NYÁRI HOZAM
2005 június
SZÍNHÁZ. Ausztráliában a színházi évad januárban kezdődik és novemberig tart, nincs felosztva nyári és téli szezonra. A magas színvonalú és ezért államilag jobban támogatott (!) néhány színház bérletrendszere a hat fővárosban havonta egy előadást biztosít a bérleti nézőnek, s ha van műsorpolitika, akkor az az új ausztrál műveknek, az elmúlt év amerikai-angliai sikerdarabjainak és némely klasszikusnak a szentháromságára épül. E jobban megalapozott színházi vállalkozások mellett természetesen ott keringenek a kisebb színházak, az avantgárd-kísérletek, néhol kimustrált raktárhelységekben, húsz-harminc ülőhellyel rendelkező kistermekben, gyülekezetet vesztett anglikán templomok aulájában sátorfájukat felütő alkalmilag összehozott társulatok. A világvárosok jellegzetes szubkultúrájának általános jelensége ez, afféle tehetségeket forraló üst-rendszer, a főzet rendszerint kiad aztán néhány lángoló tehetséget, akiket végül is hollywoodi filmekben láthat később a közönség, avagy éppenséggel a fentebb említett „nagy” színházak elismerést jelentő deszkáin. Példaként említhetem Barry Koskyt, a melbourne-i egyetem egyik színházi előadásáról csillagként feltűnő, néhány évvel ezelőtt húszévesen operát rendező fiatalembert (magyar nagymama), aki az egyetem széksoraiból ívelt egyenesen a sydneyi operaház rendezői székébe. Nabucco-rendezése a színpad ma már úgyszólván korlátlan lehetőségeinek kihasználása mellett is meghökkentő látványosságokat produkált. A közönség két részre oszlott az interpretáció láttán: akik nem hagyták el a színháztermet, azok nyilvánvalóan értékelték az egyiptomi sivatagba Verdi zenéjére lágyan leereszkedő televíziós készüléket… Mindezek ellenére – vagy talán ezért – Kosky hamarosan a tekintélyes bécsi Opera, majd a berlini Komische Oper sztár-vendégrendezője lett, s nemrég tért vissza Melbourne-be – egy időre.
A legmegalapozottabb melbourne-i színház, a Melbourne Theatre Company a melbourne-i egyetem égisze alól kinőtt társulat. Magas színvonalú előadásait e sorok írója is rendszeresen és nagy élvezettel látogatja. Legutóbb, az évad második előadásaként a januári forróságban (átellenben vagyunk) Alan Ayckbourn angol szerző Things we do for love (magyarul talán: „Mi mindent teszünk szerelemből”) – című darabjához ültem be. Az előadás kezdete előtt váratlanul megjelent a színpadon a társulat művészeti vezetője, és a közönség megértését kérte a következőkhöz: a négyszereplős játék egyik férfi szereplője elveszítette hangját. Képtelen elmondani szerepét. Nélküle azonban nincs előadás, beugró színész sincs kéznél, de ha volna is, tíz perc alatt lehetetlenség még átnézni is egy kulcsszerepet. A hangját vesztett színész arra vállalkozott, hogy hangtalanul fog játszani, gesztikulál a szövegre, amit a színfal mögül valaki a társulatból mikrofonon keresztül közvetít a színpadra. Úgy is lőn. Mielőtt elmélázhattam volna azon, hogy egy gazdaságilag úgymond jól szituált színháznál miért nincs „understudy”, azaz helyettes szereplő, valamint nem volna-e helyesebb elhalasztani az előadást, magával ragadott az újszerűség: a pantomim és beáramló szöveg szinkronja a többi szereplő dialógusával tökéletes harmóniában volt. A közönség is érezte, hogy a kényszerűségből valami izgalmasan új csírázik, a színpad ismét felad valamit, ami eddigelé rejtetten szunnyadt a lehetőségek rétegeiben. Negyedóra elteltével megtörtént a varázs: nem vettük észre, hogy a színész néma. A játék-keltette illúzió elfogadtatta a tulajdonképpen szövegnélküli szövegmondást. Játékszünetben valaki a japán színház hasonló formáját emlegette, tehát nemigen van új a nap alatt – vélnénk. Meglehet. Hazafelé megfordult a fejemben egy merész feltételezés: lehetséges, hogy szó sem volt hangját-vesztett színészről – a rendező előre megtervezett kísérlete az egész, az illúziókeltés duplaszaltója, melynek védőhálójaként a közönség vállalta a színpadon kívüli szerepet?
liláktól-rozsdától lángoló
KÖZELEDIK A VIHAR. Az asszociációk hatalma. Ben Shearer ausztrál akvarell-festő talán nem haragszik majd, ha egyik festményének címe nem éppenséggel másfele kalandoztat. De hát adjuk meg azért a föltétlen elismerést Shearernek, aki textil- és szőnyegtervezőből avanzsált egészen kiváló akvarellistává, főleg az ausztrál hátország, az „outback” avatott ábrázolójaként. Ezen a nyáron tartotta immár tizenkilencedik tárlatát, liláktól-rozsdától lángoló papírívek, a síkságok bozótjainak absztrakt csomói zuhannak a galéria látogatóira a falakról. Egyik, sötétedő horizontú tájképének ezt az egyszerű címet adta: Rain Approaching, azaz: „Esőre áll”.
Na mármost: követelhető-e egy festőtől, hogy a vászonra tett világon kívül képe címének is legyen valamiféle plusz üzenete? Egyáltalán nem. A kép önmagáért beszél. A festőtől végeredményben még címadás sem követelhető, minthogy a mű vizuális esemény, rögtön azt közvetíti, amit a művész láttatni kíván. A logika eme látszólag megnyerő vonalvezetése megállná a helyét – ha nem ágaskodna megidézhető cáfolat a képzőművészet erdejéből, meglehet, magányos fa.
Rippl-Rónai József is megfestette a zivatar közeledtét, címet is adott a képnek: KÖZELEDIK A VIHAR, SLÉZINGERÉKNÉL MÁR ESIK. A néző ámul a képen, Rippl-Rónai ecsetje nyomán az ominózus felhőképződésen-gomolygáson, a közelítő sötétedés fenyegetésén, aztán tovább lépne a következő festményhez, ha nem akadna meg szeme a festő – úgymond – lábjegyzetén: „… Slézingeréknél már esik”. Mi ez?
Mi más lenne, mint egy kis familiaritás, a művész önfeledt mormogása skiccelés közben, talán fölösleges, talán kissé provinciális verbalitás, a láttatni való túlmagyarázása, valami – plusz. Mint ahogy a következő Rippl-Rónai képcím is plusz, amely arról tudósít, hogy Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van. Aztán: A Zákányi plébános úr kávézik. Nemkülönben: Ödön negyvenfokos lázban, 1901 körül. Valamint: Kossuth-imádó Rippli bácsi. Aztán a többször megfestett Piacsek bácsi a „fekete kredenc előtt”, aztán ugyanő babákkal, továbbá Apámmal vörösbor mellett és A családdal a szőlőben.
Az ember óhatatlanul továbbgondolja a képet.
Becsukom a szemem és csak a képcímekre összpontosítok. A megkövezést is vállalva vallom, hogy beléptem egy múlt század eleji Mikszáth-regénybe, az elkényelmesedett ún. „békeidők” lassúdad áramába. A festői világ irodalommá szélesedett, csibuk, kúria, évszázados bútordarabok, csipkeruhás lánykák a kertben, legyezővel hessentett vénasszonyok nyara, Kossuth-várás – a vászon mellett futó verbális pannó. Korrajz. Valami, amit a festő fontosnak talált közölni a kép-becsülővel, az ábrázolt atmoszféra meghosszabbítása, bajusz alatti dörmögés. Gondolom, egyfajta kielégületlenség is, a „valami még hiányzik”-érzés, a művész – a művészek – hangoztatott bizonytalansága a remekművek megalkotása utáni percekben. Ben Shearer zivatara ember nélküli tájat fenyeget – Rippl-Rónaié Slézingeréket is, akik ha nem szaladnak be a házba, úgy megáznak, hogy a lányok réklijeit szárogatni kell majd a kandalló előtt.
sokrétű Leonardo-kép
VÁLT A KORSZAK? A korszak – a mi korszakunk – átfesteni igyekszik önnön jellegére a Múlt tudatba ágyazott képeit. Így Leonardóval is oda jutottunk, hogy – némi túlzással szólva – valósággal eltörpül festői jelentősége egyéb reneszánsz korabeli tevékenysége mellett. Az utóbb időkben mintha átértékelődne a sokrétű Leonardo-kép: egyre kevesebb szó esik Leonardóról, a festőről, és egyre több Leonardóról, a tudósról. Az újabb kiadású művészeti albumok imponáló reprodukció-sorozatokban mutatják be ötszáz esztendővel ezelőtt megálmodott szerkezeteit, a hadigépeket, a víz mozgásáról készült rajzait, a hullaboncolás folytán tökéletesen feltárt emberi izomrendszert, a nyíl-sorozatvető masinát, rugó- és húzó-elképzeléseket, a kerékpár lánc-áttételét – egy zseniális feltaláló agyának mellék- és főtermékeit. A napokban kétrészes televízió-film foglalkozott Leonardo repülőgép-tervével, ennek során egy angol tervezőcsoport a hátrahagyott skiccek és számítások alapján megépítette a da Vinci által elméletben konstruált repülő masinát a kilövő alkalmatossággal együtt, sikerült is vagy kétszáz métert a levegőben tartani a korabeli anyagokból összeállított alkotmányt, bebizonyítva Leonardo elképzelésének kivihetőségét.
„Oda jutottunk” – írtam, és ez talán pejoratívan hangzik, noha semmi más nem akar lenni, mint tűnődő megfigyelés a jelenségről, azaz a tudomány korszakának pecsétje, némi eltolódás a művészeti értelmezéstől a tudományos értelmezés irányában. Meglehet, hogy éppen egyensúlyba-billentés, a leonardói életmű hangsúlyainak kiigazítása. A kor hatalmasságának, a Tudománynak rész-követelése a reneszánsz géniuszból. A Louvre Mona Lisája rámába foglalt, vastag üveg-mögötti sírjában úgyszólván megközelíthetetlen elkerített térségében. De megvan. Nézzük csak, mi mindenen munkálkodott még ez a nyughatatlan elméjű Mester?