ÁTELLENBŐL

(A lét mint impresszió) Mondanám, hogy „jártamban-keltemben”, ha ez a közszájon forgó formula kifejezné ezt a bizonyos közlekedési módozatot az ausztrál nagyvárosban. De ebben a kert-metropoliszban az ember a legkevésbé ,,jár-kel”; ehelyett autót vezet, onnan nézi, méricskéli az utcát, s ezáltal a látnivalók impresszióként tűnnek a szem elé, hogy aztán elsuhanjanak éppen csak nyomot hagyva a retinán. Tűnnek – s nem tárulkoznak, ahogy a valaha-volt európai sétáló emlékeiben a kirakatok előtti önfeledt tűnődés-nézelődés úgyszólván polgári időtöltésnek számított. (Az impresszió fogalmát még az ötvenes években gimnáziumi éveim alatt így tanította Z. tanár úr: „Vonaton utazol, a vonatablak lefüggönyözve. Egy pillanatra fellebbented a függönyt és máris visszaereszted. A két aktus közötti időben sztahanovista traktorost láttál a búzatáblában, amint jobb kezét éppen felemelte a kormányról. Ez egy impresszió.”) A kert-metropoliszban a látnivalókat összekötő utak autózásra építettek, nem lassú nézelődésre. A „régi” emberben azonban még él az igény a komótos szemfürdőztetésre, s van is alkalma erre, csakhogy – oda kell autóznia, oda, ahová a várostervezés eminensei a kirakatnegyedeket telepítették. Ez már önmagában nehézkes kezdet, az öröm mesterséges felkutatása, messze esik a „leszaladok kicsit körülnézni” – könnyed természetességétől. De hát az ausztrál város tervezett, a civilizációnak abba a késői fázisába pottyant, amikor a lovakkal, állat-meghajtású eszközökkel történő közlekedés utolsó évtizedeit élte. A kétszáz-egy-néhány évvel ezelőtt felfedezett kontinens aránylagos történelmietlensége mély nyomokat hagy az ausztrálok önbecsülésén. Az, hogy kimaradtak az egyetemes történelemből, hogy mint nemzet későn születtek és angol koronagyarmat lévén valóságos nemzeti identitás híján csak szilánkja a brit történelemnek – állandó téma. Magam is elámulok néha, ha arra gondolok, hogy eddigelé negyvenéves itt-tartózkodásom felöleli az ország életkorának egyötödét – mintha a magyar államiság 1100 esztendejéből 220 évet éltem volna szereplőként! De az elkalandozásból visszatérve: az időrendben a modernitásba született ausztráliai városokat már a gépkocsi-használat struktúrájára tervezték, betonutakkal, garázs- és benzintöltő hálózattal. A városkép nem a lakosság igénye és szokásai alapján szerveződik, inkább a lakosságra tukmálva, mindenkit kész helyzet elé állítva. Az ingatlanvállalat megvásárolja a beépítetlen területet, felparcellázza, építési vállalkozók felhúzzák a házakat, a település közepére üzletsor kerül, s bekötőút a legközelebbi főútvonalról. Ekkor még egy lélek nem lakik az új kerületben, s csak ezután „dobják piacra” a házakat, üzleteket. Az emberi település tehát nem organikusan alakul, nem a vidék különleges adottságai hozzák létre, sem a lakosok alkotókedve, speciális szükségletei. Ezért aztán az ausztrál polgár megvásárolja – hosszú részletre persze – a tágas és modern, mindenféle háztartási géppel felszerelt családi házat – és esetleg 40-50 kilométert vezet munkahelyére, vagy egy esti mozielőadásra.

Az ausztrál polgár tehát nemigen „járja a várost”. Autójából ismeri a vidéket, mindig csak futólag. A megismerést felváltotta az impresszió. Mint városlakó felületessé vált; igazából nem ismeri a városát, annak szegleteit, a kapualjak szagpáráit, intim jellegzetességeit. Az ún. „suburbia” rabja ő, a családiház-dzsungel egyébként elégedett és egészséges körülmények között élő, kertecskéjét gondozgató lakója. Esténként leül a televízió elé, mint a Föld népességének nagy része, vagy számítógépén rákapcsol az Internetre. Utazik. Gyűjti a nagyvilágból érkező impressziókat.

limlomokkal teleszórt telek

(Ausztrál Svejk) Hašek Švejkjének dramatizált változata Melbourne legnagyobb múltú kísérleti színházában, a „La Mama”-ban. Fenntartásokkal ülök be a nézőtérre, hiszen a néhányszor már színpadra kísérletezett regény – érthetően – sehogy sem tudta élvezhetően visszaadni a hašeki nyelvet, a Monarchia összetett zsargonját. Az én magyar olvasatomban Réz Ádám már klasszikusnak számító fordításában a derék katona kalandjai annyira az anekdotázó kedv bőségszarujából hömpölygő sajátos nyelvi remeklések, hogy epikusságuknál fogva úgyszólván ellenállnak a színpadnak. A színház egyébként – noha nevét a híres New York-i ugyancsak kísérleti színháztól kölcsönözte – egymaga az ausztrál színháztörténet jelentős darabja; innen indultak el későbbi sikereik felé az ausztrál drámaírók legjobbjai; David Williamson, Jack Hibberd, Romeril… Itt kipróbált műveik rendre eljutottak az angol nyelvű színházi világ deszkáira. A La Mama a város központjának számító City melletti egyik kerületben áll, kis faépület, üres, limlomokkal teleszórt telek közepén. Jegypénztára gyalulatlan faasztal a szabadban, a jegyekért járó pénzt rozsdásodó konzervdoboz fogadja be. A néző innen bukdácsol át egy meglehetősen magas küszöbön keresztüllépve egyenesen a nézőtérre, azaz egy nagyobbacska szobába, ahol huszonnyolc szék sorakozik három sorban. Ez elfoglalja a szoba felét. A színpad a szoba másik fele, a játék közvetlenül az első széksor előtt bonyolódik. A társulat az éppen szerződés és szerep nélküli színészekből alakul. Ez az egyszerűség, kopottság, az épület külső elhanyagoltsága némileg tendenciózus; hitvallás az igazi színház mellett, a város csillogó és modern színpadi intézményei között.

Ha fenntartásokkal ültem be a huszonnyolc szék egyikére az ausztrál Švejk-darabhoz, akkor ezek hamarosan eltűntek belőlem. Az előadás szinte mellőzte a szöveget, ezt a hašeki csapdát, amelybe jó néhány színpadi próbálkozó beleesett. A Monarchia szövege helyett a švejki lét élőképei bűvölődtek fel, három színész pantomimja nyomán, leleményes hang- és fényeffektusoktól kísérve. Dub hadnagy fojtott idegrohamai, Švejk darabos és ártatlan alázatossága, egy-két kibökött mondat, utazás Budejovice felé egy fapados vonatfülkében a vasút zakatolásával és a három széksor egyidejű remegtetésével, Dub hadnagy nagy reményű és Švejk által a legjobb indulattal elrontott kupleráji látogatása – ezek a jelenetek váltják egymást lassú, komótos szögletességben, mintegy internálva a cseh nyelv sajátságos lejtését. Az író-rendező Greg Carroll deus ex machinája: a szöveg verbális mellőzésével egyidejűleg a regényszöveg hangulatának beemelése a néző tudatába. A merész drámai kaland tökéletes Švejk-interpretációnak sikeredett. Nem volna meglepő, ha utat találna nevesebb színpadokra.

elcsórták a festményt

(Emily látomásai) A victoriai Állami Képtárban (Melbourne) tett zarándoklataim során rendszerint eljutok Picasso Síró asszonyához, s nem is csak e kép helyi anekdotikus jelentősége miatt. (Évekkel ezelőtt ugyanis máig kiderítetlen tettesek – a nyomozók sejtése szerint egyetemisták – elcsórták a festményt a falról, s csak hónapokkal később találtak rá egy pályaudvar csomagmegőrzőjében.) Inkább mert a tematikához ragaszkodó kurátor a század eleji modernitás alaposabb illusztrálásaként a kép mellé helyezte Csáky József gyönyörű kubista bronzát, ezt a női aktot, amely dimenzióiban méltó párja a falon függőnek. Körüljárva a szobrot a női forma részleteiben látható, s a szem feladata, hogy összerakja a leleményesen elhelyezett testi elemeket. A művészi élmény intenzitásához nyilvánvalóan hozzájárul némi megilletődöttség; hiszen eléggé ritka, hogy az ember a Föld átellenes felén bukkan párizsi (szegedi!) magyar szobrász alkotására. Elszakadván ettől a bensőségesnek mondható tiszteletadástól, a látogató azokba a termekbe lép, melyek otthont adnak az ausztráliai bennszülött festők, az aboriginek munkáinak. Itt már nem kizárólagosan a retina az egyedüli értékbefogadó szerv. Segítségére kell siessen az elme, mert noha ezek a festők majdnem kizárólagosan a tájat festik, ezek az ő tájaik – azaz egy szimbólumrendszer jeleinek dekódolásra kínálkozó ábrái. A képtár-látogatónak el kell szakadnia a hagyományos nézői-befogadási gyakorlattól. A kép történetet mond el, hiedelmet, negyvenezer év mélységeiből, írásbeliség híján nemzedékeken át szájról szájra járó folklórt. A nemegyszer faháncsra festett okker-vonalak, rőtbarna körök ritmikája kíváncsivá teszi a szemlélőt; segítségül az ábrázolások mellett megtalálható a művész vagy a tolmácsoló magyarázata a képről. Például: bizonyos körök a bozótosban lévő földmélyedéseket jeleznek, ahol meggyűlt az életet adó esővíz, s ahová – kígyózó vonal – a szent Szerpent igyekszik szomját oltani, A földrész őslakosainak művészete igazán régi keletű: barlangfalakon nyert kifejezést hosszú évezredekre visszamenően, s az is érdekes, hogy akkoriban ez a művészet még figuratív volt; az akkori embert körülvevő állatok ábrázolása, az emberi tenyér lenyomataival tarkítva. A szimbólumrendszer már későbbi korok leleménye; az írástudatlan törzsek organikusan szövődő mitológiájának valamilyen módon tovább-adni-akarása – ha úgy tetszik, e belterjes civilizáció evolúciója.

Nehéz volna értékkülönbséget tenni e bennszülött festők munkái között. Számomra egy öregasszony, Emily Kame Kngwarreye festményei jelentősek. Ő már mintázó művész, a föld tónusai mögül előcsalja a rejtettebb színeket, s noha témákat pingál – munkáin ezek a színek és vonalak ösztönös egyensúlyban vannak. Mintha megjárt volna valamilyen iskolát, ahol megtanulta a szabályokat… Pedig: Emily Kngwarreye 1910 „körül” született, s ifjú éveitől tevehajcsár volt a kontinens közepétől észak-keletre terjedő mintegy 1800 négyzetkilométernyi területen. Tízéves korában látott először fehér embert, akiről legnagyobb rémületére azt hitte, hogy maga az ördög. Később kecskepásztorként nőtt asszonnyá, s a környék különböző, egymástól óriási távolságban lévő állattenyésztő telepeihez közel élt, törzse körében, táborhelyeket váltogatva. Egyetlen és meghatározó élménye volt: a föld, és ami abból kikel. A föld, ami rejt valamit: édesgyökeret, fűmagot, az emu kedvelt cserjéjét. „Ez az én történelmem, ezt festem, ez az egész” – mondta nem sokkal 1996 szeptemberében bekövetkezett halála előtt.

egy öreg bennszülött nő

Emily 80 éves koráig egyetlen képet nem festett. Ekkor azonban valaki eléje tett egy vásznat a földre, s néhány festéket tartalmazó edényt. Az öregasszony lekuksolt a porba, ujját a festékbe mártotta és – festeni kezdett. Egyre nagyobb érdeklődéssel, figyelemmel, megszállottan és megállíthatatlanul. Országszerte felfigyeltek az aborigine festészetre, s híre kelt, hogy az Alhalkere-területen (Emily törzsi vidéke) egy öreg bennszülött nő csodálatos látomásokkal pöttyözi-vonalazza tele az elébe rakott vásznakat, fa- és kartonlapokat. Megindult a műkereskedők zarándoklata. Az értők megegyeztek abban, hogy a festő ösztönösen felbűvölt valamit az aborigine létezés misztikus kút-mélyéből, minden előtanulmány és hatás nélkül, lényegeset mondva a földről, az ő területéről. Ha hihetünk felsőbb rendű sugallatban, a mozarti zsenialitást magyarázó küldetés-elmélet rokonítható az Emily-jelenséghez. Végtére is a Küldő üzenetét éppúgy rábízhatja a csodagyerekre, mint a 80 éves öregasszonyra. S mindkét esetben rövid időt delegálva a kézbesítéshez. Emily 8 éven át reggeltől-estig festett, izmos és határozott vonalai – keze a tevecsordák hajtásában keményedett – koncepcióba rendeződtek minden egyes vásznán. A kurátorok, kereskedők nem győzték keze alá csúsztatni a festéket és vásznakat; mindig újabbakat kért, „műterme” egy fa alatti veres-homokú sivatagrész volt, törzsi családtagjai oda hozták számára az élelmet, ivóvizet.

Nyolc év alatt mintegy 4000 munka került ki keze alól.

kép | Emily Kame Kngwarreye művei, wikiart.org