Handi Péter

ÁTELLENBŐL

2004 június

ÁTELLENBŐL

(SÁTORFA) Ausztrália művészeti életét az alkotók jövés-menése jellemzi. Ez a hatalmas földterület még a hatvanas években is szűknek bizonyult a kultúra művelőinek. Az állami költségvetések rendszeresen elhanyagolták a művészeteket és irodalmat, a támogatás az ipar- és gazdaságfejlesztésben, no meg a sportban volt látványos. Írók, festők, zenészek tucatjai szedték a sátorfájukat és utaztak át az óceánon az angol nyelvű világ országaiba, ahol – remélték – munkásságuk elismerésre talál, s ekként mindennapi kenyerük biztosítva van. A háború utáni Ausztrália sokat emlegetett konjunktúrája mostohagyerekké degradálta éppen jelenének vagy rövid történelmének krónikásait, amikor afféle nemzeti vágy éledezett az ausztrál nép identitásának – ha nem is meghatározásához, de felismerhető jellemzéséhez.

a szülőföldhöz kötődik

Az „expatrióták”, azaz a kultúra kivándorlói groteszk alakulat voltak a bevándorlásra alapított országban. Gondolom, jobbára érthetetlen jelenség lehetett a világ másik, háború-szaggatta felében, ahol magasan lángolt a vágy az ausztrál életszínvonal iránt. Ki, hogy méri az élet értelmét, a létezés alakzatait. Volt azért ebben a jelenségben jókora adag „senkisem próféta a saját hazájában”-vonulat is: az alkotók tudták, hogy a külföldi siker egyszeriben elismertté teszi őket a szülőföldön. Az igazi hajtóerő azonban az angol nyelvű világ vonzása volt, a több százmilliós olvasó-zenehallgató-színház- és filmlátogató embermassza, tucatnyi ország anyanyelve, az önkifejezés fogadtatásának kábító arányai. Ezek az expatrióta művészek ugyanakkor nemigen vették át azoknak az országoknak sajátos elemeit, továbbra is az ausztrál témakörből építkeztek, csak éppen lakcímet változtattak. George Johnston író hosszú londoni évek után Hydra szigetén írta My brother Jack című könyvét, a negyvenes-ötvenes évek Ausztráliájának immár klasszikus számba sorozott társadalomképét. A nagy festő, Sydney Nolan több évtizedes angliai tartózkodása idején csaknem ontotta az ausztráliai tájakat ábrázoló festményeit, Peter Carey egy New York-i apartmanból küldi kiadójának ausztrál földön játszódó regényeit. A gyökerek, az alapélmény nagyrészt a szülőföldhöz kötődik. Lehet ez szándékos vagy tudat alatti szellemi jóvátétel az elvándorlásért, de inkább az anyanyelv ölének biztonságérzete, az, hogy bárhol vagyok, mindenütt értenek, tehát bármiről szólhatok szívem szerint.

Zenészek, írók, filmesek, képzőművészek szedik a sátorfájukat, mennek, visszatérnek – nagy és állandó a forgalom. Az expatriotizmus nem szül ellenséges érzületet az ausztrál társadalmon belül. Elfogadott jelenség, az „átjárhatóság” bizonyítéka. A reájuk aggatott jelző: „ex-patrióták” – körülbelül annyit jelent, mint „ideiglenesen külföldön tartózkodó hazánkfiai”.

handi2 0928

(AKI MARAD) Alternatíva mindig adódik. A sátorfa nem minden esetben kényszermegoldás, mint azt a Jason Wilson nevű 27 éves fiatalember – meglehet szélsőséges – életfelfogása bizonyítja. Wilson írásból tartja fenn magát, mégpedig a konvenciókat elvetve olymódon, hogy rövidke történeteit néhány íves kötetlen brosúrákba nyomtatja, s a melbourne-i utcán egy fadobozból maga árusítja, a majd mindenki számára megengedhető 3–4 dollárért. Az ausztrál média a „Street scribe” kifejezést aggatta rá, ami körülbelül annyit jelent, hogy „aszfalt-dalnok” – amíg valaki nem jelentkezik találóbb fordítással. Kétségtelen, hogy az író témáit a nagyváros aszfaltjáról gyűjti – s árusítja. Működésének jellege egyelőre ellenáll a definíciónak.

Ami azonban különleges fénybe vonja és álmélkodásra készteti a szemlélődet, hogy az egyik jelentős könyvkiadó szerződést kínált Jason Wilsonnak egy könyvre – s a fiatalember elutasította. Talán felesleges megemlíteni, hogy bárhol a világon, bármely kezdő író kapva-kapna ilyen ajánlaton, és nagy sietve aláírná a szerződést. Wilson azonban nagyon is elégedett kialakított életformájával. Szereti az utcát, alkotói és kereskedelmi vállalkozásának színterét, ahol egyaránt gyűjthet témákat és vevőket. Elégedett az irodalmi kintornás (a tudósító definíciója) szerepével, mindenekelőtt teljes függetlenségével, írói és működési szabadságával. „Az ajánlatot tevő kiadó rögtön kikötötte, hogy a szerződés egy regényre szól, mivel az kelendőbb a könyvpiacon – mondja. – Engem meg nem érdekel, hogy mit tudnak jobban eladni. Később diktálnák, hogy mit írjak, ez helytelen. Nekem jól megy az írás így is, azt írok, amit akarok, becsületesen megélek belőle. Miért kellene változtatnom?”

(RENESZÁNSZ ASSZONY) A nemrégiben, 78 éves korában elhunyt Shirley Strickland, az ausztrál sport ikonja, három olimpián összesen 7 érmet szerzett, s ezzel máig is a legsikeresebb ausztrál sportolónak számít. A 80 méteres női gátfutás kétszeres olimpiai bajnoka nemcsak ún. „átlagbajnok” (!) volt, hanem megtestesítette azt a ritka embertípust, akit „reneszánsz emberként” szokás jellemezni.

Strickland nukleáris fizikusként indult, s 23 éven át matematikát és kvantumfizikát adott elő a perth-i egyetemen. A sportot igazi amatőrként űzte, mintegy kiegészítő mellékágnak, testmozgásnak illesztve hétköznapjaiba, szellemi elfoglaltságát ellensúlyozandó. Mint sportoló későn indult, két aranyérmét 31 éves korában, már gyerekszülés után nyerte. Atlétikai pályájának befejezése után és tanári hivatásának művelésével párhuzamosan nagy figyelemmel fordult a természetvédelem felé. Ökológiai és humanista meggondolásból áruba bocsátotta olimpiai érmeit, s a gyűjtőktől kapott 400 000 dollár egyik felét a nyugat-ausztráliai Swann-folyó védelmére, másik felét unokái tanulmányainak fedezésére fordította.

Tudós, tanító, sportoló, ökológus, családanya. A Tökéletesség képlete kissé visszataszító, mert alig bevehető várat emel az egyszerű ostromló elé. Stricklandnál a tehetség adminisztrálása volt lenyűgöző és csodálatraméltó.

handi3 0928

(MEGKÖVETÉS) Nyaralás a Victoria-hegyekben. Az üdülőben két idősebb házaspárt ültetnek asztalunkhoz. Mint kiderül, a canberrai Nemzeti Egyetem adminisztrációjának vezetői, szabadságukat töltik itt. Oxfordban pályázták meg a pozíciókat, „vérbeli” angolok a jelzőnek ama értelmében, ahogyan az angol nagypolgárságról alkotott kép az irodalomban is szerepel. Választékos, de lezser öltözék, nyaksál, a kockás zakók szivarzsebéből gondos hanyagsággal kibomoltatott zsebkendők, az asszonyokon drapp pantalló, magas nyakú pulóverek. Ha létezik olyasmi, hogy fojtott jókedv, akkor talán ez jellemzi az asztal körüli légkört; folyamatos anekdotázás, a történetek a dramaturgia szabályai szerint gördülnek, semmi közbevetés, gondosan ügyelnek a nyelvi szabályokra, bevezetés-tárgyalás-befejezés, minden kerek, ahogyan azt Oxfordban taníthatták. Elismerő heherészés, aztán a másik veszi át a stafétabotot, jön az ő története.

Egyébként barátságos és érdeklődő emberek, annyira közel engednek magukhoz, amennyire az íratlan angol társadalmi szabályok megengedik. Minket is bevonnak a társalgásba, az egyik – akcentusomat magában mérlegelve – hozzám fordul: – Ön honnan származik?

– Budapestről.

– Budapest… Budapest… – morzsolgatja a szót, miközben szemhéját félig leereszti. – Tudod – ébresztgeti memóriáját a másik –, többször is szálltunk felette bevetésen…

– Tudom, tudom – bólogat a másik –, de a bombák… a százötven fontosokat dobtuk, vagy a kétszázasokat… erre próbálok visszaemlékezni.

– Százötveneseket – feleli határozottan a másik. Az első bólint, a szemhéjak eredeti pozíciójukba emelkednek.

– Hallod?… – szól átellenben ülő feleségéhez. Az leteszi a Vanity Fair-t.

– Mit mondasz, drágám?

– Az úr szülővárosát – fejével felém biccent – százötven fontosokkal bombáztuk.

Az asszony összeráncolja homlokát, de ugyanakkor engesztelő mosoly is megjelenik szájszegletében – ez az ellentmondásos gesztus maradt meg bennem. Aztán játékos szemvillantással szól férjéhez:

– Ez igazán nem volt szép tőled. Itt az alkalom a bocsánatát kérni.

– Igazad van. – A férfi jelentőségteljesen ránk néz, mint aki mentesült egy kissé kellemetlen feladat alól, de amely feladat elvégeztetett.

Felszabadult nevetés az asztal körül.

Hozzák a kávét.

kép | Johnny Warangkula Tjupurrula művei, wikiart.org