcára” – ismételte, amint most beleesett az igazoltatás csapdájába. Az utca két kereszteződésénél ugyanis az utat mindkét végén elvágva megjelentek a géppisztolyos pártszolgálatosok, igazoltatva a járókelőket. Hiába lassította lépteit, a retesz mindkét oldalról közeledett felé. Úgy tett, mintha belső kabátzsebében kotorászna iratai után – más nem jutott eszébe. Legfeljebb az, hogy félórán vagy órán belül már nem lesz az élők sorában, ha ez így megy…

Egy kapu felett cégtáblák kockái sorakoztak. „Fűzőkészítő”, „Lakatos”, „Szabóság”. Aztán egy aranybetűs név: Dr GUSZTALAKY MANFRÉD, ÜGYVÉD. II. em. 4.

halaszthatatlan

Hirtelen elhatározással (mert ilyesmi nemcsak regényfordulatok közhelye, hanem néha életmentő valóság) beosont a kapun. Onnan viszont lassan, kényelmesen vette a lépcsőket a második emeletre, hogy teljék az idő. Mert itt és most az Időről volt szó – az Idők keretén belül. Tíz-tizenöt percet kellett valahogyan, valamiféle legális problémával eltölteni, amíg az igazoltatási hullám elvonul az utca részről. Fogalma sem volt, milyen halaszthatatlan ügyben keresi fel doktor Gusztalakyt, de a fiktív ügy valóban halaszthatatlan, ez nem kétséges. Még jobban lelassította lépteit, valamicske időt engedve cikázó gondolatainak, hátha felötlik valami használható eset, hallomás, élmény-darabka a múltból. De a lépcsőház és a kor sötétsége agyára telepedett, mint egy darab áthatolhatatlan fekete vatelinbélés. Az ajtóhoz érve határozottan csöngetett. A cselédlány nyitott ajtót.

– Kit tetszik keresni?

– Az ügyvéd urat… Sürgős!

– Az ügyvéd úr most nem ér rá. Tessék talán holnap…

Simon nem szólt egy szót sem, balkarjával egyszerűen oldalt lökte a lányt, és az előszobából nyíló homályos üvegfalú ajtó felé gyorsította lépteit. Még hallotta a cselédlány fojtott sikoltását: – Hé… csak úgy beront mint egy ló!…

„egy ló, ló…” visszhangzott agyában a szó, amint kinyitotta az ajtót és belépett a dolgozószobába. Dr Gusztalaky félig felemelkedett íróasztala mögötti székéből. Fekete keretes szemüvege megtáncoltatta homlokán az ablakból áramló fényt.

– De kérem! – emelte fel hangját (ha ez fizikailag egyáltalán lehetséges még a háborús időkben is), majd tétovázva: – Kihez van szerencsém? – (Lásd: jegyzet, alant)

Berlei Simon az íróasztal előtt széttárta kezét:

– Kedves ügyvéd úr, egy igazán halaszthatatlan ügyben… a ló… lovak…

– Mi az, kérem?

– Nagybátyám, Móric bácsi kétszázhetven lova. Berlei Mór egyébként, de mi csak Móric bácsinak hívtuk a családban, ahogy az szokásos…

– Miféle lovak?…

– Hát, izé… az öreg lókereskedő volt és 1914-ben eladott a törököknek kétszázhetven törzskönyvezett fajlovat…

– 1914-ben??

– Na igen, éppen ez… Most járt le a harminc év, az ügy félő, hogy elavul.

– Miféle ügy?

Simon nagy lélegzetet vett és izgatottsága leple alatt közelebb araszolt az utcára nyíló ablakhoz. Fél szemmel letekintett. A razzia vonala éppen a házkapu vonalához ért, ahogy a pillanatnyi impresszióból megállapította.

– Kedves ügyvéd úr, … akkor, ugye, kitört a háború és a szerbek… a szerbek lefoglalták a szállítmányt. Kétezer korona lovanként… vagy mennyi. Nagybátyám nem tudott perelni, mert a háborús állapotok, meg minden… De most itt az ideje a pernek! A lovak árából reám szállt volna valami örökség… Ezért jöttem ügyvéd úrhoz.

Gusztalaky a halántékához kapott és lassan visszaereszkedett a székbe. Levette szemüvegét. Hangja rekedt volt a felindulástól.

– Uram, még a nevét sem tudom. Idejön hozzám bejelentetlenül, előad valami meglehetősen zavaros ló-ügyet… Mondja, uram: vannak egyáltalán papírjai erről az egészről? Bizonyítékok?

Berlei, mielőtt válaszolt volna, ismét lesandított az utcára. A nyilasok vonala éppen a sarokhoz ért, némelyikük már az egyik keresztutcában igazoltatott. Berlei nagyot lélegzett. Elmúlt az azonnali veszély. Meglepetést erőltetett arcára, s homlokához kapott, mint aki valami fontosat elfelejtett és hirtelen ráeszmél mulasztására.

– Oh, ügyvéd úr! – Hát persze, a papírok… az ügy dokumentációja… éppen ezeket hagytam otthon! Persze, hozom… Ne haragudjék, ez a feledékenység!… Alászolgája – és kirohant a dolgozóból. A lakásajtónál még hallotta az ügyvéd hangját: – Személyi papírjait is! És elébb bejelentkezni…

– Majd telefonálok – kiáltott vissza a lépcsőházból és kilépett a kapun az utcára, túlélni valami következő epizódot.

LÁBJEGYZET: Felmerül a kérdés: van-e itt szerencse, s ha van, kinek van szerencséje? Ingyen belépőjegyet nyerni a Nagycirkuszba, savanyú cukrot kapni, lottón nyerni, – mindez igazi szerencse. De szerencse-e az, ha valakinek nem lopják el a pénztárcáját vagy a mobiltelefonját? Szerencsének lehet-e nevezni, ha mindez zsebében marad? A normalitás diktálta állapot egymagában nevezhető-e szerencsének? Ha valami nem történik meg, a „megtörténhetett volna” skáláján van-e jelzőrendszere? Esetünkben a „van szerencsém” kijelentés jogosultsága felettébb vitatható, s így legjobb, ha megmarad egy letűnt évszázad etikett darabjának, ún. úriemberi szokásnak, amint a kalapot megemelték és azt mondták…

A VAN SZERENCSÉM című összeállításból

kép | vecteezy.com