ÁTELLENBŐL 

(GERALD MURNANE) ausztrál író életmódját tekintve is különös alkat. Melbourne-ben él, retteg minden utazástól, repüléstől, helyváltoztatástól, ezért harminc éve jóformán ki sem tette lábát McLeod kerületből, és életének hetven éve alatt nem hagyta el Victoria államot. A sors iróniája, hogy nemrégiben megkapta a három évenként kiosztásra kerülő, 60 000 dolláros Melbourne Irodalmi Díjat, s a díj alapszabályának egyik kikötése, hogy az összeg felét külföldi utazásra kell fordítani. Murnane megpályázta a díjat, de amikor felfedezte a kikötést, meghátrált. Kiadója mégis fölterjesztette, s amikor megnyerte, valósággal kétségbeesett. Végül sikerült az alapszabályt úgy megváltoztatni, hogy „utazásra serkentő” célokra kell fordítani az összeget.

Murnane nem olvasmányos író, aki már az első oldalon felkelti az olvasó érdeklődését. Türelem és bizalom szükséges, hogy az ember beeresztést nyerjen világába. A kitartás jutalmat szül: Murnane szövegeit átszövi az emlékezet, a képzelet és táj lassan hömpölygő és egybefolyó áradata. Az olvasót egyre beljebb vonzza ez a részben Proustot idéző próza, a részletek, az ismétlések szövevénye, és a komplikáltnak tűnő folyamatok megjelenítése egyszerű, hétköznapi nyelven. Murnane máshogyan ír, mint a kortárs ausztráliai írók, akik bár különböző stílust képviselnek, nem különböznek annyira egymástól, mint Gerald Murnane tőlük. Eddig kilenc kötete jelent meg, lassan dolgozik, és saját bevallása szerint kiadói csak veszítenek könyvein. Ennek ellenére az ausztrál íróvilág többször felterjesztette irodalmi Nobel-díjra. A díjazás esetén azonban könnyebb elképzelni, hogy a svéd király utazik a melbourne-i McLeod kerületbe, mint Murnane Stockholmba.

Az írók életrajzában manapság elengedhetetlen hobbi rubrikában Gerald Murnane kettőt említ: a lóversenyezést és a magyar nyelvet. Az előbbi igazán nincs messze az ausztrál néplélektől, de hogy ez a világtól visszahúzódó ember miért éppen a magyar nyelvet választotta megtanulandónak, szinte érthetetlen. Soha semmi kapcsolata nem volt Magyarországgal, kezdetben nem ismerte történelmét, még földrajzi helyét sem. Egy alkalommal utcájában sétálva idegen nyelvű beszédre lett figyelmes – a magyar szomszédok gyakorolták anyanyelvüket. Ennek már több mint húsz éve, azóta Murnane elolvasta a magyar irodalom jelentős részét (Illyés Gyula Puszták népével kezdte), angolra fordított néhány eposzt és betéve tud magyar verseket. Folyamatosan és helyesen beszél magyarul, enyhe ausztrál kiejtéssel. Saját bevallása szerint minden reggel másfél órát gyakorolja a nyelvet, mint valami tornagyakorlatot.

(KÖNYVHÁBORÚ) Az is problémákat szül, ha az írók, kiadók nagy nyelvterületen terjeszthetik a műveket. Az ausztrál írók munkáinak jogát számos külföldi (angol, amerikai) kiadó megvásárolja, s a hazai publikálással párhuzamosan Ausztráliában is forgalomba hozza. A helyi kisebb kiadóvállalatokat és a nyomdaipart védelmezendő, a kormány egy hónapi importzárlatot rendelt el a külföldről behozott könyvekre, hogy az ausztráliai kiadók előnyt élvezhessenek. A helyileg nyomtatott és forgalomba hozott könyvek ára általában 30 százalékkal magasabb, mint a külföldi köteteké. Belföldön tehát a könyvkiadók és a nyomdaipar érdekszövetsége konfrontálódott a külföldi angol nyelvű kiadókkal és a helyi könyvesboltokkal. A lakosság érdekeit felülvizsgáló és védelmező, ugyancsak az állam által támogatott fogyasztóvédelmi szerv erőteljesen kampányolt az egy hónapi zárlat feloldásáért, fő érvként említve, hogy a lakosságnak így jóval többet kell fizetni a könyvekért. Az érvek kereszttüzében a kormány lépésre kényszerült. Hosszú mérlegelés után helyben hagyták a korlátozást: legyen továbbra is drágább az ausztrál könyv. A döntésbe belejátszott a politika is: a regnáló munkáskormány egyik jelentős támasza a nagy befolyással rendelkező nyomdász szakszervezet.

Lábjegyzetként: egyre tágasabb kiskapu az internetes könyvvásárlás. A világhálón még az importált árnál is olcsóbb a könyv. Arról nem is szólva, hogy a nyomdaipart az elektronikus könyvkiadás rohamos fejlődése is fenyegeti.

(BRISBANE) A New York-i Metropolitan Múzeum renoválása alatt a gyűjtemény egy része akadályozta a munkálatokat. Brisbane, Queensland állam fővárosa ezért kölcsön kapta az amerikai impresszionisták képeit. A trópusi éghajlati övbe kissé belenyúló város magja a felhőkarcolók és emelődaruk koncentrált erdeje, kerületeit a jellegzetes cölöpökre épült családi házak sorai alkotják – így védekeznek az időnkénti áradások és esőzések ellen. A dús, pálmafákkal és trópusi sásokkal rétegzett növényzet a zöld szín hihetetlen skáláját tárja az ember elé, a cölöpökre épült verandák a fák derekánál kezdődnek, a lombok és gyümölcsök belógnak a kerti bútorzatba. A kertváros utcáin néha átszalad egy vadpulyka, mint más városokban a macska, és a városmag nagy, modern kőalakzatai között irigylésre méltó nyugalommal lépegetnek a hosszú és kampós csőrű íbiszek.

A város művészeti centruma impozáns, tágas térbe helyezett modern épületcsoport, beton és üveg elegye. A belsőépítészet mesterei kiélhették kreativitásukat: kupola alatt tó terül el kis kőszigettel, a Brisbane-folyóra néző árkádok ravaszul csavarodnak, a hirtelen felbukkanó kertekbe nyíló bisztrók színesek, a megfelelő helyekre állított absztrakt szoborcsoportozatok meghökkentik a látogatót. Ez a megkomponált modernitás adott keretet az amerikai impresszionisták vásznainak. Csakhogy a címzés már eleve félrevezető: az ember valami „újvilági” festészeti irányt vár, a megkerülhetetlen francia iskola elágazását, amely az amerikai talajból serked, és magán viseli annak egyediségét. Ehelyett a francia impresszionisták szinte szolgai követése látható, és a művészettörténeti jegyzetekből megtudhatjuk, miért.

Ezek az amerikai festők majdnem mind Franciaországban festettek, időnként hazajártak, majd újra átkeltek az óceánon a mágnesként ható párizsi művészeti világba. Ott dolgoztak, a francia impresszionisták lábainál. Kitűnő ecsetkezelők, de mindent úgy láttak, ahogy a „plain air” mesterei. Két művész vásznai tetszettek igazán: Mary Cassat és John Singer Sargeant művei. Ha a kölcsöntárlat „A francia impresszionisták amerikai követői” címet kapta volna, talán enyhül csalódásom.

(KÁRPÓTLÁS)ként: Előfordul, hogy a bámészkodó ember ott lel aranyat, ahol nem várja. A csalódás átterelt a brisbane-i komplexum más részeibe, s útközben, egy rosszul világított folyosó falán felfedeztem Picasso La belle Hollandaise című, jelentős korszakát szignáló festményét. Jelentősége miatt a párizsi múzeumokban vagy a Guggenheimben volna a helye, azaz a halandó odaképzeli, de ha Van Gogh Íriszek című műve már több mint tíz éve egy tokiói páncélszekrényben virágzik mint befektetés, e távoli észak-ausztráliai regionális galéria folyosója barátságos otthona a huszadik század egyik korszakalkotó festményének.

A modern művészeti részben látható egy ötvenperces videofilm, amely a szoborszerű merevséggel ülő Yoko Onót mutatja. Időnként hozzálépnek különböző alakok és a szék mellé helyezett ollóval levágnak egy darabot a ruhájából. Így lassanként (nagyon lassanként!) Yoko Ono teste láthatóvá válik, a polgári illem sallangjai lefejtődnek a teremtés édenkerti formájáról. Szimbólum, metafora, üzenet – vízkereszt vagy amit akartok.

(HAZAI VIZEK) Visszatérve a déli félteke déli részébe, a temperált égövbe, az ökológiai krízis újabb jelenségei fogadnak. A Déli-sark jéghegyeinek olvadása miatt a számítások szerint a közeljövőben annyira megemelkedik a tengerszint, hogy néhány alacsonyan fekvő csendes-óceáni szigetcsoport egyszerűen eltűnik, lakosságuk menekült-státuszba kényszerül, és az egyik célország Ausztrália. A földrész még befogadóképes, de a politika baljós jeleket küldözget a jövő menekültjeinek. Emlékezetes botrányt okozott például, amikor a Srí Lankából menekülő tamilok hetekig vesztegeltek egy ausztrál mentőhajó fedélzetén, mert az indonéz felségvizeken megmentett embereket sem Indonézia, sem Ausztrália nem volt hajlandó feltételek nélkül befogadni. A várható tengerszint-emelkedés máris kihat az ausztráliai várostervezésre a közvetlen tengerpartra épült házak, villák, nyaralók tulajdonosai körében érezhető az aggodalom, így a közigazgatás olyan városterveket támogat, amelyek tekintetbe veszik a közelgő veszedelmet, és a partoktól távolabbi területekre építenek.

A másik jelenség a hatalmas homokáramlás, amely két-három napig fullasztó, rozsdaszerű ködbe borította Sydneyt és a kontinens délkeleti államrészeit. A sivatag felől fúvó szelek felkapták a kiszáradt, laza homokot, és beborították a várost és környékét. Hetekig pucolták, tisztították Sydneyt a homokrétegtől. Azt is megfigyelték, hogy a homokszóráshoz hozzájárult az északi sivatagrészeken kóborló vad tevecsordák trappolása. Több mint száz évvel ezelőtt afgán távírópózna-építők hoztak a földrészre néhány tevét, és a munkálatok befejezése után szabadon eresztették az állatokat. Ma több mint egymillió vadteve járja az északi területeket, lelegelik a sivatag homokkötő bozótjait, és akkora porfelhőt vernek patájukkal, hogy a szél hátán eléri a déli megyéket. A hivatal most a tevecsordák ritkítását tervezi, állítólag légi bombázással. Figyelemre méltó ökológiai megoldás.

kép | rawpixel.com