SALÁTÁS LŐRE

Ételreceptek és borászati szakcikkek lehetőségét rejtheti a cím, pedig csak kínlódó igyekezet, hogy távol tartsam magam az „első látásra” közhely-kezdettől. Első látásra az anagrammává szelídült (torzult?) témacím persze megtévesztő – az ember mi mindenre képes, csakhogy elkerülje a szembenézést! A kifejezés ugyanis annyira, de annyira elhasznált, felhasznált, elcsépelt, hogy a Google kereső egymillió százhúszezer előfordulását mutatja 27 másodperc alatt. S ami igazán elrettentő, hogy ennek több mint nyolcvan százaléka a sze­relemmel, házassággal kapcsolatos.

zöldhitel
Anagrammává alakítani a bűnös szöveget persze ugyancsak felelőtlenség. Jelen esetben elképzelhető, hogy vegetáriánus ételek receptjeit vadászó háziasszonyokat és dohos borpincékben tisztességben megőszült vincelléreket vezethet tévútra vagy az idegösszeroppanás szélére. Dédelgetett tervem volt egykor könyvet írni a réges-régi mezőgazdasági formuláról, a zöldhitelről. Így nevezték, amikor a gabonakereskedő előre megvásárolta a még éppen csak elvetett búzát a termelőtől. A könyvnek azt a címet adtam volna, hogy „Korai magömlés” – reméltem, hogy több százezer példány eladását biztosítom így. A kivitelezéstől csak az rettentett vissza, hogy a könyvüzleteket megrohanó serdülőkorú olvasók mezőgazdasági ismeretei összezavarodnak. Most azonban talán nem kell tartanom vendéglősök és borászok haragjától, mert az anagramma – jellegénél fogva – vissza-közhelyesíthető.

Persze lehetséges más megközelítés is. Antonia Fraser írónő 1975 januárjának egy napján a londoni Charlotte Streeten lévő „Etoile” vendéglőben pillantja meg először a drámaíró Harold Pintert, aki Robert Shaw és Donald Pleasance angol színészekkel ebédel. Mellőzzük az ide kívánkozó közhelyet. Antonia ekkor negyvenes éveiben jár, hat gyermek anyja, férje Hugh Fraser konzervatív parlamenti képviselő. Nyolc hónappal később összeköltözik az ugyancsak házas Pinterrel, akinek egy fia van, felesége, Vivien Merchant színésznő. A nyolc hónapig tartó affair hivatalossá tétele – Antonia Fraser Must you go? (Muszáj menned?) című könyve szerint – a következőképpen folyt le: Pinter elment a házaspár lakására „megbeszélni a dolgot”. Hugh itallal kínálta és a krikettről beszélgettek. Ez körülbelül két órán át tartott, miközben Antonia egy heverőn elaludt. Ezután Pinter hazament és a „dolog” elintéződött. A drámaíró házatáján nem ment ilyen simán az ügy; Vivien Merchant válópert indított és inni kezdett, évekkel később bele is halt alkoholizmusába. A közhely élete ebben az esetben még harmincöt évig tartott, addig a pillanatig, míg a haldokló Pinter fölé hajló Antonia azt suttogta: Muszáj menned?

nem ilyen lovat akartam
Az ígéretes Charlotte Street-i epizód ellenére Antonia Fraser naplója érdektelenségekbe süllyed. Valamilyen áporodott „angolság” lengi körül a témát – azaz magát Harold Pintert. Az idézett hírességek megjegyzéseit csak az írónő tartja érdekesnek és feljegyzendőnek. Beleestem tehát az „első látásra” csapdájába, mert mi tagadás: a kedvelt drámaíró neve és a mítosz-teremtés esélye csábított, hogy betekintést kapok a színpadi dialógus vegykonyhájába, a mesterség fortélyaiba. Ehelyett Antonia Frasert találtam, Pinter iránti érzéseivel. De én nem ilyen lovat akartam – mondhatnám (mondom is), mert az első látásra vonzónak talált könyv kiábrándulás volt. Meglehet, ugyanez a könyv egy Antonia Fraser-rajongónak – aki nem Pinterre kíváncsi – valódi csemege. Végtére Lady Antonia Fraser történelmi személyiségek, például Marie Antoinette, Stuart Mária és VIII. Henrik hitveseinek elismert biog­ráfusa. Birkózásom a Közhellyel végül is eredménytelen, mert kénytelen-kelletlen magam is használom, sőt, beszédem jelentős része közhelyek sűrű beiktatásából áll. A végső döfés: hogy ekként válok érthetővé embertársaim számára. Minek hát boncolgatni-elemezni ezt a magától értetődő jelenséget. Idegenkedésem azonban mélyebb rétegekből ered: részben a tanult és megőrzött nyelv babusgatásának ingereiből, no meg az elitista kívánalomból, hogy jobb nyelvet beszéljek, mint mások. A nyelvet – az én nyelvemet – szeretném választékossá tenni, műként bemutatni, kifejezően alkalmazni, a közbeszéd fölé emelni. Csakhogy az Értelemhez közhelyekkel a legegyszerűbb szólni. A „magas” irodalom teremtette a közhelyet is, amely rögtön átláthatóvá tette a Gondolatot. Ellenszenvem alátámasztható egy másik nyelv – mondjuk úgy, egy melléknyelv -– elsajátítási kísérletével is. A látszólagos siker kezdetben elandalítja az embert. Lám, megnyílt előttünk egy más nyelvi világ, eddigelé ismeretlen fogalmakra derül fény, gondolatom, mondanivalóm közölhetővé válik más nyelvet beszélő emberek számára. De aki az anyanyelv mélységeinek biztonságából vándorolt egy másik nyelvbe, előbb-utóbb észreveszi, hogy a tanult nyelv kliséivel, a tanult közhelyek alkalmazásával beszél folyékonyan. Tisztelet és ámulat a kivételnek. És az igény, hogy ahogyan az anyanyelvben, a tanultban is a klisék lehetséges mellőzésével folytassak diskurzust – nemigen teljesíthető.

Az ELSŐ LÁTÁSRA című összeállításból

kép | shutterstock.com