LÁBVÍZ
A kúra csak akkor működik, ha a dolgok – látszólag – megoldhatatlanok, az élet értelmét veszti, ha kiúttalanság és csömör uralkodik. Ilyenkor felötlik még néhány praktikus lehetőség, módozatok a távozásra, úgymint: kötél, ugrás, méreg („lúgot ivott”), esetleg vadászfegyver… Ezek a gondolatok keringtek fejemben, útban Gráciusz mester kalaposműhelye felé. Az idén 478 éves öreg eddig mindig hasznos bölcsességekkel jutalmazott pusztán mert felkerestem.
– A magány nagy dolog – emelte fel magyarázólag reumatikus bögökkel dúsított kezét –, de ha soká tart, kezd unalmassá válni… Ezért örülök látogatásainak, fiatal, százötven éves barátom…
– Csak százhúsz – igazítottam ki vigyázva, nehogy megsértődjön.
– Igaza van – villant egyet bal szeme –, egy férfi is letagadhat harminc évet manapság, a nemek közötti egyenlőség idején…
A mester – mondanom sem kell – lefegyverzett emberismeretével és jólértesültségével a korszellemet illetőleg, egyben megnyugtatott, hogy látogatásommal nem zavarom munkás magányát.
Miért is kerestem fel most – immár jónéhányszor korábban is –, a gőzpamacsokkal puhára pácolt, posztótompok fölé görnyedező öregembert? Hiszen látogatásaim célja mindig is csak az volt, hogy tapasztalatainak kincsestárából felhozza a problémámnak megfelelő gyógyírt. De most úgy éreztem, hogy világunk, életterünk valóságosan a végzetes végkifejlethez érkezett, és a horizonton nem mutatkoznak reményt keltő jelek.
Mit tud még mondani, amikor a politika csődje világunk klimatikus pusztulásával párosul, tetézve egy halálos pandémia virusával, ami az emberiség tüdejébe fészkelődik, és megfojtja a lélegzetért kapkodót?
Gráciusz – mint mindíg –, türelemmel hallgatta keserveimet, miközben gondosan próbálgatta a keze ügyében lévő domború kalaptompokra húzni a megfelelő méretű posztókat, és időnként a csövecskékből puffogó gőzfelhők felé nézett. Egyszer csak rám emelte tekintetét.
– A régiek ilyenkor, ha nem leltek feleletre, és Lucifer fekete kendős, diadalmas érkezését rettegték, lábvizet vettek – mondta merengve.
– Lábvizet?…
– Úgy bizony. Maga nem tudhatja ezekben a modern időkben, hogy mit jelentett egykor a forró lábfürdő…, feloldotta a gondokat, hiszen a lábfej az igazi fej, az érez igazán, nem pedig az, amit itt felül hordunk, és ami mérlegel, önmagával vitatkozik, néha elborul, mint láthatta nemrégiben egy államelnöknél is… Egy ősöm, aki hajdan az osztrák udvar tanácsadója volt, minden egyes koronagyűlés előtt jókora lavór gőzölgő forrásvízbe mártogatta lábát. Innen eredt aztán egynémely császári bulla… – Gráciusz, amennyire porózus gerincoszlopa engedte, kiegyenesedett, és fejem felett a műhely penésszel borított falát pásztázta, majd fáradtan legyintett: – Maga nem tudhatja, fiatal barátom, hogy a Múlt milyen panaceákkal rendelkezett… Amikor a bajokra már látszólag semmi nem világult meg az agyakban, a jégcsapos, csontszorító téli zimankóból lerogytak a kemence mellé, és gémberedett lábfejüket forró vízbe mártogatták. Ha látta volna arcukat, melyen a perc oldottsága áradt el!… Eltűntek a gondok, csak az erekben áradó melegség volt a világ…
A mester darabig még szónoklatának igézetében fürdőzött, majd a kalapformákat alakító gőzök türelmetlen kis neszeire visszazökkent több mint négyszáz éves valóságába – és az enyémbe. Meg kell mondjam; nem ilyen tanácsot vártam az öregtől. Mintha kerülgette volna a kását. Méghogy lábvíz…! Fennmaradásunk érdekében az egyetlen és utolsó ajánlott aktus. És aztán?…
Csalódottan léptem ki a pókhálós éjszakába. Hazafelé bukdácsolva a macskaköveken mégis felsejlett agyamban: talán kipróbálom… Ki tudja, mit mulasztottunk el mostanáig…