SZÉCHENYI ISTVÁN HITELÉRŐL

A’ hon igaz szeretete, vallásom szerint valamelly nemesb ‘s állandóbb gerjedelmek tartalma, nem vak szerelem, ‘s azért nincs is olly változó phasisok alá vetve, mint azon magusi de még is tökéletlen érzés, melly csak nyomorúságunkra emlékeztet, midőn pillanatokig félistenekké magasít ‘s megint minden szép vágyink mellett is porba gázol […]
Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem ‘s nem dicsérem: hazaszeretetbül ered; mert inkább viruló kerteket kivánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa ‘s vadlúd, vagy homok és por. – Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengítni, oszlatni ‘s a’ tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbül cselekszem; mert soha nem hihetem, hogy előitélet, balvélekedés ‘s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének ‘s boldogságának […]
Ha végre hazánkban minden tökéletesb létre ohajtok emelni, ‘a’ középszerünek, melly ocsmánnyal rokon, gyülöletébül származik ‘s kivált azon középszerü gyülöletébül, melly hazánk fényét homályosítja. Legyenek egyéb nemzetek hátramaradásokban megelégedtek, ne vágyjanak előre, magasbra, – nem gondom; de köztünk csak az melegftheti szivemet édesen: ha az lsten legszebb ajándéka ‘az emberi ész, mind nagyobbra emeli Királyunk hatalmát ‘s Hazánk diszét.’ –
(SZÉCHENYI ISTVÁN: Hitel – Végszó [részlet])

széchenyis hazafiság

Szeretem Széchenyit, a Hitelt, különösen a Végszó idézett passzusát. Talán nem is a „szeretem” az illő, az ideillő szó. Érzem és értem e gondolatok igazságát, az időtől nem korrodált érvényességét, és vallom, hogy másfél század múltán is érdemes, sőt szükséges életelvként újragondolni és újraalkalmazni ezeket. Csodálom Széchenyi igazmondását, amely bátor a szigorra önmagával, de bátor az önmagát reflektáló, kritikus hazafiság kimondására is a romantikus honszerelem szertelen ifjúkorában. Mert bátorság kellett a reformkor hajnalán kimondani, hogy a pöffeszkedő öndicséret nem segíti a jobbítást, de éppenséggel növeli, mert elfedi, a bajt. Mély önismeret kellett ahhoz, hogy láttassa és beláttassa: az önteltségtől duzzadó dicshimnuszok szerezhetnek népszerűséget, de csak mulandót, amelyet kudarc után béna kiábrándulás és csüggedt honfibú űz el. Becsülöm Széchenyit, mert kivételes szellemi bátorsággal és függetlenséggel fogalmilag újraértelmezte a romantikus-retorikus hazafiságot. Talán még inkább becsülöm azért, mert tartalmilag, tettekkel, alkotásokkal újította meg a hagyományos honszeretetet. Ez a széchenyis hazafiság öltött testet az Akadémiában, a Kaszinóban, a Lánchídban, a Hengermalomban, a Duna-szabályozásban, a Vaskapu megnyitásában, a gőzhajózás és a vasútépítés megindításában.

Széchenyi mint alapító, újító, mint vállalkozó újfajta hazafiság hírnöke, képviselője volt. Ha van „üzenete” – vagy inkább: követésre méltó gondolata, tette – akkor az nem a kirekesztő, hanem a befogadó, nem a kritikátlan, hanem a kritikus, nem a kérkedőben öndicsérő, hanem a szigorúan önismerő hazafiság. Ez a hazafiság nem volt simogató és melengető a kortársak zömének, nem szerzett sok babért a Hitel szerzőjének. Amint nem volt népszerű Arany, Vajda, Ady, Bartók, Bibó hazafisága sem – életükben. Az is kétséges, hogy e réven jutottak-e be a magyar panteonba. De igazságaik itt maradtak.

kép | vecteezy.com