Handi Péter

BARNABY-ÁLMOK

BARNABY-ÁLMOK

Nehezen alszom el, és zaklatottak az éjszakáim. Nem mintha napjaim eseményei indokolnák ezt. Különös módon nem is a jelen, inkább a távoli múlt képei háborgatnak. Ismert alakok egy-egy testhajlata, amint görnyednek vagy éppen belenyúlnak a lavórba, hogy onnan cseresznyézzenek. Ez az álomkép például több alkalommal visszatért, egy pillanatra felismertem Zengő bácsit, amint a hónalját tartotta az edény fölé. Máskor egy múlt századi villamoskalauz kabátom belső zsebébe nyúlt a bérletemért, és egy szelet görögdinnyét húzott elő – átlukasztotta és visszaadta. Aztán a bútorok… régi szobaberendezések, szekrények, asztalok, vitrinek úgy, ahogy voltak, abban a mértani elrendezésben, ahogy utoljára láttam. Talán a még alig-ébrenlét hagymázában homálylanak fel ezek a jelenetek.

fokozott figyelemmel

Barnaby időnként eltűnt életemből, néha évekre, aztán a legszokatlanabb helyeken tűnt fel, ugyancsak szokatlanul. Volt, hogy egy rétisas kopogtatta hálószobám ablakát, csőrében sárgult papírdarabbal, melyen szálkás betűkkel az állt: „Nyisd ki a liftajtót, itt vagyok.” Máskor találkozóra hívott telefonon, de azt mondta, nekem kell őt megtalálnom a városban, és a leglényegesebb, hogy pontos legyek. Én azonnal szerveztem az eseményt: értesítettem a Csatornázási Vállalat alkalmazottait, hogy fokozott figyelemmel működjenek a város alatt, valamint két helikoptert béreltem az utcák és kapualjak felderítésére. A célszemély pontos leírásával sem fukarkodtam: Két lába van – közöltem az összegyűlt nyomozókkal –, két keze, egy feje. De milyen fej! – tettem hozzá, mire várakozóan felkapták a fejüket. Erre rejtélyesen legyintettem. A polgármester a felderítendő személy kinézetéről kért felvilágosítást, mondtam, pontosan úgy néz ki, mint én. Tán ikrek az urak? – kérdezte. Kénytelen voltam ezúttal bőbeszédűen válaszolni: – Igen.

Nem részletezem, csak még annyit: a megbeszélt időpontban rátaláltam. De három perccel később ültem mellé a torony lépcsőjére, mire a nyakában lógó kopott (vagy lopott?) karórájára nézett, „megint pontatlan voltál”, mondta, és kiugrott a toronyablakon. Utána hajoltam. Békésen ejtőernyőzött lefelé, bal kezében az elmaradhatatlan kávéscsészével.

adobestock 106764806

Az álomban, álmodásban a világ szabadságát értékelem. A történések határai elmosódnak, nincs okság, a jelenet – jelenetek – szálai a váratlanságnak megfelelően göndörödnek, az élet elfogadott, tapasztalt idomainak keretében.

Barnaby álomalak. Álomból született. Onnan mászott ki, éledt fel, vált családtaggá. Alana unokám hívta életre. Amikor a kislány már tágra nyílt szemmel figyelte a világot, és érdeklődött – minden iránt, élvezettel játszottam neki. Állva, ülve, fekve hancúroztam, szórakoztattam. A versikék, mesék, afféle huncut tsalafintaságok és improvizációk egyként alkalmasak voltak. S persze, a szükség – a szórakoztatás igénye – rögtönzésekre is késztetett.

Egy este leültetett az ágya szélére.

– Mesélj! – kérte, és – várt.

Én is vártam, mert – nem készültem. Aztán egyszer csak meglett a név: Barnaby… Na, ezzel el lehet indulni. Gondterhelt arcot vágtam.

– Akarsz hallani Barnabyról?

– Ki az?

– Az ikertestvérem.

– Nincs is testvéred….

– Van, csak te még nem ismered.

– Mutasd.

– Majd, ha visszajön… Nemrég ment ki a szobából.

– Hová ment?

– Vízért… Nicaraguába.

– Nem igaz!… Víz a konyhában is van!

– Mindegy, ő máshova ment vízért. Nagyon muris bácsi…, akarod, hogy meséljek róla?

Alana érdeklődve előre hajolt, szeme megcsillant.

– Mesélj…

Ahogy mondják, nagy lélegzetet vettem. Kezdtem volna a „volt egyszer, hol nem volt”-tal, hogy időt nyerjek, de rádöbbentem, a mesetár közhelyei ezúttal nem valók az intimnek ígérkező témához. Amibe belefogtam, az túlságosan is személyes, egy ikertestvér nem tűnhet el nyomtalanul a későbbiekben – meg aztán magam is érdeklődni kezdtem a fiktív testvér iránt.

„Egyke” vagyok – ebbe belenyugodtam, noha elemi iskolás éveimben, látván iskolatársaim testvéreit, el-elábrándoztam arról, hogy nekem is lehetne testvérem… De hamar odahagyott a gondolat, az „élet” – ahogy akkor és azóta is nevezik – jórészt feledtette a témát.

adobestock 377857791

Berendezkedtem a testvér nélküli életre. Néha még elégtételt és megnyugvást is éreztem, amikor barátaim és tesóik eredendő családi konfliktusainak voltam tanúja, marakodásoknak és ádáz veszekedéseknek, rendszerint hiúságok vagy irigységek miatt. Lám, milyen szerencsés vagyok, önmagam „tulajdonosa”, független és – sebezhetetlen! A bensőségesség, az „egy húron-pendülés”, a kamaszkori titkok megosztása a barátokkal bonyolódott. Egy mindenbe beleavatkozó testvér vélhetően a meghitt és kipróbált barátságok rovására menne.

A meséknek is van logikája. És főleg befejezése. Barnabyt is valahogyan be kell fejezni, mégpedig úgy, hogy a kislány ne csalódjon. Számtalan estén húztam-halasztottam a végkifejletet; vándoroltattam Barnabyt a világban, kalandokba kevertem, ráaggatva vélt tulajdonságaimat. Időnként rajtakaptam magam, hogy olyan tetteket követtetek el vele, amelyeket vágytam volna véghez vinni – szóval magamnak is meséltem… A „tettek” nem a hétfejű sárkány legyőzéséről vagy a palackból kiszabadult szellemről szóltak, hanem úgynevezett „modern” kalandokról, hétköznapjaim újsághíreinek hosszú lére eresztéséről.

Belevettem bankrablásokat, Barnaby hőstetteit, amint egymaga kiment két boxbajnokot és egy matematikust a Csendes-óceán hullámaiból, vagy kárpitosmesterként királyi trónok ülőpárnáit javítja trónfoszlások után – ezért nem jöhet még haza. Alana viszont egyre türelmetlenebb lett.

– Mondd meg neki, hogy látni akarom. Szeretem…

– Ha rám nézel, őt is látod, hiszen ikrek vagyunk.

– Hol van most?! – kérdezte hirtelen.

– Izé… – dadogtam – … itt van – és magamra mutattam.

A fejét rázta.

– Nem igaz! Ő van!

Tehát fordult a kocka. Alanának a fiktív ikertestvérem valóssá vált – az én rovásomra. Az „ő” tettei negativizálták személyemet, számára Barnaby létezik, én meg csak afféle közvetítő vagyok, postás.

Ez az „ő van” mélyebben érintett. Visszaáramlottak kamaszkorom tétova testvér-vágyai. A pozitív lehetőségek. Ekkor kezdtem álmodni Barnabyról.

Az álmok rendszertelenül jönnek. Cselekvések logikáját mellőzve, ad hoc, felvillannak, eltűnnek… Barnaby úgy jelent meg az álomképek során, ahogyan beállítottam alakját unokámnak. Én voltam. Tehát nem valakiről álmodtam, aki a való életből álomalakban megjelenik – én tettem az alakot álommá.

Idővel unokám belenyugodott ikertestvérem létezésébe. Valójában a Barnabyvel előforduló történeteket kedvelte, vagy talán próbára tett: meddig tudom folytatni a kalandokat.

adobestock 407718847

– Hol van most Barnaby?

– Hát… Jó, hogy kérdezed. Egy csokigyárban lábat áztat…

– Miért?

– Mert elfáradt… nagyon nehéz csokikat csinálni.

– Meg is eszi?

– Csak ha éhes.

– Hogy került oda?

– Hát…, büntetésből. Képzeld, Afrikában átment a piroson… A rendőr elkapta, be a rendőrségre! Ott választhatott két büntetés között: vagy az állatkertben összezárják egy éhes jegesmedvével, vagy egy csokigyárban kényszermunkára… Te mit választanál?

Elgondolkodott. Ezzel időt nyertem. Bevallom, hirtelen arra gondoltam, jó lenne most egy tesó, aki eligazítana, tanácsolna valamit… Első jele volt, hogy Barnaby számomra is létező lett. De Alana előttem járt.

– Mondd meg neki, hogy hozzon tíz tábla csokit… holnap.

Aznap éjjel az álmok Barnaby nélkül jelentkeztek. Zengő bácsival üldögéltem a móló szélén, az öreg horgászhálót húzott fel a tengerből, hasonlított Hemingwayre a kusza fehér szakállával, „Gyere, igyunk egy calvadost” – csapott a vállamra, és elengedte a hálót. A majdnem felszínre érkező háló visszasüllyedt az óceánba, ahonnan a Rákóczi-induló akkordjai bugyborékoltak fel. Aztán valami színpadi jelenet: fókák ülnek egy kerek asztal körül, és kártyáznak…

Felébredtem. Ki ez a „Zengő bácsi”?… Ismeretlen alak, soha nem hallott név. Megjelent álmomban így, névvel. Mintha már régről ismernénk egymást. Valahonnan.

Magamban megkérdeztem Barnabyt, tud-e valamit Zengő bácsiról. Az utcán sétáltunk, egyszerre léptünk. „Én vagyok, az, aki leszek” – közölte némi mélázás után. Meg sem lepődtem. Elfogadtam a tömör magyarázatot. A közeli parkon mentünk keresztül, hosszú sétányok sávjai lassították lépteinket. – Van-e az álmoknak logikája? – motyogtam magamnak, de Barnaby is hallotta, és rövid gondolkodás után először „mulatságos valószínűtlenségnek” nevezte, majd lépteink ritmikáját követve mondta: „… az álmokat meg kell szabadítani analízisüktől… Freud atyuska sem gondolhatta másként, de megértette, hogy analízissel sok pénzt kereshet… És talált is. Meg nőket. Észrevetted, hogy pácienseinek túlnyomó része nő volt?… A korszak tehetősebb asszonyainak a Biblián kívül hinnivalójuk nemigen akadt, érezték, hogy a rejtélyes öregúr valami mást tud mondani a létezésükről. Meg aztán a dívány…” Hazaértünk, és ő eltűnt. Pedig kíváncsi voltam, mi bonyolódott azon a díványon.

Később Barnaby kilépett álmaimból, és inkább belém szegődött, magányos perceim társává vált, akihez mindig szólhattam és általában válaszra méltatott. Volt úgy, hogy vitáztunk is.

Említettem a problémát unokámmal, akinek „felépítettem” személyét, tanácsát kértem, miként fejezhetném be a mesét. Tanácstalan volt.

adobestock 563021073

Egyik este Alana lefekvés előtt a fülemhez hajolt és azt suttogta:

– Itt volt.

– Kicsoda? – kérdeztem meglepetten.

– Barnaby…

– Mikor?…

– Az éjjel.

– Mit mondott?

– Semmit. Csak állt az ágyam mellett és nézett… Ugyanúgy nézett ki, mint te!

– Várj – mondtam, és kihoztam a hálószobából egy magas állótükröt. Visszamentem az ágyához, a tükör felé fordultam. Ketten álltunk Alana előtt Barnabyval.

– Sziasztok – intett felénk a kislány, és aludni tért.

Pár nappal ezelőtt délután kopogtak a bejárati ajtómon. Barnaby állt ott.

– Van valami kaja? – kérdezte.

kép | adobe.com