SZOBROK 

Esküvő meglepetésekkel, avagy az egyetemi pártszervezetbe furakodott burzsoá befolyás leleplezése

Erősen őszülő és enyhébben kopaszodó fejjel sem mondhatok mást, mint amit már negyvenegy évvel ezelőtt világosan felismertem. hogy 1949. július 31-e a jeles elhatározások és nagy meglepetések napja volt életemben. Az a július végi nap igazi, szinte békebeli július végi nap volt, nyári zsongásokkal, illatokkal, csaknem hamisítatlan verőfénnyel. Csak az események és a hangulat jelzéseképpen mondom, az a július 31-e volt az esküvőnk napja – aminek jelentőségét az is minősíti, hogy azóta sem volt több esküvőnk. A nap boldogan és felhőtlenül kezdődött. Kati szűkös leánykori gardróbjából válogatott valami krémszínűt, én meg, igaz kommunista módjára, egyetlen viselhető öltönyömet választottam. Akkoriban a Katona József utca 23-ban laktunk, egyetlen, de szép és téres szobában rokonokkal társbérletben és – részben a krónikus pesti lakáshiány okán – ebbe az egyetlen – bár, mondom, szép és téres – szobába költözve össze.

némi gyomortáji izgalommal

Nem tagadhatom, negyvenegy év múltán sem, hogy esküvői készülődésünkben akadt valami ambivalencia. Mert hát egyrészt némi gyomortáji izgalommal és szívbéli örömmel készültünk e jeles alkalomra, másrészt mocorgott bennünk egyfajta gátlásos feszélyezettség, amolyan kényelmetlen-rossz érzés, pontosan fogalmazva malaise, lévén a házasság mint intézmény általában s az esküvő különösen – régimódi hagyomány, kertelés nélkül szólva: bizony-bizony burzsoá csökevény. No, de az izgalom és a malaise vívódásai sem törölhették az ünnepi napirendről a kora reggeli újságolvasást, a világ proletariátusával való mindennapi testvériesülés e szimbolikus aktusát, amelyet a köznyelv Szabad Nép-félórának nevezett akkortájt.

A Szabad Nép elolvasása nemcsak a mindennapi tájékozódás nélkülözhetetlen iránytűje volt, hanem belső szükségletté vált reggeli felüdülés, hiszen nap nap után nagy győzelmekről, a köznapi és köznépi forradalmiság hőstetteiről olvashattunk, és így a feltartóztathatatlan haladás hitében megerősödve kezdhettünk hozzá az osztályharc esedékes programjához. Így szemlélve a világot, végső soron a házasság – a kommunista társulás e nemes válfaja – a nemzetközi osztályharc egy parányi, de nem lebecsülhető frontszakaszának volt tekinthető.

esztétikus kombináció

A mai fiatalság alkalmasint elcsodálkozik, és bizonyára gúnyolódik majd a házasság ilyen groteszk felfogásán. Azt talán még megérti, miért küldött 1949 tavaszán két budapesti fiatal egymásnak expresszlevelet, ha történetesen aznap nem találkoztak. De a megszólítást, „Drága Kati Elvtársnő”, legfeljebb elnéző mosollyal venné tudomásul. Azt azonban végképp nem fogja megérteni, hogy egy vidéki útról küldött levélkében miért a falusi agitációról, a kulákok csalafintaságairól, a szocializmus diadalairól, dalairól és apróbb bosszúságairól esett szó – hiszen hibák kezdettől fogva voltak: csak akkor még apróbbak, legyőzni valók –, és miért csak a levél végén juttatta – kicsit szégyenkezve – kifejezésre az ifjú agitátor, elvtárs és udvarló hiányérzetét a fekete haj, szem és a pirospozsgás arc e kivételesen esztétikus kombinációja iránt, már ti. ama fekete-piros színek iránt, amelyek akkortájt Diamant Katalin első éves egyetemi hallgatót kiválólag jellemezték.

Istenem, milyen más idők jártak akkoriban! Május elseje valóságos diadalmenet volt. Legyőztük a belső ellenséget, megteremtettük a munkásegységet. A Kínai Néphadsereg hatalmas győzelmet aratott, s az éber kommunista vezérek, elsősorban a nagy vezér, J. V. Sztálin leleplezte „a jugoszláv trockisták gyalázatos árulását”. Azon a május elsején lelkesen, tele vidámsággal vonultunk fel, és megcsodálhattuk az újszülött néphadsereg impozáns felvonulását. Egyetértéssel hallgattuk egy bizonyos Farkas Mihály (akkor honvédelmi miniszter) szavait: „A fejlődő, szabad és szebb magyar életnek megvédését bízta ránk munkásosztályunk… Mi ígérjük népünknek, hogy parancsát lelkiismeretesen, pontosan végre is fogjuk hajtani…”

A nagy örömösködések közepette, mi naiv ifjak, nem is sejtettük azon a szép május elsején, hogy milyen veszedelem leselkedett ránk magán a dísztribünön is. Amint a Szabad Népből utóbb megtudtuk, nem sokkal a májusi ünnep után leplezte le pártunk, elsősorban Rákosi elvtárs ébersége segítségével, az amerikai imperialisták délkelet-európai csatlósának, Titónak magyarországi ügynökét, az áruló Rajkot és társait. Leleplezésük után derült ki többek között az is, hogy éppen 1949. május elsején, amikor a dolgozók százezrei lelkes örömmel vonultak el a tribün előtt, amelyen Rákosi elvtársat üdvözölhették – ugyanakkor a tribün mögött Rajk és társai arról tanakodtak, hogyan ölhetnék meg Rákosi elvtársat és népünk, pártunk többi vezetőit, hogy visszaállíthassák a nagybirtokosok és nagytőkések régi, átkozott uralmát.

Mi meg csak úgy énekelgettünk, szavalgattunk gondtalanul és gondatlanul május elsején, sőt még a 15-i első szabad kommunista választások diadalnapján is. Sosem felejtem el azt a népligeti ünnepséget. Fél egyetemünk ott volt, sok fiatal, meg idősebb munkások ezrei. Volt sör, virsli, az ellenség a lábaink előtt hevert, megtörve és szétcibálva, már indulni sem mert az első szabad kommunista választásokon… Mi többnyire jelmezben vonultunk fel. Én mint a nemsokára Eötvös Lorándról elnevezett Tudományegyetem nem sokáig reményteljes ifjú tanársegéde, az osztályharcos erő és az orosz barátság demonstrálása végett medvebőrbe bújtam. De sokat megemlegettük azt a „zsemlyeszínű mackót”, amely május 15-én még önfeledten morgott és cammogott, kedvesen simogatva a szép diáklányokat – már amennyire ezt a szűk mackóbunda és a kommunista illendőség szabályai megengedték! Hamarosan megtudtuk azonban, hogy a sikerektől nem szabad elkábulnunk, az ellenség nem alszik, és a burzsoázia ármánya napról napra nő…

Bár az ármányról meg az éberségről júliusra már elég sokat tudtunk, mégis nem csekély meglepetéssel olvastuk a 31-i Szabad Nép óva intő cikkét, amely „Burzsoá befolyás kulturális intézményeink pártszervezeteiben” címen a 10. oldalon jelent meg. Azt, hogy van és nő a burzsoá befolyás, azt nagyjából tudtuk, hogy a kulturális intézményekbe, sőt azok pártszervezeteibe is behatol, azt is nyilvánvalónak tartottuk, de hogy éppen a mi egyetemünk pártszervezetébe, a mi pártvezetőségünkbe, sőt mibelénk is behatolt már, azt addig nem is sejtettük. Így a fent említett cikk jókora meglepetésként ért, stílszerűen szólva, mint a verőfényes júliusi napon a villámcsapás… Ám, ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, az igazi meglepetést nem is annyira a belénk férkőző burzsoá befolyás leleplezése okozta (hiszen félig-tudat-alatt mindig is küszködtünk a burzsoá csökevényekkel, és buzgó szorgalommal irtogattuk is azokat), hanem az a cikkben közhírré tett s ezzel visszavonhatatlanná vált szomorú tényállás, hogy leváltottak bennünket, a burzsoá befolyás alá került, sőt a fertőzést hordozó bölcsészkari pártvezetőséget.

Az ominózus cikk a korabeli követelményeknek megfelelően egy magvas Rákosi-idézettel indult. „A kultúrfronton olyan rések tátonganak, amelyeken keresztül a régi reakció és a nyugati imperializmus kényelmesen érvényesítheti befolyását”. Ez a befolyás elsősorban a kulturális intézmények pártszervezeteiben érvényesül. A szocialista kultúránk virágzását a pártszerűtlenség, a munkásellenesség és a szovjetellenesség jeges fuvallata veszélyezteti. A cikk írója főként a Színművészeti Főiskola és ami még kellemetlenebb volt, a budapesti Bölcsészeti Kar pártszervezetét szúrta ki negatív példatárnak. (NB.: pont azt a szervezetet, amelynek annak idején, az esküvője reggelén e sarok írója még vezetőségi tagjának hitte magát.)

A bölcsészkari pártszervezetben, állapította meg a Szabad Nép cikkírója, különös nézetek uralkodtak el a pártszervezet különleges jellegéről. Idézte az eddigi párttitkárt: „Az egyetem szellemi nagyüzem”. Ebből az elméletből az következik, írta a bolsevik páncélba öltözött újságíró, hogy az „egyetemisták éppolyan elbírálás alá esnek, mintha nagyüzemi munkások lennének”. Eszerint „az egyetemen tehát nem vezető, hanem ’egyenrangú’ elem az ipari munkásság”. Lám, milyen munkásellenes, egyenlősítő téveszmékre vezethet a „különleges pártszervezet” elmélete. „A gyakorlatban ez burzsoá vezetést és munkásellenes politikát jelent, pártvonalon is, szakmai vonalon is. A bölcsészkari pártszervezet régi vezetőségében nemcsak polgári, hanem nagytőkés családból származó elemek is ott voltak.”

riasztó példák

Az elméleti megalapozás után következtek a riasztó példák. A Filozófiai Intézet tanársegéde például két munkásfiút – bár nem volt érettségijük – mégis elutasított a felvételnél, mert nem tudnak idegen nyelvet, nincs megfelelő képzettségük, nem olvasták A tőkét. „Ahol munkásellenesség van, ott a szovjetellenesség is megtalálható”. Az Esztétikai Intézetben rendezett vitán lebecsültek egyes szovjet filmeket. A pártszervezet pártszerűtlen, klikkszerű káderpolitikát folytat. A szakmai szempontokat a pártszempontok elé helyezi, sőt, olyan jelszót adott ki, hogy „a Pártnak mindenáron szaktudósokra van szüksége”. Ezen a jogcímen megtűrnek, sőt pozícióba helyeznek a pártban kétes polgári és egyéb reakciós elemeket…

A jeles cikk az orvoslást a munkásvezetéstől várta. Befejező részében ismertette a pozitív példákat, amikor a munkáskáderek beállítása vezető egyetemi posztokra gyors javulást hozott. A leváltott bölcsészkari pártszervezet vezetésére egy szűcsmunkásnőt, Siklósnét és egy esztergályost, Hercegfalvi elvtársat küldték ki, és máris rendszeres, pártszerű népnevelő értekezletek folynak. Az orvoskaron is megelevenedett a pártélet, amióta Off asztalosipari és Rimán művégtaggyári munkás került a pártszervezet élére. Itt a tudományos és a fizikai dolgozók munkaversenyben állnak. S íme, „a Párt tekintélye, tömegbefolyása hatalmasat nőtt”. Befejezésül egy takaros Zsdánov-idézet a szovjet filozófusokhoz intézett szózatból: „Legyenek hát méltók korunkhoz – Lenin–Sztálin korához… Legyenek méltók a Párthoz – és győzni fognak a kultúrfronton vívott csatában is”.

Hogyan-hogy nem, ez a lelkesítő, perspektivikus cikk ezúttal nem töltött el lelkesedéssel bennünket. Házasodási ambivalenciánkat hirtelenjében másfajta szorongás szorította ki. Le vagyunk váltva, meg vagyunk bélyegezve. Munkásellenesség, következésképpen szovjetellenesség és súlyos pártszerűtlenség: ennél kevesebb is elég volt akkoriban a félre-, sőt a hűvösre tételhez.

Előttünk az esküvő felhőtlen nyárnapi vigassága, hátunk mögött a sötét gond lovagol… Eléggé nyomott hangulatban indultunk el, talán 10 óra tájt, a XII. kerületi elöljáróságra, az anyakönyvvezetőhöz.

A második meglepetés, avagy az ember élete társáról sok mindent utólag tud meg

A sorsunkra várva, most már a két tanúval, Kati nagynénjével és az én gyerekkori kaposvári kebelbarátommal együtt, eléggé furcsán – negyvenegy év múltán sem találok rá jobb kifejezést: idétlenül – viselkedtünk. Izegtünk-mozogtunk, viccelődtünk. Nyilvánvaló, a hamarosan bekövetkező esemény sorsszerűségének komolyságát kívántuk oda nem illő vihogással, a fesztelenség látszatával oldani. 11 órakor kerültünk az anyakönyvvezető elé. Pechünkre középkorú, joviális, ám méltóságteljes úr volt, aki nemcsak az eseményt, hanem saját személyét is nagyra becsülte, szemünkben bosszantóan túlértékelte. Rövid, ám veretes beszédet tartott a házasság és a család fontosságáról, ami bennünk, minthogy végtére közhelyekben rejlő igazságokat is tartalmazott, még jobban megerősítette a tudatunk mélyén fészkelő polgári csökevényesség bűnösség-érzését, amelyet a reggeli Szabad Nép-kritika amúgy is alaposan felkavart.

Csakis ennek a lelki zavartságnak és a váratlan meglepetésnek tudható be, hogy amikor az anyakönyvvezető a menyasszonyt nevén szólította, éspedig nem Diamant Katinak vagy Katalinnak, hanem Diamant Katalin Saroltának nevezte, akkor belőlem hangos és idétlen nevetés tört ki, amely átragadt Katira és a tanúkra is. Sarolta! Hát ez igazán nevetségesen hangzott, annál is inkább, mert fogalmam sem volt róla, hogy Katit Saroltának is elnevezték a jó szülők. Ilyen név, hogy Sarolta, Sári a legkevésbé sem illett hozzá. Az anyakönyvvezető hűvösen, némi háborgással szólt ránk: „Kérem, viselkedjenek az alkalomhoz illő komolysággal!” Akkor bosszantott a rendreutasítás, de idők múltán beláttam: az anyakönyvvezetőnek igaza volt.

A hatodik érzék, avagy további elmélkedés a polgári csökevények szívósságáról

Az időbeli és a tudati distanciáknak megvan az az előnyük, hogy az ember világosabban felismeri, vagy csupán utólag racionalizálja egykori cselekedeteinek tudat alatti, nem-racionális motivációját. Ma már jobban megérteni vélem, hogy miért is siettem annak idején legalizálni alig néhány hónapos kapcsolatunkat. Nagyon valószínűnek látszik, hogy az állampolgári törvényesítéssel akartam ellensúlyozni e kapcsolat Párt előtti legitimitásának fogyatékosságát. A történethez ugyanis hozzátartozik, hogy a Katival való barátság előtt, amely voltaképpen csak 49 tavaszán bontakozott ki, volt egy hasonlóan komoly, talán ugyancsak a házasság felé tendáló kapcsolatom az egyik diáklánnyal.

pedigrés népi káder

Amikor 1948 augusztusában, több mint egyéves itáliai ösztöndíjas dolce vita után hazajöttem, a Tudományos Intézetek Pártszervezete az egyetemi pártvezetőségbe osztott be, vagyis hát oda rendelt, mégpedig mint a fordulat évének klikkharcaitól távol volt embert, a káderesi posztra. Az egyetemi káderesnek természetesen mindig is voltak „aktivistái”, köztük formásabb elvtársnők is. Én is találtam egy szemrevaló népi kollégista lányt, aki amellett, hogy kevés szavú, készséges, jó elvtársnő, és azon túl, hogy pedigrés népi káder volt, apja munkás, anyja parasztlány, mondom, mindezen túlmenően még formás, vonzó és figyelmes is volt. Tulajdonképpen szerettük egymást, viszonyunk pártszempontból harmonikus, és a jóindulattal asszisztáló „elvtársak” szemében bizonyára kívánatos is volt. Csak nekem nem volt teljesen az, itt és ekkor, egy viszony legintimebb szféráiban ütköztek ki a soha le nem küzdött polgári csökevényeim.

Az össze nem illésben nem a műveltségbeli szint, a szubkulturális hagyományok különbözősége játszott döntő szerepet. Talán még az sem lett volna perdöntő, hogy barátnőm az én műélvezeteim két fő szférája, a zene és a kép iránt nem volt elég fogékony. (Katival az első közös élményünk egy David Ojsztrah-koncert volt Beethoven, Mendelssohn és Hacsaturján hegedűversenyével. Akkor, 49 március idusán, az Erkel Színház emlékezetes koncertjén léptünk fel először nyilvánosság előtt.) A zene csak egyike a sok elemnek, a színek, szagok, ízek, gesztusok iránti érzékenységnek, az ölelések és a szavak találkozásának, a testi és lelki konkordanciának, amelyet közönségesen szerelemnek neveznek, s amely a maga teljességében és igaz voltában mindig is irracionális választások eredménye. És ennek a tudattalanban tenyésző irracionalitásnak mégiscsak kialakult egyfajta racionális vagy racionalizált, az európai humanizmusban szublimált felfogása.

Hiszen Peer Gynt a Dovre apó birodalmában elviseli, hogy díszfarkat kössenek rá sárga csokorral; rámondja Dovre apó tehén és koca lányaira, hogy szépek; az életért és a hatalomért megeszi a tehénlepényt, megissza a disznósört is, de azt, hogy a szemét megvágják, hogy mindezt valóban szépnek-jónak is lássa – azt már nem hagyja. „Én elfogadtam a farkat, ez való; / de ha rám kötötte manód: leoldható… / Egytől-mástól idegenkedem, de okkal; / barátkoznám a dovrei kosztotokkal. / Megesküszöm: a tehén csinos leány; egy esküt az ember még megemészthet; – de tudni, hogy rabságán túl sose nézhet… / egy életen át a manók módjára éljen / és innen visszatérni ne is reméljen. / – ilyet követelsz, ezt vetted eszedbe, / de én sohse mennék bele ebbe” – mondja norvég druszám. Peer. Talán e szavakban rejlik az európai értékválasztás szabadsága és a bolsevik totális elkötelezettség közti egyik, átléphetetlen határvonal.

megettem a tehénlepényt

Mert igaz, sok mindent elhittem a világmegváltó kommunista eszmének, igaz, áldoztam a nagy és a kisebb diktátorok kultuszának, felkötöttem a vörös farkat magamra és néhány írásom végére, megettem a tehénlepényt és megittam a disznósört is; de az élet kritikus pillanataiban, az irracionális értékválasztások racionális humanizálásakor a szememet megvágatni nem engedtem.

Hát valahogy így történt, hogy a kedves, emberi vonzalom s a pártszerű harmóniák ellenére nem a káderes barátnőmet választottam, hanem Katit, a fekete hajút és szeműt, a piros és fehér bőrűt, mert nagyon szép volt, s benne is azzal a bánatos szépséggel rezonált Mendelssohnnak talán még az odesszai gettóból hagyományozott románc-motívuma, vagy egyszerűen, mert a tudattalanban tenyésző irracionális érzékenységek és vonzalmak feléje sodortak. Mert megszólalt bennem Peer, és azt mondta: őt válaszd, és nem kell megvágatnod a szemedet.

A harmadik meglepetés, avagy egy adekvát kommunista nászajándék

Ez a választás, amely 1949. július 31-én a XII. kerületi anyakönyvvezető előtt és által törvényesíttetett, mindazonáltal nem enyhítette, csak súlyosbította a polgári csökevények és fogyatékosságok miatti rossz közérzetemet, amely olykor már a bűntudat hőfokán jelentkezett. A Kati szüleinél rendezett esküvői ünnepség is fokozta az émelygő érzést. A „lakodalmas” sereg fölöttébb vegyes összetételű volt: részben a mi egyetemi barátainkból, baloldaliakból, részben a szülők barátaiból, tisztviselőkből, nyárspolgárokból állt. Ez a két csoport 1949-ben semmiképpen sem illett össze. És ámbár az öregektől sok hasznos ajándékot, háztartási tárgyakat, kristálytálakat, vázákat – és persze nem kevés használhatatlan nippet és jó tanácsot – kaptunk, egészében nehezen viseltük el őket. Ők voltak a „múlt”, amelyet éppen végképp eltörölni akartunk, s akikkel hosszú évekig még érintkezési nyelvet is alig találtunk. Barátainkkal a pártszervezetről, az éppen aznapi kritikáról beszélgettünk.

Úgy déltájban váratlanul betoppant a pártvezetőség néhány tagja is. Megöleltek bennünket, szívből gratuláltak. Az ominózus cikkről hivatalos komolysággal nyilatkoztak: a kritikát komolyan kell vennünk, de majd együtt, közösen fogjuk a hibákat kijavítani. Siklósnénak valóban nagyon megörültünk. A látogatás nem kevesebbet jelentett, mint hogy a Párt a bíráló cikket csak intésnek szánta, de nem vonta meg tőlünk a bizalmat. Tehát nem lettünk exkommunikálva, ami akkortájt nagyjából olyasmit jelentett, mint mondjuk a kirekesztés a XII. századi egyházi kommunióból.

A pártvezetőség nemcsak szép szavakat hozott, hanem szimbolikus olajágat is, igazi kommunista nászajándékot: egy Lenin- és Sztálin-fejszobrot. A gipszből öntött, üreges, bronzzal festett-lakkozott szobrok dekoratívak, méltóságteljesek voltak, és bizonyára nagyobb örömet szereztek nekünk, mint a hajdanán szokásos értelmiségi nászajándék, a márványból és gránitból készített Mozart, Beethoven vagy Goethe, Platón íróasztal-díszek. Lenin kopasz, markáns arcélű szobra erőt és bizalmat sugározva nézett a jövőbe, Sztálin jóságos, a bajusza alatt mosolygó atya-képe pedig a békét és a biztonságot jelképezte számunkra. Abban az időszakban, és különösen abban a pillanatban ez a két szobor volt a legadekvátabb kommunista nászajándék.

Délutánra az esküvői fogadás lassacskán ellaposodott, korabeli kifejezéssel: elkispolgáriasodott. Az egyik ilyen zavaró mozzanat egy ismerős hölgy volt, kissé molett, festett szőke hajú, édeskés, butácska, locsogó, vagyis tipikus kispolgári jelenség. S amikor a hölgy csicseregve megkérdezte: „És hol fog az ifjú pár lakni? – Oh, a Garas utcában?! hát az gyönyörű, ott reggelente a galambok turbékolnak…” – akkor elszakadt a cérna. Nagy gonoszsággal és határozottsággal bejelentettük: mennünk kell, indul a Balatonra a vonatunk. Ezt mindenki joviális vállveregetéssel vagy cinikus szemhunyorítással fogadta. Így aztán délután négy óra tájt csendesen leléptünk, és megkönnyebbülten, a sokféle szorongástól és feszélyezettségtől megszabadulva vonultunk el Katona József utcai szobánkba. Onnan költöztünk át néhány nap múlva a budai Garas utcába.

Ez volt a legvidámabb, és remélhetőleg az utolsó előtti költözésünk…

A szobrok romlása, avagy mire jó az irodalmi műveltség

A Garas utcai tágas, háromszobás lakásunk eleinte – nem lévén ősöktől örökölt bútorunk – csak félig volt berendezve. A középső, nagy szobában például mindössze egy zöld huzatos, kihúzható sezlonágy állt, így a szobát remekül lehetett teremfutballra használni. Az én szobám, dolgozó-, háló- és fogadószoba is egyben – ma polifunkcionálisnak nevezném – jóval konszolidáltabb volt. Nemcsak az előző lakótól hátrahagyott sötétbarna faburkolattal és hasonló könyvespolccal büszkélkedett, hanem itt helyeztük el az Amerikába férjhez ment, de a hajóút közben megözvegyült s aztán a messze idegenben magányosan elhunyt Erzsi nénémtől rám hagyott díványt és a stílbútor íróasztalt is. Ez a nemes darab feketére pácolt kőrisből készült, rajta fehérrel erezett fekete márvány (vagy műmárvány) tintatartó, nehezék, és egyéb írókészségek. – Hát erre az íróasztalra került, a márványkészlet két oldalára a két szobor, bal oldalt Lenin, jobb oldalt a jóindulatúan mosolygó Sztálin.

minőségbeli diszfunkcionalitás

Én ugyan kezdettől éreztem, hogy a szobrok nem illenek sem színben, sem méretben és kivitelezésben az íróasztalhoz és kellékeihez. Ha más nem, az itáliai élmények és emlékek, az ott szerzett művészettörténeti tanulmányok tiltakoztak az esztétikai érték- és mértékvesztés ellen. De a belső protestálást a szobrok szimbolikus jelentőségével hallgattattam el. Csakhamar kitűnt azonban a fejszobrokban objektivált Lenin és Sztálin e minőségbeli diszfunkcionalitása. Ők gátolták az íróasztal funkciójából adódó tárgyak szabad terjeszkedését, azok pedig veszélyeztették a szobrok épségét: minduntalan az íróasztal széle felé nyomták a törékeny vendégeket. Így aztán néhány hónap múlva célszerűségi okokból – vagy legalábbis ilyesmikre hivatkozva – a szobrokat a szoba egész északi falát betöltő könyvespolcra helyeztük át.

Amikor az elhelyezés problémája megoldottnak látszott, hiszen a polcok és könyvek árnyékában a bronzszobrok nem voltak kirívóak, új gondok jelentkeztek. Az idő! Nem is kellett vasfogait csattogtatnia, elég volt a nyáron párás-meleg, az ősz beálltával száraz-fűtött levegő is. A gyenge minőségű bronzfestés hamarosan megfakult és kopni kezdett. Ehhez járult néhány elkerülhetetlen koccanás és – bár elkerülhető, mégis – illendő porolás. Egyszerre azt vettük észre, hogy a lekopott bronz helyén fehér foltok tűnnek elő, a gipsz foltocskái, aztán ezek is szürkülni kezdenek. Különösen Sztálin orcáját kezdte ki az idő légfoga. Riadtan kellett konstatálnom: a mi dísz-Sztálinunk megszeplősödött.

És ez már nem esztétikai probléma volt. Barátaim, mi lesz, ha egyszer betoppannak az „elvtársak”? (Amint éppen 1949 egyik novemberi éjjelén be is toppantak, és letartóztatták a nálunk lakó Ausch Sándor barátomat, de akkor még az íróasztalon fényeskedtek a szobrok.) Nos, nem vártuk meg ezt a fejleményt. Irodalmi műveltségű emberek voltunk, mindkettőnknek azonnal Švejk, a derék katona példaértékű története jutott eszünkbe. Őfelsége képéről, ott, a Kehely sörözőben. Ahol Palavec úr, a Kehely boldogtalan tulajdonosa azt az óvatlan kijelentést tette őfelsége képéről, hogy az valóban ott lógott a falon, de leszarták a legyek, hát felvitte a padlásra. „Mit tudom én, mondotta éppen Bretschneider úrnak, valaki még tehet rá egy megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle.” Bretschneider úr, micsoda pech, civilben titkosrendőr volt, és azon nyomban letartóztatta, mert a háborúra készülő Monarchia csakugyan nem engedhette meg magának, hogy egy senkiházi kocsmáros kuncsaftjait azzal traktálja, hogy „a legyek leszarták a császár őfelségét”.

Nos, előttünk akkoron felderengett a boldogtalan Palavec képe, meg a tökkelütött Švejké, akit vele együtt fogott el Bretschneider hazaárulás bűntette miatt. A példából okulva senkinek se mondtuk, hogy Sztálin megfeketedett és megszeplősödött, hanem fogtuk mindkét gipszszobrot mert hát feltűnő és barátságtalan dolog lett volna Lenint magára hagyni – és bedugtuk őket a nagy gardróbszekrény leghátsó zugába.

Az újrafelfedezés, azaz az ifjúság ártatlansága és tiszteletlensége

És pihenhettek volna tőlünk akár ítéletnapjáig is. Óvatosságunk, vagyis megfélemlítettségünk növekedésével az addig maradéktalan azonosulásunk is megrepedezett. Néhány év alatt hit és hangulat erősen megváltozott a kommunisták között is. A különbség a fordulat évéhez képest az – mondtuk akkor –, hogy 48-ban mindenből volt elegünk, 1952-re pedig már mindenből elegünk lett. Változott, pontosabban mondva elvált a „belső párthoz” tartozó káderekétől az ízlésünk. A magasabb kádervilágban az ötvenes évek elején honosodott meg az úri életmód: az Elhagyott Javak Kormánybiztosságáról kiigényelt bútorok, szőnyegek, rangos lakások és berendezések, a kocsihasználat, az exkluzív pártüdülők. Ám a felsőbb pártkáderek otthonaiban megmaradtak a Lenin- és Sztálin-képek, szobrok és kitüntetések. Szegényebb értelmiségi körökben az idő tájt még egyfajta puritanizmus uralkodott. Mintha a szentferenci szegénység-fogadalom megszállottjai lettünk volna. A mozgalmi képek, plakátok viszont lassacskán eltűntek. Helyüket nálunk Daumier-, Repin-, Monet-reprodukciók foglalták el, a jobb módúaknál realista festmények is.

szellemi megújulás

1956-ban olcsón hozzájutottunk egy garnitúra biedermeier nappalihoz, békebeli cseresznyefa bútorhoz, amely Kati szobáját változtatta sportteremből európai otthonná. Vettünk, olykor kaptunk szőnyegeket. Én a régi, nehézkes íróasztalt egy kecsesebb, hajlított lábú barokkra cseréltem. A kisebb asztalokat, a komódot Kovács Margit-, Kiss-Roóz-, Bod Éva-vázák, a polcokat játékok, főként oroszlánok, a lakás nagy részét a gyerekek foglalták el. A tárgyak és eszmék nagy átalakulásában, a szellemi megújulásban, ami nálunk az 1960-as évekre esett, az egykori vezérszobrokról teljesen megfeledkeztünk.

Közben a gyerekek felcseperedtek, eljött a korai serdülőkor is, amikor a mumsz és a kanyaró után kitört rajtuk a felfedezés-düh. Ilyenkor fedezik fel a budaiak a Dunát és a pesti oldalt, ilyenkor bukkannak rá ócska télikabátokra, a nagypapa botjára és kalapjára, a papa sildes sapkájára, a szülők titkaira, leveleire, fényképeire, amelyeket azon nyomban kisajátítanak, és saját színjátékuk díszleteivé, jelmezeivé alakítanak. Így került sor a nagy, zöld gardróbszekrény feltárására, legeldugottabb zugainak felkutatására. Így került elő a két bronzzal festett, ominózus gipszszobor is.

A többi már könnyen kitalálható

Mi a fiúk – nem mindig dicsőséges – felfedezéseiről utólag értesültünk, s azokat, miként magát a történelmet is, csupán kibogozhatatlan részfolyamatok végeredményeként regisztrálhattuk. Ma, több mint negyedszázad múltán, jószerint csak a rémületre emlékszem és a csataordításra, amely ama szép nap késő délutánján, amikor a Nyúl utcai megállóból a Garason igyekeztem felfelé, egyszerre meglepett. A Garas utcai banda, 9–12 éves kölykök, vad ordítással fogadtak, kezükben fegyverek, tomahawkok, coltok, a két Hanák-gyerek pedig egy-egy póznán, közelebbről kiderült: seprűnyélen vitt valami sárgásbarnás dolgot, amelyről közelebbről az tűnt ki, hogy a póznára tűzött fejek nem mások, mint az egykori nászajándékból hadizsákmánnyá alakult Lenin- és Sztálin-fej. Atyaúristen! Mit szólnának ehhez az elvtársak, a jó káderek és a BM-ügynökök, akik a Garasból sem hiányoztak. Mit jelentenének erről? A Sztálin talán már elment volna – a Hruscsov-éra végnapjaiban járhattunk ekkor –, no de Lenin?! Meg az egész. A Párt, a mozgalom. Meg a szocialista nevelés. Annyit a diplomáciatörténetből és a gyereknevelés gyakorlatából már mindenesetre megtanultam, hogy nem dörrentem rá a kölykökre, és tartózkodtam mindennemű fizikai erőszak alkalmazásától. „Gyerekek, hoztam valamit!” – szóltam a két srácnak, akik ilyenkor kisvártatva és lihegve berohantak a lakásba. Ott gyorsan, hosszabb magyarázat nélkül elkoboztam a szobrokat. „De miért, amikor olyan jól játszottunk?” – Azért, mondtam, mert még szükségem van rájuk a munkámban. És slussz.” Bízom benne, hogy az utókor nem ítél el nagyon e pedagógiai önkény miatt, megérti, hogy nem magyarázhattam el nekik ott, abban a kritikus pillanatban az elmúlt évtizedek történetét, a dicsőséges szovjet hadsereg kétszeri bevonulásától, az 1949. július 31-i esküvői epizódtól a sztálinista önkényuralom tettein, bukásán és restaurálásán keresztül a jelen keserves napjaiig.

Este Katival megtanácskoztuk a helyzetet. A szobrok tovább nem maradhatnak. Egyébként is már siralmas állapotban voltak. Leninnek betörött az orra, Sztálinnak a feje. Az aranyos bronzlakk jóformán teljesen lekopott, és helyén piszkos-foltos gipsz maradt. Nincs más megoldás, gondoltuk, meg kell semmisíteni őket. Késő éjjel, amikor a gyerekek már mélyen aludtak, s a szomszédok is pihenőre tértek, összetörtük a gipszformákat. A törmeléket egy zacskóba dugtuk. Aztán elindultunk sétálni a Városmajor felé, amely ilyenkor csendes és kihalt. Rövid séta után találtunk egy köztisztasági szemétgyűjtőt. Ide dobtuk a törmeléket. Semmi nosztalgia, emlékezés, semmi emelkedettség nem volt bennünk. Még az a jeles mondat sem jutott eszembe ennél a különös temetésnél: látjátok, barátaim, sic transit gloria mundi.

kép | Hannelore Baron művei, wikiart.org