ÁTELLENBŐL
2008 június
(Bulletin) Az év elején megszűnt a legrégebbi ausztrál hetilap, a Bulletin. A színes, rajzos-képes újságot 1880-ban alapította két újságíró, J. F. Archibald és John Haynes. Utóbbinak valahogy nyomaveszett a sajtótörténetben, de a főszerkesztő Archibald olyannyira fennmaradt, hogy róla nevezték el az évente megrendezésre kerülő arcképfestő tárlatot és a zsűri fődíját. Az Archibald szerkesztette újság hosszú évtizedekig a földrész népének kedvenc sajtóorgánuma volt, „parasztbiblia”-ként emlegették, és valóban, szinte minden ausztrál család járatta.
felsőbbrendűség
A 19. század végi Ausztrália társadalma meglehetősen rasszista volt. A gyarmatosító angliai rabok és leszármazottaik kihívóan hirdették felsőbbrendűségüket, és a Bulletin készségesen megerősítette tudatukat. A lap neve fölött vastag, fekete betűk hirdették, hogy: Ausztrália a fehéreké. A cikkek és karikatúrák mindig előnytelenül ábrázolták az aranyásások körül szorgoskodó kínaiakat, japánokat és a fekete bőrű őslakókat.
Archibald tehát elég visszataszítóan alkalmazkodott, ugyanakkor felkarolta a szépírókat. A lapban halványvörös papírra nyomott melléklet igazi otthona lett az önállósodó ausztrál irodalom képviselőinek – a későbbi klasszikusoknak. Itt publikált először a nevessé vált balladaköltő, Patterson, a polihisztor Norman Lindsay és mindenekelőtt Henry Lawson, az „igazi” ausztrál klasszikus író. A vörös oldalakat nem lehetett könnyű összehozni. Többféle okból. Igaz, Lawson színesen, érzékletesen írt az ausztrál életről, a természettel küzdő pionírokról, de krónikus alkoholista lévén rendszerint részegen botorkált be a szerkesztőségbe, kéziratot lobogtatott, és azonnali honoráriumot követelt. A szerkesztővel támadt konfliktusának általában az lett a vége, hogy botjával hadonászni kezdett, és legalább havonta egyszer összetörte a berendezést.
Archibald felismerte írói jelentőségét, és lapja „kötelezően” rasszista hangvételét is ellensúlyozva ragaszkodott a vörös oldalak fenntartásához. Vitatható persze, hogyan értékelendő a munkássága, hiszen rasszista kiadvány, de ezen belül egy színvonalas, rendszeresen megjelenő melléklet fűződik nevéhez. Halála után a Bulletint tovább nyomták, hasonló szellemben, egészen 1961-ig, akkor a sajtómágnás Frank Packer megvásárolta, kicserélte a szerkesztő- és újságírógárdát, levétette a bevándorlókat sértő rasszista jelmondatot a fejlécről, és komoly, noha konzervatív hetilappá alakíttatta. Néhány évtizedre az ausztrál társadalom és értelmiség független politikai-társadalmi elemző orgánuma lett, aztán az internet és a média-forradalom konkurrenciája miatt egyre kevesebb példányban fogyott. Végül nem hozott annyi hasznot, hogy érdemes legyen kiadni.
(Sorry és villanykörte) Az immár több mint tizenegy éve regnáló – és jól működő – canberrai kormány a novemberi választáson megbukott. Azt írtam: „jól működő”, noha a választás kimenetele éppen cáfolni látszik az elismerést. De az ellentmondás csak látszólagos: a megbukott konzervatív kormányzás alatt irigylésre méltó jólét volt; majdnem teljes foglalkoztatottság, az inflációt kordában tartották, a fizetési mérleg egyensúlyban maradt, és sikeres adóreformot vezettek be. A választási kampány folyamán még bőségesebben ontották a kedvezményeket – és persze az ígéreteket. Volt miből: az államkassza mérlege jelentős többletet mutatott, úgy látszott, az ország hajója hozzáértő emberek kezében van, akikre a nép továbbra is rábízhatja a navigálást.
a bűvös szó
Az ellenzékben lévő Munkáspárt nem tehetett mást: rábólintott az ígéretekre, megtoldva azzal, hogy a választópolgároknak nincs mitől félniök kormányra kerülésük esetén, ők is biztosítják mindazt, amit a kormányzó Liberális-Nemzeti párti koalíció kilátásba helyezett. (A Nemzeti párt tulajdonképpen a farmerek, a mezőgazdasági szféra pártja, koalícióban a Liberális párttal.) Akadt azonban néhány, az ország gazdasági helyzetét nemigen érintő kérdés, amit a kormánykoalíció éppen ezért nem tartott döntőnek. Ilyen volt a szakszervezetek által ellenzett munkavállalási törvény bevezetése a munkahelyi jogokat illetően, az iraki háborúban való katonai részvétel, a légszennyeződést szabályozandó kyotói egyezmény ratifikálásának megtagadása – és az ausztráliai őslakosok, az aboriginalok megkövetése a fehér elődök bűneiért. Pontosabban az aktus enyhített változata. Mert az egyenes és kifejezőbb „bocsássatok meg” helyett legfeljebb arról lehetett szó, hogy egy hivatalos „nagyon sajnáljuk” mondódik ki. Az előző kormány miniszterelnöke szemantikai kérdésnek tekintette a különbséget, és nem volt hajlandó a bocsánatkérésre. Szerinte az ausztrál nép későbbi generációi nem felelősek az elődök tetteiért, a megbékülés már megtörtént parlamentárisan és társadalmilag, szociális elégtétel formájában is. Csakhogy a bűvös szó, sorry, nemcsak az ausztrál tolerancia kulcsszava, nemcsak a viták, nézeteltérések, emberi konfliktusok békés rendezésének kezdő- vagy zárószava, hanem az aboriginal lélekrendszerben a gyász elismerése is. Ausztrália lakossága úgyszólván egyöntetűen amellett volt, hogy a miniszterelnök mondja ki a sorryt, ismerje el és oldja fel ezt a konfliktus-maradékot. Az ellenzék magáévá tette és zászlajára tűzte a kormány által mellékesnek tartott választási pontokat. A miniszterelnök kötötte az ebet a karóhoz, makacssága – ahogy mondják – több mint bűn: hiba volt. A szavazók teljes megbékélést és igazságszolgáltatást akartak, s ezt előbbre helyezték a kormány tizenegy évének kétségtelenül hozzáértő, kiváló működésénél is. Az erkölcsi, az érzületi motívum elnyomta a megtömött zsebek tapasztalatát és ígéretét. Van valami igazán polgári ebben; a javak birtoklásán túl a figyelem a tágabb értelemben vett emberi kondíció felé irányul. Az új kormány nem késlekedett a sínek kiigazításával: pillanatokon belül ratifikálták a kyotói egyezményt, az új miniszterelnök a nép lelkiismeretét megmozgató történelmi beszédben tálcán nyújtotta a várva várt sorryt.
A jelképeknek tehát továbbra is súlyuk van – de a tetteknek is: Kyoto üzenete a napokban praktikus formában is megérkezett, egyenesen lakásunkba, egy szerelő és negyvenhét (47) igen keveset fogyasztó villanykörte formájában. Az égőket a kormány ingyen bocsájtja a háztartások rendelkezésére, a nagyobb elektromos energiát fogyasztó izzók helyett. Kezdetnek megfelel. Olyan, akár a Holdra lépő asztronauta némileg módosított kijelentése: „Kis lépés egy kormánynak, de hatalmas lépés Földünk légkörének megmentése felé”.
(Nick Cave) A melbourne-i színház- és hangversenykomplexum közvetlenül a Yarra folyó és a város „Andrássy útja”, azaz a St. Kilda Road mentén található. A kulturális élet eme fellegvárában van a Nemzeti Galéria, a három színházból álló játékszínház és a rondella alakú, többemeletes koncertterem. (A koncertterem alsó része a Yarra folyó medre alá épült.) Mindezek fölött magasodik egy vaselemekből álló kecses torony, a párizsi Eiffel-toronynak ha nem is hasonmása, de édesgyermeke. A létesítmény hivatott valamiféle jelleget adni a városnak, ahogy például Sydney-nek az Operaház világhíresült kővitorla-szeletei. Csakhogy inkább a párizsi világkiállítás emblémájának csinál reklámot, mivel aki meglátja, óhatatlanul Párizsra gondol. Az emlékműállítás eme jószándékú, de célt tévesztett cégére esténként rejtelmes kék és zöld reflektor- és lézerfényben fürdik, a tengerről oda csalogatott sirályok vad röptékkel köröznek fölötte, a fények hátterében cikázó, fekete vonalaknak tűnnek. Ez az ornitológiai mutatvány teszi talán egyedivé, felismerhetővé Melbourne-t.
ilyesmik
A kulturális centrum különben valóban szeretnivaló. A komplexumokban és körülöttük bisztrók, kávézók, könyvüzletek vannak, és egy érdekes kiállítóterem: az itt rendezett kiállítások éppen csak „súrolják” a centrumban ápolgatott kultúra fő irányait. Gyors váltásokkal cserélődik a tematika, az előadásokra igyekvő közönség be-bekukkant ebbe a „gyorstalpaló” galériába, s rendszerint újdonságot lát két-három bérleti előadás között, vagy éppenséggel azok szüneteiben. Az inkább rögtönzött tárlatok általában az előadóművészet „melléktermékeit” vonultatják fel: Kyle Minogue fellépőruhái, egy múlt század eleji helyi karmester kottái és személyes tárgyai, Barry Humphrey előadóművész és nő-imitátor színpadi eszközeinek, festményeinek gyűjteménye, aztán Dame Nelly Melba, a leghíresebb ausztrál szopránénekes levelezése (vitrinekben) – hát ilyesmik.
Bevallom, szeretem ezeket a meglepő, gyorsfényképszerűen villanó tárlatocskákat, a nagy sodrású művek és művészek munkáinak margójára pingált színes iniciálékat. A rendezők nem pillanatnyi ötletroham inspirációjára „dobják össze” a kiállításokat – hosszú hónapokig készülnek, terveznek, aztán mernek gyakran váltani.
Legutóbb – és ide szeretnék kilyukadni – nekem rejtélyes „show”-t láthattunk: Nick Cave, a popsztár személye körüli objektumok, használati tárgyak, feljegyzések, viseltes kalapok, koncertrészletek és életének egyéb dokumentumai sorakoztak. A valóban alapos gyűjtés magában foglalja a művész dalszerzői tevékenységének műhelytitkait, a papírszeletekre firkált félsorokat, melyekből aztán világhírű énekszámok lettek, fényképek tömege a nyilvános- és a magánéletből, mosodacédulák és kibogozhatatlan firkák keveredtek költészetét is bemutató hangfelvételekkel. Az egész, tárlatnak mondható élet- és működéstöltelék felvonultatása eredetisége és lényegtelensége miatt volt lenyűgöző. És rejtélyes. Az egyik plakátnyira nagyított fénykép ugyanis a művészt illuminált, vagy drogfogyasztás alatti/utáni állapotban ábrázolta, amint szobájának elképzelhetetlen rendetlenségében széttárt karral ül a földön – gitárok, papírlapok halmazában, üveges szemmel előre meredve. Ha cél az, hogy az elhanyagoltságot, rendetlenséget és nihilizmust egyetlen kép jelenítse meg, ez a fotó elvégezte a feladatot. De a „magyar szem” felfedezhette a szoba romhalmazában Szentkuty Miklós Prae-jét – az eredeti magyar kiadást. Hogy a csudába került a csak angolul beszélő, ausztrál származású popsztár szemétdombjára? De ennél a giccs határát súroló, olcsó detektívregény-kezdetnél nem is megyek tovább. Ami elgondolkodtat: az oda nem való tárgyak jelensége, az absztrakt installáció.
Az egyik színházterem előcsarnokából nyíló galéria névadója különben az a George Adams, aki egykor megismertette Ausztráliát a lottóval és a fogadási szerencsejátékkal. Még egy absztrakció.