NYÚLSZŐRTOMP
vagy amit akartok [2010 május]
Megfigyelték-e, hogy a kalapszalonokat belengi valami párlat; apró, kárászéletű gőzök szállnak fel diszkrét kalaptompokról, melyeken ott szenved-izzad a ráfeszített posztódarab, mint kínpadon az áldozat? (Tegyük el ezt a szót: „belengi”. Afrika érződik benne.) A kalapszalonban tollak és tüllök úszkálnak, s a spriccelők izgatott fröccsei, amint sápadt és kék szemű lányok (régiesen: kisasszonyok) hajolnak a kreációk vázai fölé, s apró öltésekkel erősítik a pompás színekben játszó papagájtollazatot, narancsszeletet, árvalányhajas hálót a kívánt méretűre hajlított alaptompra. (Alaptomp, mondtam, de mondhattam volna kalaptompot is.) A kész kreáció aztán ideiglenesen a kirakatba kerül, mígnem eljő érte a megrendelő. Ilyenkor enyhén remegő kezek kiemelik a kalapot a kirakatból, és gyengéden a vevő hajkoronájára illesztik.
szar vagy kalaposinas
Az utcáról nézve még csak most kezdődik az előadás, a kalap-próba szertartása. A főkalaposné – a kalapos Madame – lassú lejtésekkel körültáncolja a megrendelőt, kezét néha széttárja, majd imára kulcsolja, és egy szárnyas tükör előtt egyengeti, meg-megérinti a fejen trónoló kalapcsoda széleit, hogy a készítmény előnyös fekvését meg a tollazat lebbenéseit biztosítsa, ennek szinkronba kell kerülni az általában hatcentiméteres cipősarkak keltette ringással. (Újabb zárójel: néhai apósom egyszer a következő, számomra meglepő kijelentést tette: „Vagy szar, vagy kalaposinas”. A mondás eredetét a mai napig képtelen vagyok felfedni, hálás lennék, ha valaki fényt derítene rá. Apósomnak azonban feltétlenül hiszek, mivel ő a Simplon kávéház főura volt.)
Nos, itt az ideje, hogy részt vegyek a cselekményben. Ugyanis nem véletlenül töltöm az időmet a kalapszalon üvegportálja előtt. Innen szedem – úgymond – áldozataimat, ezeket a gyönyörű, üde, bájos és ellenállhatatlan bakfisokat, akiket aztán rendszerint sikerül magamévá tenni, azaz későbbi korok szóhasználata szerint: megkefélni, megdugni, partiba dobni. A láthatatlan Ügyelő intésére tehát belépek a boltba, még jobban kihúzom magam – egyébként is a két métert ostromlom –, s könnyedén, mondhatnám, nyeglén a pultra penderítem szürke puhakalapom. A Madame körtánca megáll a vevő körül, szájszegletéből kihúz egy készenlétbe helyezett gombostűt és azt mondja:
– Jó napot, uram! Azonnal rendelkezésére állok… Néhány perc….
Ilyenkor idegesen kell dobolni a pulton. Egy ritmust. Például a Tell Vilmos nyitányát, a taram-taram-taramtattát, vagy Figaro belépőjét A sevillai borbélyból. Mindegy. A bolt mélyéről előtotyog egy görnyedt öregember (megfigyelték, hogy a boltoknak általában mélye van és az öregemberek görnyedtek?), sokdioptriás pápaszemét rám emeli, hogy majd kitörik a nyaka.
– Mi kell? – kérdi költői választékossággal.
A Madame azonban, aki továbbra is a Tünemény körül legyeskedik, odaszól:
– Hagyja, Gráciusz. Mindjárt az úrral leszek…
Az öregember visszacsoszogna a „bolt mélyébe”, ekkor azonban mintegy marasztalóan a pulton heverő kalapomra mutatok:
– Átalakítás – mondom.
Az öreg felemeli a kalapot, meggyűri, megdörzsöli.
– Nyúlszőrtomp – szól megvetően.
– Már megbocsásson – nézek a pápaszembe –, az való igaz, hogy ennek a kalapomnak az alapanyaga nyúlszőr, ezért olyan puha és ruganyos. A Deli kalapüzletben vettem, idestova négy éve. Remek kalap.
– Akkor miért kívánja átalakítani?
– Meguntam.
Gráciusz most két kezébe veszi a kalapot, csontos-eres bal kezét ökölbe formálja, és bedugja kalapomba, jobb kezével tartva a karimát. Forgatja benne az öklét, a kalap engedelmeskedik a sok kalapot látott bal kéznek (amennyiben még most, a harmincas évek elején sem tűnik fel az ártatlan képzavar), dudorok keletkeznek, majd tűnnek el, szinte táncol a kalap, akárcsak egy cirkuszi gnóm a porondon. Aztán az ököl kijön a kalapból, az pedig megnyugszik.
– Mit akar vele? – kérdi jogosan a pápaszem.
Hát igen… Várhattam volna ezt a kérdést, ha az átalakítás igazán érdekel, de valódi célom az a púder-puhaságú, a tarkó pihéivel sejtelmes vonaglásokkal ívelő elefántcsont színű nyak volt, amiért tulajdonképpen beléptem a boltba. Ilyen esetben legjobb a rejtőjenői egyenes utat választani: hazudni kell.
– Temetésre lenne. Szegény jó unokaöcsém… tegnapelőtt röpített golyót a fejébe. Huszonhat éves volt… És miért? Mert elvesztette a kaviár-jegyét!… Hát van Isten?!
A nők megmerednek abban a mozdulatban, ahogyan közlésem előtt voltak. Érzem, hogy csatát nyertem. Történetem híd, melyen keresztül az isteni nyak ágyamba vonaglik. De Gráciusz, ez a biatorbágyi rém egyszerűen felrobbantja a hidat.
– Hát kérem… – kezdi a helyzet tragikumára való tekintet nélkül. – Ha erről van szó, akkor engedje meg az úr, hogy felhívjam figyelmét a lószőrtompra. Ez egy príma kalapanyag, a lószőr, nem ilyen puha, de éppenséggel keményen és magasan áll, ahogy az ilyen alkalmakkor kívántatik… A karimát, tetszik látni itt, meghagyjuk, ráformázunk egy keményített, természetesen fekete lószőrtompot. Ez nagyon népszerű manapság, az őszi versenyeken hordják a hölgyek, uraságok…
– Versenyeken?…
– Hogyne. Tessék idenézni.
Ezzel egy fiókból nyitott képes újságot terít elém. Az oldalon – én hülye, megszámolom! – tizenegy fotó sorakozik: elegáns nők, urak, katonatisztek lezseren, de érdeklődéssel ácsorognak és néznek a távolba, láthatóan valami azért foglalkoztatja őket. A kalapok valóban imponálóak, nem kétséges, hogy legalább ötven kiló lószőr berzenkedik a tetthelyen.
– A hétvégi lóversenyen készült – világosít fel Gráciusz. – Badalló volt a befutó, egy Gordon nevű angol… Kezét csókolom!
Ezt a boltajtó felé mondja, melyen keresztül az elefántcsont-nyakú tünemény éppen kilép az utcára. Ebből már csak lószőrtomp lesz. Mit tehetek? Erőltetett érdeklődéssel nézem a tizenegy fényképet, s egyszerre feltűnik, hogy csak népek és lószőrtompok láthatók, lovak nem.
– Jól becsapott, Gráciusz – bökök a Pesti Napló képeire. – Hol vannak a lovak?
Az öregember a lap fölé hajol, hosszan vizsgálódik, majd mint aki nem hisz a szemének, szinte önmagának leheli:
– Tényleg…