EGY LÁBFEJ, TALÁN 

Egy Albert Camus-idézethez
„… ellentmondásban élünk…”^[1]

Kínos, hogy függésem a Semmiben sem definitív. Hogy az alapállások, teóriák, tézisek, meghatározások tengerében mindig ott ólálkodik a Cáfolat, amely aztán ugyancsak támadható. Ha kimerül a logika, az eredendő látásmód, megkapaszkodhatok-e az absztrakcióban, az össze-nem-illeszthetők fogantyújában, alkothatok-e törvényt belőle és élhetek-e aszerint?

A félelem az ellentmondás támadásától azért mérgező, mert darabonként elvesz az önbecsülésből, és – igen, a hitből. Állandó kérdőjel-használatra kényszerít.

Megfigyeltem, hogy írott szövegeimben a szavak, melyeket sűrűn és szívesen és valószínűleg ösztönösen használok: talán, tán, úgyszólván, mégis, olybá, feltehető, valamiféle, lehetséges, tűnik, azonban, inkább. Mind megannyi pajzs a támadhatóság kivédésére. (Mint például a két sorral fentebb becsúszott „valószínűleg”, amely máris kétségessé teszi megfigyelésem tarthatóságát.) Nyilvánvaló, hogy a mondandómat emígy meglágyító szóhasználat sebezhetőségemet hivatott csökkenteni – für alle Fälle.

Létem fonalának odaerősítése egy megbízhatóan erős, időtálló póznához – ez volna tehát a kívánatos intellektuális állapot. Példa és kísérlet ez ügyben:

Egy lábfej.

Közölhet-e valamit egy lábfej az egyénről?

Egy lábfej – így kiszakítva a test kontextusából –, egy darab kizárólag önmagát jelentő valóság, amely nem tűr semmilyen más értelmezést.

nem karakterhordozó

Egy lábfej – nem karakterhordozó. Thomas Mann lábfejéről nem ismerem fel az írót, mint ahogy Marilyn Monroe lábfeje számomra ugyanolyan, mint Simone de Beauvoir vagy Ilonka nagynéném lábfeje. Ezt megállapítva elégedetten hátradőlök: íme, egy támadhatatlan, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás. Ebbe a lábfejbe – megfogódzhatok.

De.

Ahogy ezt elmondom A.-nak, aki első hallásra eredetinek és frappánsnak ítéli meg, elgondolkodik. Eredeti és frappáns szavak, melyek máris körüljárják – úgy érzem – az én kikezdhetetlen teóriámat, időt kérnek további vizsgálódásra, hátha…

S megszületik a lábfejben mégiscsak szundikáló ellentmondás. A. ugyanis kijelenti: egy lábfej éppen hogy karakterhordozó; karaktert hordoz. Személyt, akinek karaktere van. Voil?!

Vitának itt nincs helye. Az átvitt értelem alkalmazása máris arra kényszerít, hogy a jövőben a lábfejről ekként írjak: „A lábfej, amely talán egyaránt hordozza a karaktert és személyt…”

Ha kínos is, el kell fogadjam a felkínált pózt, a „talán”-világ sikamlós tenyerű pózna-mászási kísérleteit. Az ember mindig visszacsúszik valahová. Szomorú?

1. Az írás „A szabad lelkek végtelen szorongása” című összeállításba készült – egy Albert Camus-idézethez kapcsolódva. Az idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (A mandulafák)↑

kép | Anne Nygård, unsplash.com