ÁTELLENBŐL

BOUGENVILLEA

Esetlen volt a tél Ausztrália-szerte. A globális felmelegedés, a Föld zöldövezetének – néhol – szisztematikus taglózása, a Déli-sark felett táguló ózon-lyuk, a légszennyeződés következményeinek első jeleit tapasztalhatta meg az eddig „szerencsés földrész”. Az esőtlen tél nemcsak a gabonát termesztő farmereket és ezáltal az exportáló ország mezőgazdaságát rázta meg, de a lakosság vízellátását is korlátozta: olyan intézkedéseket léptettek életbe, melyeket csak igazán vészes helyzetekben foganatosítanak. Ausztrália ugyanis az esővizet gyűjtő víztárolókra utalt, s ezek kapacitása most, a tél végén az átlag 47 százalékára apadt. Az embert körülvevő természet azonnal figyelmeztet: nyár végén ültetett bougenvillea-bokrom, ez az égő-pirosan-lilán lángoló és burjánzó futó, mely szomjas hevülettel kúszik-kapaszkodik kerítésre és mindenfajta vertikális objektumra, akár gondozzák, akár nem – most elkórósodva szontyolodik a kerítés előtt. „Tetszett volna jobban locsolni” – hallom a kertészkedők szellemhangját. Igen ám, de mivel, ha nem lehet… ha kézi locsolással, reggel 8 óráig csak, és másnaponként. A bougenvillea ugyanúgy számít a téli esőzésre, mint ültetője. Ha nem kap elég vizet, bemondja az unalmast. Ugyanez áll a pázsitra. Megállt a növésben, a fűnyíró gyűjtődobozában negyedannyi lekaszált fű van, mint tavaly ilyenkor. A fügefa azonban, mindennek ellentmondva, lepattantotta egyelőre halaványzöld levélkezdeményeit. Azaz neki ennyi csapadék is elég, nagyobb szárazságokhoz szokott jövevény, sivatagok oázisából származik. Túlélő.

banán nélkül

Ez a féltudományosan hangzó meteorológiai kifejezés, az „El Nino-effektus” – érthetőbben és magunk között: életszféránk megmérgezésének következménye – egyéb váratlan és fájdalmas meglepetésekkel is szolgált. Egy „Katrina”-szerű és erősségű, a Csendes-óceán légteréből érkezett tornádó egy-két óra alatt letarolta az északi trópusi állam, Queensland banánültetvényeit. A banánt termő terület kb. megegyezik egy nagyobb európai ország méretével és egész Ausztrália banán-ellátója. A banán, lévén helyi termék, olyan helyet foglal el az étrendben, mint Magyarországon az alma. Alapgyümölcs. Az új ültetések utáni első termésre fél évet kell várni – persze addig is kapható néha banán, csakhogy kicsi és zöld, és méregdrága. Igaz, banán nélkül elviselhető az élet, példa erre a háború utáni magyarországi évek másfél évtizede – e sorok írója 19 éves korában Bécsben látott először valódi banánt, és azt hitte, héjával kell enni! –, de a változó, és úgy tűnik, megfordíthatatlan és várható légköri viszonyokról baljós jelzést ad ez az „ízelítő”.

Kesereghetnék még az egyensúlyát veszítő természet más fondorlatai miatt is. A szomszédos Déli-sark gleccsereinek megállíthatatlan olvadásáról, s a tengerszint emelkedése miatt a földrészhez tartozó szigetek víz alá kerüléséről. Itt tehát a túlságosan sok víz a probléma, míg a földrész belsejében az édesvízi esőzések elmaradása. Az utóbbi száraz gyújtóssá változtatja nyáron a tikkadt erdőségeket, és várható, hogy az egyébként „hagyományos” erdőtüzek száma hatványozódik, sok tízezer hektárnyi erdőterület válik a lángok martalékává. Közben az ausztrál kormány továbbra sem hajlandó aláírni a levegőszennyeződést korlátozó kyotói egyezményt.

CIRKUSZ

A fentiek folytatásaként: mit tehet az ember, a magánember természetvédelmi és világmentő ügyben? Tiltakozáson kívül nem sokat. A „műveljük kertjeinket”-tanács felett mintha eljárt volna az idő; ha házunk tájával és önmagunkkal törődünk, nem állítható meg a kipufogógázok és a nagybani erdőirtás következménye – az emberirtásról nem is szólva. Ha valaki igazán tehet valamit, az felemelő és – nevetséges.

helyük van a nap alatt

Steve Irwin, a világhíres ausztrál „krokodilvadász”, aki a közelmúltban, 44 éves korában filmfelvétel közben egy tüskésrája áldozata lett, jellemző példája ennek az erőfeszítésnek. (A „krokodilvadász” címkét egyébként az amerikai reklámipar gőzhengere vasalta Irwin neve fölé – ő maga éppen az állatvilág mentésén buzgólkodott, krokodil-barátsága volt a közönséget ámulatba ejtő attrakció!) A félelmet valóban nem ismerő, jellegzetes khaki ingjében és rövidnadrágjában a hüllőkkel, mérgeskígyókkal és egyéb vadállatokkal nagy szeretettel hancúrozó férfi természetfilmjeivel és állatkerti magánfellépéseivel arra tanított, hogy a rettegett vadállatoknak éppúgy helyük van a nap alatt, mint valamennyiünknek. Demonstrálta, hogy az állatoktól nem kell félni, ha meghagyjuk őket környezetükben és nem fenyegetően közelítünk hozzájuk. „Vadállattá” akkor lesznek, ha elpusztítjuk életterüket, elvesszük levegőjüket és természetadta táplálékukat.

A „krokodilvadász” hatalmas összegeket keresett látványos és lelkes produkcióival – a pénzen szigeteket, erdőségeket, óriási területeket vásárolt a világ különböző részein. A felvásárolt területeket meghagyta eredeti állapotukban: menedékként az ottani flórának, faunának. Ez a valóban tettlegesen természetmentő aktussorozat jórészt ismeretlen volt a nagyvilág előtt. Karinthy Cirkuszát juttatja eszembe, a novella hősét, akinek artistamutatványt kellett előadni, hogy meghallgassák hegedűjátékát. A „műveljük kertjeinket!”-idea módosításra szorul: műveljük, ha annyira tehetősek vagyunk, hogy ez megengedhető.

STÁTUSZOK

Látom, a mobiltelefon-járvány lassanként befolyásolja a testmozgás stílusát. Koronként mindig kialakult valami jellegzetes, újkori tárgyhoz kötődő póz, egy mozdulat csak, ami meghatározta az egyén státuszát, majdhogynem hovatartozását a társadalomban. Ilyen volt a múlt század elejétől az ezüst (vagy ezüstözött) cigarettatárca rugós fedelének hanyag ki- és bekattintása és lezser zsebbe süllyesztése. Aztán az autótulajdonos, ahogy – ugyancsak lezser karlendítéssel – kiszálláskor becsapta maga mögött gépkocsija ajtaját, és hátra sem nézve ellépett a járműtől… A mobiltelefon kezelésénél nem a fülhöz emelés a jellegzetes póz, hanem az új kaszt privilégiuma: a jóval drágább, fedeles készülék csuklóból történő hanyag ki- és becsappantása, s aztán beejtése a zakóba vagy oldaltáskába. Megkockáztatom e jelenségek egyéni értelmezését, társadalomképre szublimálva: ezüst cigarettatárca-póz = kisemberi, polgári státusz. Autóajtó lendítés = nagypolgári státusz. Mobiltelefon-csappantás = technokrata státusz.

LEOPOLD

A Mozart-év múltával bizonyára megcsappannak a melódiák az éterben, esetleg eljön a klasszicista melódiahiány… Eric Bloom Mozart levelei elé írt bevezetőjében (1956) latolgatja, hogy „Egy nagy zeneszerző évfordulójának ünneplése műveinek koncentrált előadássorozatával, kétes értékű. Mert ha olyan jelentős, mint Mozart, zenéje mindig velünk van, és az évforduló kapcsán nem válik hirtelenjében még szeretnivalóbbá vagy figyelemre méltóbbá”. Mozart mellett én gyakran füstölgök az apáról. A fehérparókás Leopold Mozartot, ezt a tizennyolcadik századi emberi motort, nem kétséges, az ambíció hajtotta. Előnyös tulajdonság, ha a szót „igyekvés”-re szelídítjük. A halvány morális választóvonal azonban akadályozza a definíciót. Muzsikus lévén maga is, gyerekeit négyéves korukban a zongorához csapta, s alapos zeneleckékkel fegyelmezte. Amadeus tudvalevőleg hatéves korában már a dobogón volt, nővérével együtt, Münchenben és Bécsben. Talány, hogy Leopold valami isteni üzenetet érzett-e fiát illetőleg, és az üzenet közvetítéséért feláldozta a gyereket a zene oltárán – vagy gátlástalan és zord atya volt, aki a tömött erszények reményében dolgoztatta a család csodasarját. Mindenesetre talán túl merész fantáziával Mozartot az apa művének is tekintem.

majdnem belepusztult

Tény, hogy Leopold kíméletlenül hajtotta Amadeust, koncertről koncertre produkáltatta, kisajátította és berendezte a gyerekkorát. A kis Mozart majdnem belepusztult az apai igyekvésbe. Többször súlyosan belebetegedett az Európán át rázó postakocsi-utazásokba, metsző szelekbe, izzasztó hőségekbe, az útmenti fogadók huzatába és az egymást követő koncertek izgalmaiba, és abba, hogy a szeretve tisztelt apa elvárásainak megfeleljen. Leopold leveleiből árad a – ma így neveznénk – materialista világszemlélet. A turnékról írt beszámolóiban többször is vitriolos gúnnyal ír a koncerteket látogató arisztokratákról, azok fukarságáról a fellépti díjakat illetően. „Gyermekeimet nem kapják meg krajcárokért!” – írja Londonból, ahol a csodagyermek-pár koncertsorozatának vége felé az érdeklődés lanyhul, s a díjazás csökken. E levelek állandó visszatérő témája a pénz. Megvetően ír a hercegekről és jómódú polgárokról, akik aranytallérok helyett ezüst fogpiszkálótartókkal, dísztőrökkel és tubákos szelencékkel jutalmazzák a produkciót. „Nemsokára bazárt nyithatunk ezekből”, jegyzi meg kesernyésen.

Nem nehéz kiérezni soraiból egy mai impresszárió, koncertrendező, túramenedzser orientációját; elvégre a túra költségeit mindenképp fedezni kell, a nemes gesztusokból nem fizethető a váltott lovakkal hajtó bérkocsis, a fogadók szállásadója, a termek bérlése és a segédkezek – a stáb. Meg aztán enni is kell, parókát rizsporoztatni, csipkés ruhákat csináltatni! Leopold gondjai a huszonegyedik század szupermenedzserének gondjai, a megoldhatóság szupertechnikája nélkül.

Gondoljuk csak el, miként volt lehetséges összeállítani és megszervezni egy európai koncertkörutat a tizennyolcadik században!

A postakocsival küldött teremfoglalások, hercegek és egyházi méltóságok ajánlóleveleinek beszerzése (reklám!), szállásfoglalás, távoli időpontok összehangolása a felettébb megbízhatatlan útikörülmények figyelembevételével, s mindez a viszonylagos értetlenség légkörében. Leopold egyszemélyiben volt levelező, titkár, közönségszervező, művészeti vezető, koncertmester, szálláscsináló, reklámfőnök, utazási iroda és – feltehetően – pénztáros. De tekintsünk el ezektől a részben anakronisztikusan hangzó kifejezésektől – a lényeg az emberi teljesítmény.

fanyalgó hercegeknek

Rádiótávíró, fax, telefon, gyorsvonat, repülőgép és számítógép híján mindezt lúdtollal, téntával, viaszpecséttel hozta össze éveken át, útközben körmölve szerződéseket, ajánlkozó leveleket fanyalgó hercegeknek, féltékeny intendánsoknak, bizalmatlan és intrikus udvari zenészek feje felett.

Ez a Mozart-év végi jegyzet, ha bátortalanul is, de a tények felsorakoztatásával egy feltételezést igyekszik megcsillantani: mire jutott volna Amadeus Leopold nélkül. Azaz: a tehetség kisajtolása, kezelése, felmutatása, adminisztrálása is művészi kategória?

kép | adobe.com