ARCOK A KERTBEN
2000 június
A ház, ahol lakom, nekitámaszkodik egy darab kertnek.
Nincs ebben semmi különös; Ausztrália kert-ország, a városok kertrendszereken át lélegeznek, az életet átható kert-kultusz igencsak megmutatkozik az újságkioszkok és könyvesboltok kínálatán, no meg a rádió és televízió kertészeti műsorain. Az értők közlésvágya úgyszólván határtalan: nemrégiben vaskos könyvet láttam az egyik könyvesbolt kirakatában, „Tisztelgés a hagymának” címmel. Ami a növényzetet és ápolását illeti, az egyszerű fűszálnak is irodalma van. Lehetséges, hogy a brit ihletésű ausztrál alkotmányban valahol ez áll a Habsburg-direktíva parafrázisaként: „Míg mások háborúznak, Te, boldog Ausztrália – kertészkedj!”…
Ez a kert, amely zölden megtámogatja házamat, saját ültetésű. Alapításakor megkérdeztem egy hivatásos kertészt, miket ültessek.
Mit akar a kerttől? – kérdezett vissza.
Madárfüttyöt.
Akkor eszébe ne jusson mást ledugni, mint egyedi fákat, bokrokat! A madarak csak a helyi flórára szállnak. Eukaliptusz, grevillea-félék, miegymás.
Húsz-egynéhány év alatt égig érő ceruzafenyő-sor szökött fel az egyik kerítés mentén, s követték ezeket a helyi flóra reprezentánsai. Ma már a koronák összehajolnak, tövüknél megülnek a bokrok, s zöld gyep fut el hozzájuk. Mint a mesében.
zaklatott hangú szellemidézés
Ha egykoron a föld azé volt, aki megművelte, akkor a kert azé, aki magához igazítja és felruházza különleges – ugyancsak egyedi – tulajdonságokkal. Az ilyesmi bensőséges, lélektani dolog. Mély magánügy. Ez az én kertem például pszeudo-kert, Déry-ihletésű, mint utóbb ráébredtem. A hatvanas évek végén került hozzám az író emlékezéskötete, az Ítélet nincs, ez az önmagával párbeszédet folytató, hömpölygő és az öregségben is zaklatott hangú szellemidézés egy Balaton feletti hegyvidéki kert aurájában. Az ember, aki a mondáshoz igazodva mindent megélt és aztán annak az ellenkezőjét is, fáradt csontokkal, de paprikás elmével idézi emlékezetének áldozatait a kerek malomkő-asztalhoz, és nádszékébe süllyedve szabadjára gondolatait. S közben minduntalan széttekint a kertben, pásztázó figyelme odahagyja az éppen asztalánál ülő szellemalakot, s „a napfényben robbanó büdöskéknél és zinniáknál” időzik, néha körültotyogja az ágyásokat, kérdezi-szólongatja a föléje hajló gyümölcsfaágakat, cserjéket. A könyv, noha kimeríti az önéletrajz fogalmát, óhatatlanul ökológiai remeklés. Legalábbis így szerepelhet „tudatalattimban”, azaz számomra az ítélet elsősorban egy kert regénye.
Olyannyira, hogy utóbb azon kaptam magam: másolom a tamáshegyi kertet. Először a kerek malomkő-asztal települt a kertbe, noha a századvégi modernitás diktálta plasztik változatban, de még közepén a fúrt lyukkal is – ebben az esetben nyilván a napernyő rúdjának. Aztán a terasz mentén húzódó két virágágyásban feltűntek a könyv virágai, a zinniák, büdöskék, petúniák. S persze a gyomok is. Ezzel egyidejűleg felmerült az első etikai-filozófiai dilemma: jogom van-e az ember által gyommá nyilvánított növények kiirtására, miután azok is valamilyen célból léteznek és növekednek. A kertalapító ingatagságát részben befolyásolta az a jól ismert ausztrál színész, aki kertjében kizárólag gyomokat nevel, ezzel menedéket biztosítva az üldözötteknek, a faji megkülönböztetés áldozatainak. Így kertembe szivárgott valamiféle gondolati elem, mondanám, töltése lett a körülöttem burjánzó vegetációnak.
a képzelet játéka
Utóbb aztán a szellemalakok is megérkeztek. Szeles időben a ceruzafenyők keskeny levelű vesszőinek szeszélyes hajlongásai játékos karikatúra-skicceket rajzoltak a levegőbe. Felismerni véltem egy-egy pillanatra régen elhalt családtagokat, aztán – Krúdyt, Kosztolányit, Szomoryt. Mindez persze a képzelet játéka, de nyilvánvaló, hogy a földgolyó átellenében akkori életét élő kert a szürkeállomány rejtelmeinek segítségével reinkarnálódott emberöltőnyi idő alatt a másik féltekén.
Langymeleg (januári!) estéken, amikor még bádog-homályú fények bóklásznak a ceruzafenyők mögött, érkező arcokra vadászok tekintetemmel. S ha képzeletem olykor megsegít, általában jóleső érzés kerít hatalmába: lám, a magyar irodalom végül is áttörte az áttörhetetlennek tűnő határokat.