Handi Péter

AZ ELKÖSZÖNŐ FOLYÓ 

2011 október

AZ ELKÖSZÖNŐ FOLYÓ 

A folyó deltája halottas ágy. A megfáradt, végsőket vonagló víztest részekre szakadozik, földnyelvek kósza vegetációja kúszik az ernyedten áradó, már hullámtalan áramlásba, így kerül a folyam szinte kegyelemteljesen a befogadó tengerbe – szinte a sóhajtását is hallani.

A képen a Duna-deltában élő lipovánok búcsúztatják a Dunát, s papok lévén, talán éppen az utolsó kenetet celebrálják a halászat szertartásával a folyó-testre. Persze egy folyó nem igazán hal meg, inkább elvégezve teremtés-adta feladatát beleolvad a nagyobb vízbe, s utat enged az utána hömpölygő fiatalsodrásnak. Ennek a folyónak jogában áll elfáradni. Vízlépcsőkön és duzzasztógáton át, tolakodó szigeteket kerülve, hidak kőpillérei körül küzdi magát déli irányba, pisztráng-makacssággal törekszik valami Cél felé. Puszta léte ugyanolyan rejtelem, mint bármely földi élőlény mozdulata. Folyóvíz.

A delta lipován papjai, a Duna lakói, alázattal és hálával tekintenek erre a folyórészre. Immár negyed évezrede, hogy elszakadtak az orosz ortodox egyháztól annak reformációs rendelkezései miatt, és menekültek ide, ahol a lassúdó európai folyam befogadta őket. Ahol ha rangrejtve is, de kettős ujjal vethetnek keresztet, élhetnek ősi szabályok szerint a darabkákra osztódó Duna nádasainak és sásainak védelme alatt. A folyó gondoskodik a betevő falatról is: halakat küld hálójukba, élteti őket.

áradásokkal feszíti izmait

Talán ez is szerep. Mint az emberéletnek, a Dunának is kora és szerepe van. A fekete-erdői eredet a keskenyen ficánkoló gyerekkor, az ausztriai részen már testesedik, komolykodó sodrásokkal terjed, de még az egyik partjáról hajított kavics átér a szemközti partra. Az igazi Közép-Európába érve a Duna tekintélyes, széles testű, érett folyó lesz, hömpölygő víztömeg, áradásokkal feszíti izmait, városokat telepít maga mellé – ellát. Ivóvizet és halat ad, termékeket szállít, sétahajóztat, egyben nagylelkű is: kisebb folyókat fogad magába, általuk duzzad, gazdagodik. Történelmet is irányít, avagy inkább eltűr. A megénekelt „kék” Duna néha véres, nemcsak teherhajókat, de tetemeket is úsztat. Időnként.

Csoda-e, ha aztán elfárad, lelassul? A két part közé szorított vízfolyam ilyenkor már nyugalomra vágyik. Mint az öregember, aki megtette kötelességét az életben és aranykorába hömpölyög. Végső szerepeként még ellátja a hozzá menekült emberiség kis töredékét – ekként humánus alakot is nyer –, s a fénykép alapján nekem úgy tűnik, elégedetten foszlik deltáira.

kép | Szandelszky Béla