KÖLTŐK, LEGALUL

(oposszum) Az ausztrál nagyváros nem „úgy” nagyváros, mint mondjuk London vagy New York; nem felfele nagy, hanem széltében. Nem népességben fejeződik ki mérete, inkább annak hiányában. Napközben a lakónegyedek utcái meglehetősen néptelenek, csak autók suhannak elvétve, „élet” inkább a vásárlóközpontokban és a városmagban, a city-ben folyik. De – jelen esetben Melbourne – mégiscsak nagyváros, közel hárommillió lakosa azonban jóformán eltűnik abban a kert-dzsungelben, amely az ausztrál polgár század közepi álmát, a családi házat örökzölden körülveszi.

Melbourne a kertek városa; a háztelkeket már eleve úgy szabják, hogy bőséges hely jusson az épületet övező leendő kertnek. Hely van a 18 milliós lakosú nyolcmillió ausztráliai négyzetkilométeren! Így a város egyre terebélyesedik, a bokrok, fák ránőnek a nagyrészt földszintes házacskákra – újabban háromszögekben kifejeződő posztmodern struktúrákra –, nyáron az északi bozótsivatagból érkező forró szelek úgyszólván meglengetik a várost, mint valami rojtozott szélű zöldessárga lobogót.

védettséget élvez

Mindez talán nagyon is idillikusan hangzik a betonrengeteghez és aszfalthoz szokott – attól szenvedő – európai városlakó fülének. A kertek azonban nemcsak idegnyugtató zöldet és virágillatot hoznak az ausztráliai halandó életébe – hanem oposszumokat is. Ezek a mókushoz hasonló állatok – az állattani besorolás szerint „ugróerszényesek” – éjjeli állatok lévén nappal a fák koronáin alusznak, s az est eljövetelével kelnek életre. Az oposszumok ausztráliai válfaja az egyediség miatt védettséget élvez, törvény tiltja irtásukat, bántalmazásukat. A kerti fákról éjjelenként leugráló oposszumok többnyire a lapos tetejű házak bádogfödémjein landolnak, mi több, ott bonyolítják szerelmi ügyeiket is. Éjjelente „beindul” a mennyezet; mennydörgésszerű dübörgést hallani a sötétségbe burkolt falak között, baljós érzéseket keltve az álomból felriadóban. De nem mindenkiben; a már itt született ausztrált nemigen izgatja a jelenség, ásít egyet és másik oldalára fordul – tudja, miről van szó. Az európai bevándorló azonban megriad. Repülőgépek, bombák, tankok? A világ másik felére cipelt batyuból kiszabadulnak a tudat alá gyömöszölt neurózisok.

Mindez csak a tudat megvilágosodásáig tart, de azért meghatározza az embert.

(munkásköltő) Ezt a képződményt a televízió kamerája fedezte fel a nagyvárosban. Középkorúnak mondható szikár férfi, nagy építkezések színhelyén jelenik meg, rendszerint ebédszünetben, védősisakkal a fején. Megáll a deszkákon és a betontömbökön üldögélő, ebédelő és cigarettázó építőmunkások előtt – verset mond. Saját költeményeit szavalja; az őt hallgató ácsok, kőművesek, villanyszerelők életéről szólnak ezek a szabad verses szövegek; ilyenek vagytok, így éltek, szavalja a költő – ez minden, nem akar egyebet mondani, csak mintegy verbális tükröt tart közönsége elé. Az üzenet nem „le a kapitalizmussal, hatalmat, húst a dolgozóknak!” – mert hiszen a század ideológiai ficamaként a kapitalizmus biztosítja a húst, és a szakszervezetek hatalmát sem lehet elvitatni. A vastraverzek és épületállványok erdejében verseit deklamáló költő mindössze azt a vélt űrt igyekszik betölteni, miszerint az ausztrál költészet mind ez ideig nemigen foglalkozott a városépítők életével, problémáival.

jóindulatúan

Az a húsz-harminc téglaporos, szendvicsét harapdáló férfi a közöny és ámulat jegyében, de udvarias csendben hallgatja a költőt. Kissé zavartan álldogálnak-üldögélnek, majd lanyhán megtapsolják ezt az embert, aki, noha jóindulatúan, de megzavarta a drága félórácskát, amely alatt kicserélhetők a lóversenytippek és a hétvégi futballmeccsek esélyei. Mégis, valamilyen tisztelettudó elismerés vibrál a levegőben; végeredményben szólt hozzánk, rólunk valaki – gondolhatják –, de hogy mi az ördögöt akar? Fene tudja!

A munkásköltő pedig átgyalogol egy másik építkezéshez. Nem hagy hátra semmilyen brosúrát, füzetecskét, anyagot. Nincs olyan. Nem publikáló költő; megterem agyában a vers, elmondja, ennyi elég neki. A középkori Európából pedig átintenek szellemkezükkel a régen porladó kobzosok.

(vers) Egyik ausztrál költő a városban jártában-keltében arra lesz figyelmes, hogy egy fickó fütyörészik az utcán. Nocsak – hegyezi fülét az ausztrál költő –, hiszen ilyesmi már régen nincs divatban; az emberek nemigen fütyörésznek, vagy ha igen, akkor nagyon óvatosan. Otthonuk magányában, behúzott függönyök és kulcsra zárt ajtók mögött, ivarérett partnerük jelenlétében esetleg, természetesen kölcsönös beleegyezéssel. Az utcákról az utóbbi 50-60 esztendőben a lakásokba menekült a füttyszó (még a negyvenes években majd mindenki fütyörészett), de az is lehet, hogy már a lakások falai közt sem hallható… Ez is a lomtárba kerül hát, ez az önfeledt szokás, a jégládával és a tejeskannával együtt, meg valamiféle mosóporral, ami akkoriban igen népszerű volt, de azóta már újabbakat hirdet a televízió. Vagy a fütyörészés a költő ifjúságát jelenti? Onnan szól? S nem is füllel hallható?

(terep) Egy másik ausztrál költő ellene van az évente kiosztásra kerülő költészeti díjaknak. Ő már körülbelül tizenháromszor kapott ilyen kulturális támogatást, tehát elege van az egészből, pénzzel különben sem megy a költőnevelés, ahhoz tehetség kell, miegymás.

Ez a másik költő egy farmon él, saját birtokán és az angol nyelvű kortárs irodalom egyik elismert poétája. A farm negyven hektárnyi területén jórészt semmi sem terem, ellenben lágy, füves-bokros lankáin a szem jólesően elidőz, és napnyugtakor, ha a költő elüldögél egy pohár sör mellett a tornácos kis lak előtt, olyan gondolatok jutnak eszébe, melyekből versek születnek.

Ez érthető is, és mégis megkérdezték tőle: miből él?

„Negyven hektáron verselek” – felelte a költő. Lefegyverző válasz. Valamiképp az is benne van, hogy az ausztrál költőnek rendelkezésére álló nyolcmillió négyzetkilométerből csak jár az a rongyos negyven hektár, ami az ihlethez szükséges az alapítványi díjak apanázsai helyett – vagy mellett.

(messzeség) A földgömböt tanulmányozva megállapítható, hogy Ausztrália messze van. Úgyszólván mindenünnen. Olyannyira, hogy déli fekvésű városainak felleléséhez meg kell emelni a glóbuszt. Kényelmetlen geográfiai kaland. Az amerikaiak például egyszerűen „valahol lent’-nek nevezik az ötödik világrészt, amely jótékonyan távol esik nagyhatalmi érdekszféráktól, és még csak nem is átjáróháza ideológiák hajtotta tankegységeknek. A messzeség ilyen megvilágításban földrajzi fogalomból politikai kategóriává válhat, s az utóbbi ötven év bevándorlói – akiket utolért Európában az ősi kínai átok, miszerint: „Legyen részed érdekes időkben!” – ezzel az értelmezéssel népesítették be az ígéretes földmasszát. Messze lenni onnan, ahol az érdekes időket túlélni főnyeremény. Úgy térni nyugovóra esténként a hálószobában, hogy reggelre az ebédlő és esetleg a konyha továbbra sincs szomszédos országhoz csatolva. S a nagy lóversenynap piros betűs ünnep, munkaszünet.

süketnémák

A messzeség ténye azonban ravaszdi módon a tudatlanság társául szegődhet. A gyárban – több mint 35 éve – ebédidőben mellém telepedett egy pirospozsgás helybéli atyafi és jóindulatúan afelől érdeklődött, hogy van-e magyar nyelv. „Is there Hungarian language?” – kérdezte. Elgondolkodtam ezen. Úgy emlékeztem, hogy van, mert húsz éven keresztül olyan országban éltem, amely magyarokkal volt benépesítve, tehát lehetetlennek tűnt, hogy valamilyen más nyelven értekeztünk volna. „Mutogattunk” – mondtam az atyafinak. „A kezünkkel”. Meg se rezzent. „Mint a süketnémák?” – kérdezte, és utolsót harapott a szendvicsébe. „Úgy ám!” – büszkélkedtem. Munkatársam szépen összehajtotta szalvétáját, felálltunk. Vállon veregetett: „Sebaj!” – mondta vigasztalólag, majd hozzátette: „Legalább csend volt.”

(nyelv) A csend is nagy dolog, a nyelv is. Lobogó, vörös hajú költőt hozott ajándékként egy barát. Fiatal ember, három kisgyerekkel és feleséggel. A feleség kórházi ápolónő, dolgozik, ő otthon van és a gyerekeket gondozza, főz, takarít. Nemrég érkeztek Ausztráliába Írországból. A költő azért hagyta el demokratikus hazáját, mert ott nem tudott anyanyelvén beszélni, csak angolul. Az írek nyelve, a gael, azaz kelta nyelv, már csak az idősek ajkán él némely, a fővárostól távol eső falucskában; a gyarmatosító angol nyelv kiszorította. Az ír költő fogta a nyelvet és pereputtyostól átmenekítette Ausztráliába. Egy nyelv – disszidált. Ausztráliában ugyanis többen beszélnek keltául, mint Írországban. Az ír bevándoroltak büszke és önérzetes népség: lapot, folyóiratot jelentetnek meg nyelvükön, ez egymagában afféle konok, de szelíd angolellenesség.

megértettük egymást

Az ír költő a házimunka szüneteiben és után keltául ír verset. Egyelőre csak néhány négyzetméteren. Kértem, mondjon el egy kelta verset. Pattogó, zengzetes mássalhangzó-sorozatok masíroztak a szobában. Cserébe én is elmondtam neki a Szeptember végént Bólogatott, nagyon jól megértettük egymást. Elmenőben azt mondta: „Ha nem járhatsz egyenesen és bukdácsolnod kell – legjobb lelépni.”

Ebben maradtunk.

kép | jumpstory.com