ÁTELLENBŐL
2000 szeptember
(SZEREPVÁLTÁS) Az ausztráliai múzeumok néprajzi gyűjteményeiben – érthetően – igen nagy helye van az őslakosság, az aboriginek hagyaték-anyagának. Ezt elmondván, a tény tény marad, az értők számára erősen negatív konnotációval. Az őslakosság törzsi eszközei, s ezeken belül a hiedelmeikhez fűződő, azokat sok esetben kifejező, misztikus jelentőséggel felruházott és mondakört hitelesítő tárgyakat birtoklók és őrzők kiirtásával párhuzamosan kerültek a múzeumok üvegszekrényeibe.
A mindössze kétszáz évre visszanyúló ausztrál történelem szégyenfoltjával állunk szemben.
az aborigine lét
Az őslakók legyilkolásával egy időben ugyanis torz és álszent „törődés” leple alatt mohó és a humanitás iránt érzéketlen gyarmati muzeulógusok, kuriózumgyűjtők, antropológusok – a hatalom egyedei – egyszerűen elrabolták a fehér társadalomnak furcsa, egzotikumot jelentő törzsi ereklyéket, az aborigine lét egész eszköztárát. Az a gyűjtő, régész, aki a Múlt kutatóárkában régen elhalt civilizáció maradványaira lel és azokat múzeumba menti, dicséretes munkát végez. De akik az éppen lemészárolt, megtizedelt törzs teste alól húzzák ki, orozzák el a lét értelmét jelentő mitológiát, amíg azok még élnek hiedelmükkel, kimerítik a genocídium fogalmát.
A két évszázad előtti brit gyarmatosítók e gyakorlata óhatatlanul groteszkbe fordul: az őslakók kultúrájának „megmentése”, az őslakók megsemmisítése idején. Lelövünk, de varázsbotodat megőrizzük, hogy az utókor tudjon rólad. Szerencsére, a népirtás nem járt százszázalékos sikerrel. A negyvenezer éve békében élő törzsek némelyike úgy-ahogy fennmaradt, hegyvonulatok barlangjaiban és a bozótsivatagokban túlélték a modern Ausztrália kialakulását és – öntudatra ébredését.
Napjaink eme öntudatra ébredésnek szokatlan és igazán humánus jelzéseit produkálja. A tekintélyes Ausztrál Nemzeti Múzeum örömmel visszaszármaztat bármely tárgyat kisebbségi etnikumoknak, ha azok kérik. Köszönhető ez a hallgatólagos irányváltás elsősorban egy dél-ausztráliai múzeumi alkalmazottnak, aki néhány eszendeje kilopott az üvegszekrényből egy szentnek számító aborigine-ereklyét és visszajuttatta azt a törzs leszármazottainak jogos tulajdonába. Tettét többször is megismételte. Kikutatta a törzs meglévő tagjainak táborhelyét, magához vette a gyűjteményben elfekvő totem-tárgyat, s terepjárójával hetekig pásztázta a végeláthatatlan ausztrál vidékeket, amíg rálelt annak a törzsnek a maradványaira, kiknek elődeitől 150 éve elvették a hiedelmüket képviselő objektumot. A kisebbségek iránt érzékennyé vált multikulturális társadalom? közigazgatás? valahogyan szemet hunyt a tett felett. S aztán amolyan „trend”, azaz felismerhető áramlat lett a dologból: a leletek visszaszármaztatása az utódoknak. A jelenség utóbb nemzetközi méreteket öltött: a múzeum már Indiába is „szállít” az angol gyarmati uralom alatt elrabolt és Ausztráliába hordott értékeket.
Érdemes eltűnődni az intézmények – némelyek – hivatásváltásán. Az történt végeredményben, hogy az ausztráliai múzeum a klasszikus gyűjtőszerepből kilépve – osztószerepet vállalt.
(CLARICE BECKETT) Az utóbbi esztendőkben egyre gazdagodik az ausztrál festészet. Mégpedig nem a természetes módon, azaz új, tehetséges festőgeneráció feltűnésével. Az új festők legjobbjai – sajnos – a drogokat használják múzsaként, elhullajtva önmagukat túladagolással. (Hozzátehetném: kevés kivétellel.) Néhány esztendeje a korszak nagy ígérete, Brett Whiteley, aki az imádott Van Gogh egzaltáltságában kábítószerfogyasztást vélt felfedezni, maga is a heroin rabjává vált. Egy motelszobában akadtak holttestére. A napokban meg az 1999-es Velencei Biennálé ausztrál sikerművésze, Howard Arkley szippantott fel ismeretlen erősségű fehér port, és nem ébredt fel többé.
párizsi száműzetés
Hogy az ausztrál festészet e veszteségek ellenére mégis gazdagodik, különös véletleneknek köszönhető. A húszas-harmincas évek elfeledett, háttérbe szorított festői közül két női piktor vásznai kerültek a kiállítótermek falára, jó hatvan év késéssel. Mindkét művész érvényesülését a viktoriánus korszak prűdériája és értetlensége akadályozta. Agnes Goodsir, akinek leszbikus hajlamát a korabeli ausztrál társadalom nem tudta megemészteni, kénytelen volt a párizsi száműzetést választani a művészi szabadság és a szabados életvitel érdekében. Ott, az erőre kapó impresszionisták árnyékában festette sötét ragyogású portréit és szobarészleteit, a jelek szerint meglehetős sikerrel: a megrendelésekből élt amerikai barátnőjével, akit érzékletes portrékban megörökített. Halála után semmi nem maradt utána, csak a megvásárolt festmények régi párizsi lakások falain. Innen szedte össze néhány művészettörténész azt a 29 festményt, melyek egy melbourne-i kerületi galéria tárlatán voltak megtekinthetők.
Clarice Beckett (1887–1935) művészi „feltámadása” egyetlen személynek, Rosalind Hollinrake műkereskedőnek köszönhető. A jónevű galéria tulajdonosa már ismert egy-két Beckett-képet, s mint a korszak egyik értője, tudta, hogy a művésznek volt néhány kiállítása a húszas-harmincas években. Rejtélynek számított azonban, hogy hová lettek a képek, hosszas kutatás során sem került elő a művész oeuvre-jéből jelentős festmény. Egyik nap hírét vette, hogy egy magánlakásban több Clarice Beckett-képet láttak. Hollinrake felkereste a lakás tulajdonosát és körülnézve – ahogy mondják – szíve megdobbant: a falakon valóban néhány bekeretezett Beckett-tájkép függött. A lakó – egy idős hölgy – felfedte, hogy ő Clarice Beckettnek rokona, s ha Hollinrake-t annyira érdekli a dolog, utazzanak el együtt egy távolabbi farmra, ahol „sok ilyesmit” találhat.
Az elhagyott farmon aztán egy még elhagyottabb, düledező, pókhálóval beszőtt sufnira akadtak, s benne a földre stószolva Clarice Beckettnek vagy kétezer festményére. A vásznak széleit opusszumok és patkányok rágcsálták. Innen került 89 vászon a tekintélyes melbourne-i Potter Múzeum kiállítótermeibe – ahol e sorok íróját néhány meglepetés várta.
A festőnő ugyanis nemigen festett egyebet, mint homályt, ködöt, párát. S ezen a muszlin-szerű derengésen át körvonalazódnak a tengerparti kerület – ahol a művész lakott – utcaképei, útkanyarai, egy-egy automobil felvöröslő és holdudvart teremtő féklámpái, távíróoszlopok, házcsücskök, elvonuló kerítések. Beckett, aki a tonalitást hangsúlyozó nagy hatású ausztrál mesternél, Max Meldrumnál tanult, totálisan eljegyezte magát a tonalitással – állapítottam meg magamnak, amint közrefogtak a galéria falának nedves vásznai, a tenger összemosódása egy kipuffogócsőből lökött füstcsíkkal, gőzök-szabdalta villanyhuzalok, hajnalok és alkonyaink homálya. Még Turner egyenes hatásával is megvádoltam ismét csak magamban a festőt – amikor a kiállítást méltató szövegekből meglepő életrajzi részletek derítették fel Beckett festményeinek keletkezéstörténeti hátterét.
afféle szolgálóként
A jómódú szülők szigorú diszciplínával nevelték fel Clarice-t, s ez a pedagógiai szemlélet különösen arra irányult, hogy a lány hivatása elsősorban a szülők szolgálata. Megkövetelték hát, hogy lányuk állandóan a ház körül legyen, elvégezze a házimunkákat és tisztán tartsa a háztájat – és a szülőket. Az engedelmes lány afféle szolgálóként élt, nem ment férjhez, s úgyszólván titokban festett, rendszerint hajnalban, még a szülők ébredése előtt, valamint alkonyaikor, azok lefekvése után. Nem látott tehát mást az őt körülvevő természetből, mint azokat a napszakokat, melyeknek jellegzetessége a köd, a pára, a homály derengése. Azt a világot festette, ami rövid művészi szabadsága alatt elébe tárult, azaz ködökbe burkolódzott. Később, anyja halála után beteg és öreg apját behálózta egy örökségre pályázó ápolónő, aki apja társául szegődött a Clarice iránti szigorúságban. Megtagadták tőle azt is, hogy stúdiónak használjon egy szobát a házban, így kénytelen volt esőben-szélben kigurítani saját maga szerkesztette targonca-szerű alkotmányon festőfelszerelését a melbourne-i öböl Sandringham elnevezésű részére, s a környező parti tájakra. Egy ilyen alkalommal megfázott, tüdőgyulladást kapott, és az akkori, antibiotikumokat még nélkülöző időkben meghalt.
Vásznait az apa halála és a ház eladása után minden teketória nélkül kidobták arra a farmra, ahol Rosalind Hollinrake megtalálta őket.
(REFLEXEK) Ausztrál asszony, a környékről ismerjük egymást, néha szót váltunk a szupermarketben, postán. A napokban hozzám lép az utcán, s kezét mintegy vigasztalóig karomra téve mondja: – Nagyon sajnálom, amit óhazádnak okoztunk a ciánnal. – Így mondja: okoztunk, mintha része lenne személyesen is a Tisza megmérgezésében, jóformán magára vállalva az erkölcsi felelősséget a történtekért. Nem így az ausztrál kormány: az adminisztráció szóvivője úgy nyilatkozik, hogy minden segítséget megadnak a magyaroknak, technikai szakértőket küldenek stb., de az erkölcsi felelősség elől elzárkóznak. Ezt különösen hangsúlyozták.
Elgondolkodtató, hogy diplomácia és közvélemény szemben állnak-e egymással, vagy éppenséggel egyensúlyt teremtenek az erkölcsi felelősség dolgában.
Valamelyik reggel az újságért kicsoszogóban két, személyesen, a posta megkerülésével kézbesített küldeményt találtam a ládámban. Az egyik két kiskutyáról készült fénykép volt, a fotó hátlapján a kiskutyák közölték, hogy ők új lakók a szomszédos házban, s éppen azon a fájdalmas folyamaton esnek keresztül, ami a kölyökből felnőtté érést jelenti, s ez sok ugatással, csaholással jár, de nem tart sokáig, s türelmemért esedeznek, thank you.
A másik fehér papírlapon a lakhelyem mögötti ház tulajdonosa? bérlője? arról értesített, hogy szombat este meglehetősen zajos gyerek-partit rendeznek fia születésnapja alkalmából a kertben, amely közvetlenül kapcsolódik az én (pszeudo) kertem kerítéséhez. Előre is elnézésünket és megértésünket kéri a várható zajongás miatt.
Ezek „régi” reflexek, egy háborítatlan és a 20. századi dolgokból kimaradt társadalom illemkódexének működése. De ez így talán némileg pontatlan: inkább arról van szó, hogy e gesztusok egyszerűen a törődésből erednek, abból a feltételezésből, hogy vajon mit érezhet az ember önmaga, ha hasonló körülményeket kell tapasztaljon. A másik ember bőrébe helyezkedés igénye, e rövid személycsere talán elejét vehette volna az évszázad dolgainak.