TÚL ÖKONÓMIÁN ÉS ÖKOLÓGIÁN: A DUNÁRÓL 

Több mint öt évvel ezelőtt, 1983 január-februárjában egy szakértői bizottság vitatta meg a Magyar Tudományos Akadémián a Bős-Nagymaros-i vízi erőmű tervét, annak akkor felmerült aspektusaival. Nincs bennem semmi elégtétel-érzés, hogy az események igazolták a bizottságot – amelynek véleményezését a mai napig nem tették közzé –, mert mindazok a károk és veszélyek, amelyekre az akadémia bizottsága rámutatott, sorra bekövetkeztek vagy továbbra is fenyegetnek. Nem lehet az utólagos igazolódás jóérzésével nézni, hogy milyen gazdaságtalanul halad már maga az építkezés, miközben a vízügyes kollégák tapsolnak, hogy majd néhány százalékkal nagyobb termelést fognak elérni. Számomra ez nem öröm, mert mi öt évvel ezelőtt nemcsak gazdasági számításokkal és a várható ökológiai hatásokkal foglalkoztunk – mi a Dunát mint hazánk fő folyóját tekintettük. Hadd idézzek az azóta elhunyt Szalai Sándor akadémikus által vezetett bizottság akkori állásfoglalásából: „A magyar nemzet történelmi, társadalmi és kulturális tudatában a Duna reális és szimbolikus értelemben” is ütőérként szerepel. „Ami a Dunával, a Dunánál és a Dunán történik, arra az egész ország figyel és felfigyel”. „A Duna országos településszerkezetünk gerincvonala. Amióta Árpád a honfoglaláskor Csepel-szigeten ütötte fel táborát, meghatározó szerepet játszott az ország kormányzati székhelyének, politikai és kulturális központjainak a Duna partjaira való telepítésén túl az egész város- és közlekedés-hálózatunk kialakulásában is.”

több olcsó energiaforrásnál

„Gazdasági, politikai és kulturális jelenségek egyaránt arra mutatnak, hogy az elmúlt három-négy évtized alatt a Duna értéke a magyar gazdaságban és gondolkodásban megnőtt. Több értéket és jelentést is hordoz: az Európára, nyugatra és keletre való nyitottságot, az áruk, az eszmék, ’az emberek szabad cseréjét’ nyugatról keletre és keletről nyugatra. Jelenti a nemzeti értékek megbecsülését és a nemzeti elzárkózás elvetését, a hazához való ragaszkodást, és a tágabb, Duna-táji haza megbecsülését. Ebből következik, hogy a Duna számunkra több olcsó energiaforrásnál és hajózható vízútnál. Jóval több: európai orientációnk jelképe, a magyar nép természeti és történeti kerete”. És a zárófejezetben így fogalmaztunk: „A Duna komplex hasznosítása vízi erőművekkel, olyan nagy jelentőségű nemzeti és nemzetközi ügyünk, megvalósításának társadalmi feltételei és határai annyira messze ágazóak és bonyolultak, hogy mulaszthatatlanul szükséges erre vonatkozó egész elgondolásunkról, programunkról, program-alternatíváinkról, terveink és várható lépéseink lényegéről és következményeiről a közvéleményt tájékoztatni, az összes lényegbevágó kérdést a megfelelő tudományos, társadalmi és politikai fórumon előzetes megvitatásra bocsájtani. A demokratikus társadalmi egyetértés kialakulása e nagy vállalkozás sikerének legfőbb társadalmi feltétele és egyben záloga is”.

Akkori elgondolásunknak egyik alapvonalát az határozta meg, hogy a közgazdasági hasznosságon vagy károsságon túl, a nyerhető előnyökön és környezetvédelmi veszélyeken túl, elsősorban arra kell figyelnünk, hogy a Duna Határfolyó: a Duna közepén húzódik pillanatnyilag Magyarország és Csehszlovákia határa. Egyik központi meggondolásunk tehát az volt, hogy ezt a határfolyót elveszítjük, vagyis olyasmi következik be, aminek törvényességéhez, alkotmányosságához sok szó fér. Történész vagyok. Hadd mondjam el, hogyan áll a magyar határok kérdése a magyar alkotmányosság szempontjából. Ismereteim szerint a magyar határok elidegenítésének vagy csorbításának kérdése Zsigmond király után 1439-ben vetődött föl először, s a vonatkozó, XVII. törvénycikk arról szól, hogy az Ausztriával és Morvaországgal való határunkat a király csak a királyi tanács tudtával változtathatja meg… Ez Zsigmond királynak, illetve utódának szólt, hiszen nem valószínű, hogy 1439-ben előre gondoltak volna az erőmű építése miatt szükségessé váló folyó-elterelésre, egy Duna-szakasz átadására Csehszlovákiának. Az 1453. évi első törvénycikk első paragrafusa így szól: „A király úr esküdjék meg, hogy Magyarország határait nem fogja elidegeníteni, hanem tehetségéhez képest megvédi, az elidegenítetteket pedig visszaszerzi.” S hogy miért, milyen alapon hivatkozom egy ötszáz éves feudális törvényre? Pontosan olyan alapon, ahogyan Szent Istvánra is hivatkozunk, és törvényeiből a kedvező elemeket kiemeljük, hogy üzenetként értelmezzük. Nos, más „üzenete” is van a magyar történelemnek.

bármi jog és címen

1453-tól a királyok megesküsznek trónra lépésükkor, hogy Magyarország határait megtartják. Ferenc József 1867-ben, amikor megkoronázták, az eskü szövegében a következőt mondta: „Magyarország és társországai határait, és mi ezen országokhoz bármi jog és címen tartozik, el nem idegenítjük, se meg nem csonkítjuk, sőt, amennyire lehet, gyarapítjuk”. Ez az 1867. évi törvénycikk bekerült a törvénygyűjteménybe, alkotmányunk sarkalatos pontjává vált. Az utolsó király, IV. Károly pontosan ugyanezzel a szöveggel, ugyanerre esküdött föl 1916 végén, és Horthy – bár kormányzó volt – a nemzetgyűlés előtt 1920. március elsején ugyancsak letett egy ehhez hasonló értelmű esküt. Ez azóta formálisan kikerült a magyar alkotmányból. De ez nem jelenti, hogy nincs kötelező érvénye történetileg és a történelmi hagyomány erejénél fogva. Nem törölte el semmiféle törvény, legfeljebb nem alkalmazza 1946, illetve 1949 óta a mostani alkotmány, amihez nagyon sok kétség fér, és ebből a szempontból is változtatásra szorul. Nem tudom elképzelni egy ország alkotmányát úgy, hogy az nem foglalkozik az ország határainak védelmével, hogy ez a védelem ne tartozzék az ország szuverenitását képviselő testület elsőrendű kötelességei közé.

De azért mind az 1946-os köztársasági törvényben, mind az 1949-ben hozott és azóta módosított alkotmányban benne van az a pont – a 10. paragrafus –, hogy a Magyar Népköztársaság legfőbb államhatalmi szerve az Országgyűlés, s ez gyakorolja a népszuverenitásból folyó összes jogokat … Ezt kérdőjellel is mondhatnám… Az Elnöki Tanácsra ruházza ugyan az alkotmány a nemzetközi szerződések megkötését, de csak az Országgyűlés törvényes döntése alapján. Más kérdés, hogy a törvényerejű rendeletek rendszeresítése alkotmányellenes gyakorlatot alakított ki, amely elsöpörte az Országgyűlés jogaira vonatkozó megállapítást. Amiként az sem került soha megvalósításra, amit a 20. paragrafus 1.d. pontja mond ki, hogy országos jelentőségű kérdésekben az Elnöki Tanács népszavazást rendelhet el. Úgy látszik, az eltelt 39 évben nem volt még országos jelentőségű kérdés, mert eddig nem rendeltek el népszavazást.

De remélem: ebben az országban senki, a politikai vezetés csúcsától az egyszerű dolgozó állampolgárig nem tagadja, hogy a dunai határ és ez az erőmű országos jelentőségű kérdés. Javaslom tehát az alkotmány 20. paragrafusa 1.d. pontjának értelmében a népszavazás elrendelését.

sorvadásnak indult nemzettudat

És van egy utolsó pont, amiről még szeretnék szólni, és amire szeretném felhívni tisztelt vízügyi vezetőink figyelmét, akikben sok a javítókészség, de a szakma becsületét érzik megtámadottnak, ha mi most hozzászólunk mindehhez. De nem vízügyi, nem is közgazdasági kérdésről van szó, hanem a magyar nemzettudatról: a nagyon sokszor megtiport nemzettudatról, a nemzeti önbecsülésről. A meggyengült, sorvadásnak indult nemzettudatról, s ezért az én számomra fontosabb ennek a nemzettudatnak az alakulása, mint 3,5 vagy 4% energia nyerése. Mert energiát máshonnan is lehet nyerni, s különben is: deficites lesz-e a gazdaság vagy sem, nem ez a lényeg. Mert a deficitet is lehet pótolni – a nemzettudat deficitjét azonban soha.

Úgy gondolom, már az is a nemzettudat gyengeségét, lebecsülését jelzi, hogy ez évig nem került vitára a kérdés. S ha bekövetkezik az építkezés és a Duna elterelése, nem kell ahhoz jósnak lenni, de történésznek és szociológusnak sem, hogy észrevegyük: ebben a magyar nép jó része újabb vereséget, nemzeti veszteséget érez. Mi ebben az évszázadban legkevesebb három vereséget szenvedtünk: az első világháborúban, a második világháborúban és az ötvenes években, 1956-ban. Egy nemzet nem bír el egy évszázadnál rövidebb idő alatt ennyi csapást, amely részben saját, illetve vezetőinek hibájából, részben külső kényszerek miatt következett be. De hogy úgy szenvedjünk nemzeti vereséget, hogy ezért nem tettünk semmit, sőt, mi áldozzunk rá, ez egyszerűen elképesztő abszurditása lenne a 20. századi magyar történelemnek. És „videant consules” – gondolják meg a törvényhozók: évszázadokra kiható döntést hoznak, s ha szentesítik a történteket, unokáink aligha fogják áldó imádság mellett elmondani – neveiket.

félve a szenvedésektől

Befejezésül Deák Ferenc 1861-ben, eléggé súlyos körülmények, az osztrák abszolutizmus viszonyai között mondott beszédének zárószavaira hivatkozom: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De amiről a nemzet – félve a szenvedésektől – önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges”. Hát ne mondjon le ez a nemzet, ne mondjanak le a mai vezetők, mert erre semmilyen józan megfontolás nem késztet és semmilyen erő és hatalom nem kényszeríthet bennünket.

kép | vecteezy.com