NYÁRI HOZAM 2.

„Ó, régi börtönök…” Az ember valahogy elvan a szabadsággal, ha nem kap mást, de néha úgy látszik – a körülmények hatására, persze –, nehezen viseli el a lába elé hullott mannát, égi ajándékot. Öt-hat éve már, hogy az ausztrál kormány menekültellenes politikai állásfoglalása világ- és Ausztrália-szerte felháborodást keltett. Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet vérben és lángokban álló területeiről megindultak az embercsempészek szervezésében a hajók az ausztrál partok felé, hogy – ha illegálisan is – mint menekülteket befogadják a hazájukat elhagyó embertömeget. Ezek a menekültek ingóságaikat felszámolva minden pénzüket a csempészeknek adták, akik aztán kimustrált és az óceánok ostromát nemigen álló hajókra rakták az új és biztonságos életre vágyó családokat. A gályarabságra emlékeztető körülmények között hányódó, túlzsúfolt bárkák egy része elsüllyedt az út folyamán, hullámsírba döntve több száz férfit, nőt, gyermeket. Azokat, akik mégis elérték az ausztrál partokat vagy vízterületet, a partokat őrző naszádok feltartóztatták és a „rakományt” gyűjtőtáborokba szállították, ahol szögesdrót és őrség mögé kerültek – évekre.

A hivatalos kormánypolitika úgy magyarázta ezt a bánásmódot, hogy a bevándorolni szándékozók megkerülték a bevándorlási processzus fokozatait, nem jelentkeztek a bevándorlási hivatal hazájukbeli kirendeltségeinél, ahol kérelmüket annak rendje és módja szerint felülbírálták volna, így tehát ezek az emberek illegális bevándorlók, és mint ilyenek, a gyűjtőtáborokban kell kivárják, amíg a bevándorlási hatóság bürokráciáján „ügyük” terítékre kerül és eldöntetik.

bombák és diktátorok vérfürdői

A kormányzati politika egyszerűen mellőzte a tényt, hogy ezek az Ausztráliában letelepedni kívánók, menekültek, akiknek – mert bombák és diktátorok vérfürdői szolgáltattak gyilkos hátteret – nemigen állt módjukban sorba állni golyózáporok és robbanások közepette a hivatalos kirendeltségeknél a beutazási engedélyért. Nagyon is kilátszott a lóláb, az ausztrál kormány a régen eltemetett „Fehér Ausztrália politika” hallgatólagos érvényesítését eszközli, azaz az ázsiai muzulmán bevándorlásnak igyekszik gátat emelni. A gyűjtőtáborokat emberi településektől távoli helyeken, a sivatagban és egy-két gyéren lakott part menti szigeten létesítették, teljes izoláltságban a külvilágtól. A családok immár éveket töltenek ezeken a sivár és éppen a létminimumot biztosító, a várakozási idő feszültségeit és a tétlenség unalmát kínáló helyeken, gyermekek születnek, munkára vágyó nők és férfiak öregednek. Az adatokat feldolgozó bürokrácia – talán szándékosan – igen lassan működik, az ausztrál szabadság élvezetének lehetősége csak délibábként lebeg a távoli horizonton.

A napokban arról adtak hírt a lapok, hogy két szerencsés iraki menekült, akik öt évi tartózkodás után végül megkapták a letelepedési engedélyt és elhagyhatták a tábort, ismét jelentkeztek a gyűjtőhelyen, visszatérésüket kérve. Az ok részben az „Ó, régi börtönök nyugalma-szindróma, a minimális ellátottság biztonsága, valamiféle gondoskodás a betevő falat napi juttatásáról. S ezen túl persze a Szabadságnak mint áhított szerkezetnek a kezelhetetlensége. Arról van szó, hogy a civilizált életmódtól évekig tartó elzártság, a lélekölő semmittevés egyszerűen megfosztotta őket a normális, mindennapi élethez szükséges ismeretektől, attól, hogyan kell önállóan mozogni, működni a társadalomban. A szabadság közege, annak összetettsége, az önmeghatározás felelőssége, a városok szabados kavargása és a közélet hirtelenjében felbukkanó eredendő szabályhalmaza túlságosan bonyolultnak bizonyult számukra. Az erőszakolt tábori tartózkodásnak ez az utóhatása. Rendszerváltozás – alapfokon. A két iraki esete persze nem tipikus. A letelepedési engedélyt elnyerők többsége szociális szervek, esetleg barátok-rokonok segítségével lassan beilleszkedik a számukra újsütetű körülményekbe. Az irakiak meghökkentő lépése azonban elgondolkodtató dimenziót ad az immár világszerte ismerős népességvándorlási problémának.

LEAR – TORNACIPŐBEN Shakespeare nevének említésekor nekem elsősorban nem a drámaíró ötlik eszembe, hanem egy éppen őt ajnározó, őneki hódoló és bókoló öregember lobogó szavú kántálása a budapesti egyetem bölcsészkarának aulájában, jó ötven éve. Füst Milán egyszemélyes Lear-produkciója után úgyszólván nem illett megnézni a darabot, mert minden elmondatott róla, még az is, amit Shakespeare elhallgatott… Olyan ez, mint aki az Így írtok tiből ismeri meg először Móricz stílusát, és amikor elolvassa az Úri murit, jólesően állapítja meg magában, hogy már előtte is ismerte az írót.

a vállalat vezérkara

Nem tudom, Füst professzor miként „viszonyult volna” az általam látott melbourne-i Lear-előadáshoz, ahol a következő rendezői elképzelések érvényesültek: a három felé osztandó királyság mamut-vállalattá változott, a Főnök – Lear – három fiókvállalattá kívánja decentralizálni a céget, menedzserként három lányát jelölve, kiktől afféle hűségnyilatkozatot követel. Kettőtől meg is kapja, a harmadik azonban ötöl-hatol, nyilvánvaló szakismeretek híján csak szeretetéről biztosítja az apa-főnököt, de a vállalat vezérkara – Kent grófja, Gloster grófja, Edgar herceg stb. –, akik ugyancsak az igazgatósági kerekasztal körül ülnek a rendkívüli közgyűlés folyamán, ellenzik Cordelia pozícióba juttatását, és meggyőzik erről magát a főnököt is. Ennek megfelelően bonyolódik aztán a kapitalizmusba ültetett shakespeare-i cselekmény, az öltönyben-nyakkendőben feszítő gróf-menedzserek intrikái: a drámaíró hírnökeit fax-masinából és komputerből kitépett üzenetek helyettesítik, fáklyák helyett zseblámpák villannak, a királyt a színpadra gördülő Jaguár-autó hozza-viszi, ő maga Shakespeare instrukcióihoz hűen züllik fokozatosan, elegáns, tisztelt-rettegett cégvezetőből melegítős-tornacipős hobóvá, majd rongyokba csavart eszelős vénemberré.

Amihez nem nyúlt a leleményesnek mondható rendező – és az őt megtámogató Shakespeare-értelmező –, az a nyelv. Sajnos. Az eredeti, Erzsébet-kori nyelv ma már jóval távolabb áll az angol/ausztrál nézőtől, mint például a magyarra fordított Erzsébet-kori szöveg a magyarországi nézőtől. Az iskolai vázlatokban szerepelnek ezek az Erzsébet-kori szövegek, a diákok azonban már a mai köznyelvet is saját szájízük szerint alakítják-gyúrják e-mailjeikben, például így: „ötlet-szó helyett: „5Iet”… A Shakespeare-fordítók már eleve – jóformán ösztönösen – alakítanak a Bárd körmönfont szerkezetein, az angolszász Shakespeare-kánon azonban – érthetőn – borostyánba kövesült ereklyeként kezeli ezt a nyelvet.

Azt írtam az imént, hogy „sajnos” – de csak első felindulásomban; egy kelet-európai néző szemszögéből, aki még Vörösmarty fordításában olvasta a Lear királyt, aztán már valamelyest frissebb tolmácsolásban élvezte. A melbourne-i produkció megálmodói láthatóan érezték valamilyen reform szükségességet, és a körmönfont szöveget körmönfont rámába helyezték anélkül, hogy erőszakot tettek volna a szerző mondatain.

kis keretes hirdetés

Modernitás és hagyományhűség összecsapásának másmilyen epizódját is el kellett viseljék a melbourne-i színházi deszkák. A VIII. Henrik előadása közben a nézőtéren megszólalt egy mobiltelefon. Az éppen monológját deklamáló színész nem jött zavarba, még akkor sem, amikor a jelenlévők legnagyobb elképedésére, a telefon tulajdonosa ott helyben megválaszolta a hívást, majd a legnagyobb nyugalommal visszasüllyesztette zsebébe a készüléket. Két nappal később a reggeli lap apróhirdetési rovatában a következő kis keretes hirdetés jelent meg: „A VIII. Henrik tegnapelőtti előadásán egy, a közönség soraiban fizetett helyén ülő úr az általam előadott monológ közben, nyilvánvalóan halasztást nem tűrő sürgősségű telefonbeszélgetést folytatott mobiltelefonján. Mivel ily módon megfosztatott a szöveg teljességének élvezetétől, arra kérem, hogy hívjon fel telefonszámon, és akkor én szívesen beolvasom számára a monológ azon részletét, melyet nem volt módjában meghallgatni. Üdvözlettel: C. G. színész.”

JANUS-ARC Nyári hozamaim alaposan beletorkollnak a télbe. Mármint az ausztráliaiba. Az ablakon kitekintve furcsa jelenségnek lehetünk itt tanúi: a világ egyéb részeiből Ausztráliába telepített fák és bokrok immár csupasz, levél-fosztotta ágakkal meredeznek a levegőbe, míg a honos növényzet örökzöld lévén, harmatos-üde lombokkal hajlong. Így, egymás mellett ez a Janus-arcú természet – téli és nyári flóra egyidejű jelentkezése – óhatatlanul a „békés egymás mellett élés” társadalmi illúziójának szimbolikája felé tereli az enyhén romantikus szemlélődő gondolatait… Nem így a madarakét: azok mintha zavarodottan repdesnének télről nyárra – meztelen faágról zöld lombok közé. Az apró madárfejek riadtan ágaskodnak, ide-oda hajlonganak, nem értik az évszakváltás azonnaliságát. A vándormadarak járnak így a legjobban: több ezer kilométeres repülésük helyett elég egy másik fára szállniuk, és máris a nyárba érkeznek…

kép | vecteezy.com