A GOMB
2003 március

A Rossz és a Jó cselekedet egyaránt indulatból ered – morfondírozom mostanság –, s gyakran mellőzi a fontolgató Észt. A közelmúltban hallottam pszichológus barátomtól a nagy kísérleti kérdést: vajon megnyomnám-e a gombot melbourne-i (vagy amszterdami, pécsi, nicaraguai, bukaresti stb.) szobám magányában, ha tudom, hogy ennek következtében valahol Kínában fölrobban egy mandarin – persze az aktusról senki sem tudna a földkerekségen. A válasz – ha valóságos, megválaszolható kérdés híján egyáltalán lehetséges válasz – talán valami vallomásféle önmagunknak. A bennünk mégiscsak lakozó jóság és rosszaság lakmusz-próbája.
Nemrég a párizsi metrón utaztunk A.-val. Éppen a Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarka felé tartottunk, ahol – ugye? – „egy kissé lejt a járda”. Eme irodalmi zarándokhely fellelése jó néhány frankofil magyarnak szívügye. Emlékszem, vagy ötven éve a Madách Gimnáziumban Závodszki tanár úr külön felhívta figyelmünket a magyar verssorok francia aszfaltba ágyazott örökkévalóságára, „megnézhetitek, ha egyszer eljuttok Párizsba” – mondta, és szemüvege fölött némi sajnálkozással nézett ránk. Az ötvenes évek elején voltunk, és Párizs elérése a népi demokrácia állampolgára számára körülbelül olyan lehetőségnek számított, mint kristálytiszta forrásvizet inni a Mars bolygón.
már nem kunszt
De hát ötven év után mégiscsak eljutottunk Párizsba. Ez most már nem kunszt, legfeljebb Ausztráliából egy picikét az, mert huszonkétezer kilométer a távolság, és ott van még a légitársaságok kosztja. Nekünk azonban a Rue Cujas és a Szent Mihály út sarka továbbra is megközelíthetetlen földrajzi hely maradt.
A zsúfolt metróban mindkettőnknek feltűnt egy barátságosan ránk mosolygó asszony, s minthogy semmiféle okot nem adtunk elismerésére, a turistáknak időnként „kijáró” biztatásnak vettük a dolgot, és szerény hálával visszamosolyogtunk. Ahogy aztán a St. Michel-állomásnál felfelé mentünk a lépcsőkön, már közel az utcaszinthez, A. a zsebéhez kapott, és fuldokolva közölte, hogy ellopták az erszényét. Ez eddig rendben is volna. Párizsban, ahogy hírlik, általában rendkívül ügyesek, mondhatni zseniálisak a zsebmetszők, és produkcióikkal óriási sikert is aratnak. Az Operánál például – így a fáma – egész „nyíltan” dolgoznak, közönségük van, ráérős párizsiak műsorként figyelik, amint a honi zsebesek elképesztő trükkökkel és technikával emelik el a tájékozatlan idegen pénztárcáját – néha még udvariasan és diszkréten tapsolnak is a művésznek. Ez jutott eszembe, amint A.-val a legközelebbi rendőrőrs felé bandukoltunk, hogy bejelentsük a bűnesetet – a Rue Cujas lejtős járdájának nosztalgikus fellelése helyett. A barátságosan mosolygó asszony – most derült ki – tanúja volt zsebmetsző honfitársa előadásának, jól is szórakozott – ahelyett, hogy rendőrért kiált, vagy legalább figyelmezteti A.-t. A megtörténtek koordináta-rendszerében – s talán ez a legfontosabb tapasztalatom – nem a „dolgát végző” zsebmetsző a sátáni Rossz, hanem a dolgát elmulasztó tanú. Ez utóbbi „dolga” ugyanis nem egyéb, mint az emlegetett gomb csábításának ellenállni. Az asszony úgy határozott, hogy felrobbantja a mandarint. A másik megmutatkozó indulat azonban szépít a képen – de vajon helyrehozhatja-e az elkövetett gazságot? Mindenesetre két hónappal hazaérkezésünk után levelet kaptunk a párizsi „Prefecture de Police 4ème Bureau”-tól, melyben közlik, hogy valaki megtalálta A. erszényét, és „a benne lévő tárgyakkal együtt” leadta a fenti őrsön, ott bármikor átvehető. Zsebmetszőnk tehát csak a készpénztől mentesítette az erszényt, majd a hitelkártyát, jogosítványt, egyebeket benne hagyva útszélre dobta. És most jön a Másik, aki meglátta, felemelte, és elvitte a rendőrségre. Nagy és bizonyára pátosszal teli szavak tolulnak a tudatba az emberi jóságról, az emberiség jobbik felének lelki nemességéről és önzetlenségről, holott a lényeg most is csak az, hogy egy anonimitást választó ember úgy határozott: nem nyomja meg a gombot. A mandarin egészben maradt.