GUBÓ   

Hősünk – mert mi másnak nevezhetnénk a még rejtőzködő alakot – néhány évvel ezelőtt borbélyüzletet tulajdonolt a város egyik külső kerületében. Szorgalmasan vágta a hajakat, borotválta az arcokat, az elfáradás sűrű másodperceiben impresszionálóan csattogtatta az ollót a borbélyszékben mereven ülő páciens füle körül, miközben legközelebbi mondandóján gondolkodott. Mert mint majd minden borbélytól a városban, tőle is elvárták a vendégek, hogy beszéljen munka közben, elvégre az arc, a pónem kinézete másodrendű, a lényeg az, amit hall az ember, vagyis a sztori.

Kezdetben (mi is egy borbély szakmájában a kezdet?) Gubó saját életének epizódjaival traktálta kuncsaftjait, majd ezekből kifogyva a kurrens újsághírekhez fordult. „Olvasta az úr, hogy valaki a Duna hullámaiba vetette magát a Lánchíd tetejéről?” Ilyenkor megállt az olló a kezében, és Gubó a vendég arcába hajolt, feleletet várva. A vendég pedig legtöbbször jóval több informáciával szolgált az esetről, mivel már napokkal előbb olvasta a reggeli lapban. Gubó lemaradása a hírekről – úgy érezte – veszélyezteti az üzletmenetet. Akármiről kezdett beszélgetést, a vendég jobban értesültnek bizonyult.

a borotvapenge közelségében

Ekkor érlelődött meg benne a gondolat – fennkölten fogalmazva a világirodalmat is ennek köszönhetjük –: kitalálni történeteket, melyek csakis az ő agytekervényeiben keletkeznek. Ha például borotválás közben a paciens fülébe mormogja, hogy „hallotta, Ronaldo kapcában játszott a franciák ellen, mert az öltözőben ellopták a csukáját…?”, ennek megbeszélése kitöltötte a borotválás tíz-tizenöt percét, annál is inkább, mert a vendég a borotvapenge közelségében meglehetősen szófukar maradt. Hosszabbnak ígérkező hajvágásoknál kedvelt témája volt az elsüllyedt óceánjáró, a Titanic újraéledése: a hajótestet idomított cápák egy ázsiai ország kikötőjébe vontatták, ahol az eddig halottnak vélt hajóskapitány partra szállt, és egy pohárka snapszot kért. Aztán némely fagylalt-sztori; „olvasta az úr, hogy Bolíviában, valahol az Andok alatt éjszaka forró fagylaltot árulnak a turistáknak, akik megégetik vele a nyelvüket?…” Ezeken aztán el lehet vitatkozni, és kedélyesen telik a tizenöt-húsz perc. Lassan persze a fantáziáló borbélynak híre kelt a városban, a borotválatlanok és csapzott hajúak már nem is fizimiskájuk kezeléséért mentek Gubó intézménybe, inkább a szürrealista elmével megáldott – vagy megvert – borbélymester történeteiért. Gubó ollója folyamatosan csattogott, borotvája sűrűn sercegett.

Egy tavaszi – vagy őszi, vagy nyári – napon hanyag, de kopottas eleganciával öltözött nyurga férfi vetette magát a borbélyszékbe.

– Mit parancsol az úr? – kérdezte Gubó, és karjáról egy vászonkendőt lógatva hajolt az új vendég fejéhez. – … fazonigazítás, borotválás?…

– Mindent – utasította egy kézlegyintéssel a vendég, és karórájára nézett – csak gyorsan, mert elmegy a vonatom.

– Hová tetszik?…

– Délután 5-re vár egy részeg állomásfőnök az afrikai őserdőben. Ha kések, kijózanodik, és akkor képtelen kezelni a váltót. Már csak négy borosflaskája lehet…

Gubó megértően bólintott. „Ez is könyvbe kívánkozik”, mondta magában, és míg a vendég vállára-mellére borította a vásznat, arra eszmélt, hogy momentán semmi sem jut eszébe a kuncsaft szóval tartására.

kép | shutterstock.com