HATVANAS ÉVEK, ROZSDÁSODÓ VASFÜGGÖNY
2012 június
A hatvanas évek egyikében mint bevándorló egy ausztráliai bankfiók pénztáránál várakozom. Előttem a pénztárablaknál idős, alacsony, köpcös férfi magyaráz valamit a pénztárosnak, kezében papírcetli és egy húszdolláros bankjegy. A dialógusra kezdetben nem figyelek, csak később, amikor a pénztáros – a hőségben is választékosan öltözött, nyakkendős fiatalember – megemeli a hangját:
– … és mennyit akar küldeni?
– Húsz dollárt. Tisztán.
Az öregúr hibás angolsággal töri a szavakat. A pénztáros a fejét vakarja.
– Besszarábiába? – kérdezi.
– Besszarábiába. Borisz Sztyepanovicsnak. Erre a névre.
A pénztáros hátrahajol, beszól a másik szobába:
– Húsz dollár átutalás Besszarábiába, Borisz Sztyepanovics névre.
A másik szobában leáll a számológép-kattogás. Az ajtóban megjelenik egy fej; kuszált hajkazalból teleszkópszerűen kidülledő szemüveg. Merőn néz a pénztáros felé.
– Hová? – kérdezi.
– Besszarábiába – feleli a köpcös úr. – Most Ukrajna, mióta beolvasztották. Oda akarom küldeni a pénzt, Borisz Sztyepanovicsnak. Húsz dollárt.
A szemüveg merőn néz, a pénztáros a torkát köszörüli. A bank jól hangzó politikája, hogy a földkerekség minden részében van kapcsolata más pénzintézetekkel. Másik fülkéből átjön egy hivatalnok és közbeszól: – Van ott bank?
– Muszáj lennie – állítja a kliens. – Besszarábia nagyon nagy! Biztosan van ott bank. Az én időmben volt.
– De hát… milyen városba? Mi ott a főváros?
– Kisinyev – vágja rá szolgálatkészen az öregúr, és láthatóan megnyugszik, hogy most már semmi akadálya nincs a pénz átutalásának Borisz Sztyepanovics részére. A főtisztviselő száraz hangon közli, hogy felhívja a központot. A három tisztviselő úgy néz a kezében lévő telefonkagylóra, ahogy detektívfilmekben szokás a sorsdöntő pillanatban.
– Kisinyevben fagyott meg a lábam – jelenti ki az öregúr. Az alkalmazottak félénken mosolyognak. A főtisztviselő néhány szót hümmög a kagylóba, jegyezget, aztán összegyűri a papírlapot. Most már mindenki figyel, s drukkol, vajon eljut-e a húsz dollár Kisinyevbe, vagy sem. Szeretném, ha mielőbb eljutna, és sorra kerülhetnék. Mielőtt azonban a főtisztviselő taglalná a központtal folytatott beszélgetését, az öregúr azt mondja: – Nagy hidegek vannak arrafelé! Két vastag zokni is elkel…
A banktisztviselők papírlapokkal foglalkoznak, összevont szemöldökkel számoszlopokat tanulmányoznak. A főtisztviselő a torkát köszörüli.
– Ilyen bunkók nőnek az ember lábán a hidegtől Besszarábiában – mondja az öregúr, és a kezével mutatja, milyen bunkók nőnek az ember lábán Besszarábiában. Közben növekszik a sor a pénztárnál.
– Hát kérem – kezdi a főtisztviselő –, az átutalás eléggé körülményes, majdnem lehetetlen… – és a fejét vakarja. – Húsz dollárt, ugye?
– Nem bánom, legyen tizenöt! – vágja rá a kliens –, ha huszat lehetetlen. Nagy szüksége lehet rá Borisznak…
– A Szovjetunióval nemigen van közvetlen kapcsolatunk, talán Londonon keresztül lehet valamit csinálni …Londonból.
Az öregúr megértően bólogat. Rendben van, akkor Londonból. Csak csinálják már.
A főtisztviselő türelmetlenül topog, elvörösödik.
– Azt hiszem, a legjobb, ha hívom a menedzsert. Egy pillanat…
A kliens beleegyezően mormol, már ő is türelmetlenkedik a körülményes ügyintézés miatt. A teleszkópszerű szemüveg tulajdonosa félénken előrelép, mintegy átvéve annak a hivatalnoknak a csatahelyét, aki a menedzserért távozott. Emígy puhítja az öregurat: – Aztán, kérem, az átszámítás… Előbb amerikai dollárra, majd fontsterlingre, onnan rubelra… igen-igen körülményes. Kisinyevben, ugye, rubel van?
Az öregúr bólogat: – Nagy hidegek vannak Kisinyevben. A lábamon…
– És mi a pontos címe… izé… Borisz… Sztyepanovicsnak? – tereli el a témát a szemüveges.
– Nem tudom. Már nagyon régen volt… Harminc éve is van, hogy utoljára láttam… De ott mindenki ismeri. Fogalmam sincs, mi lehet a komával…
– Aha – bólint a szemüveges, és várakozón néz a menedzser ajtaja felé.
S a bankmenedzser megjelenik az oldalajtóban, mögé húzódva követi a hivatalnok. Szikár, tagbaszakadt öregember a bankmenedzser, maga a Hatalom. Mindenki odafordul, mint napraforgófejek a Nap felé. Nyilvánvaló, hogy a menedzsernek kell megadnia a kegyelemdöfést Borisz Sztyepanovics komájának. Lesz nagy sírás-rívás Kisinyevben! Ebben a pillanatban mégis inkább a bankmenedzsert sajnálom, mintsem Borisz Sztyepanovicsot.
A menedzser előrelép, az öregúr is előrelép. Merőn nézik egymást. Aztán a kliens derékszögben előrehajol, kitárja karját, és ekként kiált:
– Borisz!… Borisz Sztyepanovics!…
– Ilja…! – hörög a bankmenedzser.
Medveszerű, oroszos ölelkezés. Moraj a várakozók között. Megkönnyebbült sóhajok a hivatalnokok ajkáról; végeredményben mégsem kell húsz dollárt átutalniuk Kisinyevbe!…