A TÖRTÉNELEM HUMANIZÁLÁSA

A történelem humán tárgy. Akkor miért kell humanizálni? Azért, gondolom, mert korunkban a „humán” és a „humanista” fogalom szemantikailag szinte észrevehetetlenül, következményeiben azonban tragikusan szétvált. A humán tárgy, érdeklődés, szakma nem szükségképpen emberi, emberséges, humanista. A történelem, ahogyan megtörtént és ahogyan megírják, nagyrészt antihumanista, nem szolgálja az emberiséget, hanem egyes embereket, kormányokat, állami és csoportérdekeket.

Méltánytalan lenne ezért csupán a mi korunkat, most elköszönő századunkat hibáztatni. A történelem csaknem az ősforrásoktól, az antikvitásba visszanyúló krónikáktól kezdve jobbadán az uralkodók, a hatalmasok, a történelemalkotást kisajátítók szolgálatában állt. Inkább legitimált és igazolt, mint bizonyított és orientált. Sok ezer év történelmének és történetírásának ismeretében bizony meg kell fordítanunk a latin szentencia szórendjét: nem „história est magistra vitae”, hanem „vita est magistra históriae”. Az élet, az életlehetőségek feletti rendelkezés pedig a hatalmasok, az uralkodók és elitcsoportok kezében volt és van.

gyökeres fordulat

Igen, mondtuk, így volt ez hajdanán, a rabszolga- és jobbágytartók, az acélkirályok és olajmágnások, a tőzsdések és spekulánsok, az imperialista hódítók korában, de a szocializmus nemcsak a világtörténelemben, hanem a történetírásban is gyökeres fordulatot fog hozni, hiszen az elnyomottak és a történelem alá szorítottak győzelmét hozza meg. Annak idején sokat idéztük Joszif Visszarionovics Sztálin klasszikus megfogalmazását az SZK(b)P történetének rövid tanfolyamából: „a történettudomány, ha valóban tudomány akar lenni, nem vezetheti többé vissza a társadalmi fejlődés történetét a királyok és hadvezérek, országok meghódítóinak és leigázóinak tetteire, hanem elsősorban az anyagi javak termelőinek történetével, a dolgozó tömegek történetével, a népek történetével kell foglalkoznia”.

Ez a program nem valósult meg. A sztálini tudomány, úgy látszik, nem akart valóban tudomány lenni. Ma az idézett történelmi összefoglalás, a „krátkij kursz” a legjobb példa rá, hogy benne a dolgozó nép nem maga alkotta, hanem csak szenvedte a történelmet, csak tömeg maradt, amelyet néhány zseniális forradalmár, az élcsapat élgárdája mozgatott egy zseniális stratégia mozgásszabályai szerint – a hatalom meghódítására és megtartására.

A hatalom. Ez a sztálini nyomokon haladó történetírás központi fogalma, a hatalom meghódítása, megvédése, megtartása, ha lehet, a néppel együtt, ha nem, akkor ellenében, egy magasabb rendű eszme nevében és egy mesterien kigondolt és kíméletlenül végigvitt stratégia és taktika keretében. Ha végigtekintjük a magunk jelenkori, marxista történetírásának – vagy a szomszéd szocialista országokénak – fő termését, akkor a gyakorlat még plasztikusabban mutatja meg e művek egyoldalú célorientáltságát. Az 1980-as évekig a történeti publikációk zömét a politikatörténet tette ki, az osztály- és pártharcok története, választások, parlamenti csatározások, kormányok manőverezései, illetve a párttörténet, az elhajlások, a frakciók elleni harcok, a mindig újra feltámadó ellenség és árulás, majd az áruhiány, a nélkülözés, a kispolgárság stb. elleni szakadatlan harcok. Ezek mitikus öncélja a hatalom, mert hiszen a hatalom hegemón birtoklása a szocializmus sikeres építésének, a nép anyagi, szellemi és morális felemelkedésének legfőbb biztosítéka.

fokozatos függetlenedés

Amikor kritikus szemmel konstatáljuk az elmúlt évtizedek szocialista történetírásának tematikai és szemléleti egyoldalúságát, a legkevésbé sem tagadjuk a politikai szféra, a pártharcok, vagy szélesebb értelemben véve: a társadalmi és nemzeti küzdelmek alapvető történeti jelentőségét. Nyilvánvaló, hogy meg kell haladnunk, és úgy vélem, meg is haladtuk a két háború közötti Annales iskola álláspontját, amely szerint az emberiség feljegyzésre érdemes történelmi tevékenysége a gazdaságban, a társadalomban és a kultúrában bontakozik ki, vagyis a történelem lényegét tekintve kultúrtörténet – a politika kihagyásával. Ha tudományágunk ismeretelméleti alapjaiig ásunk le, akkor kirajzolódik a gazdaságpolitika–kultúra egymást átható szféráinak egysége. Az emberiség kanyargós és hullámos történeti útjának trendvonala a tudat, cselekvés – a mozgástér – körének szélesedése, a természettől és a társadalmi uralomtól való fokozatos függetlenedés, a közösségi és egyéni autonómia, vagyis a civilizáció és az emberi jogok fokozatos kiterjedésének irányába mutat. E fő fejlődésvonalon haladva, a közösségi és a közéleti cselekvés, az ember természeti és társadalmi mozgásterének kiszélesítése a legnagyobb mértékben humánus érvényű, a humanizált történelem integráns része.

Mégis óriási különbség van egy hosszabb-rövidebb folyamatot vagy eseményt leíró történész szemléleti és szemléltetési orientációjában, még azt a kifejezést is megkockáztatnám: a történetírói erosz tárgyában, hogy mit tekint az egész történeti folyamat viszonyítási alapjának: a hatalmat vagy az embert. A történész „hozzáállása” ugyanis lehet hatalomcentrikus, akár az emberiségen kívülálló metafizikai elvet, szimbólumot, akár a társadalom egy elkülönült, szervezett csoportját tekinti a hatalomnak, és lehet embercentrikus, akár az egyént, akár a közösséget tekinti a történelem főszereplőjének.

A történelem szemléletének effajta megkülönböztetéséhez három megszorító kiegészítés kívánkozik. Először, hatalmon nem a minden emberközi kapcsolatban, szerelemben, családban, baráti és lakóhelyi csoportban meglévő alá- és fölérendeltségi viszonyt értem, hanem a szervezett, uralmi apparátussal rendelkező politikai hatalmat. Másodszor, nem a helytől és körülményektől független, időtlen biológiai lényt, hanem a korban és térben konkrétan meghatározott, emberi lényegét kifejező, autonómiáját megteremtő és megvédő embert tekintem a történelem főszereplőjének. Harmadszor, a hatalomcentrikus és embercentrikus megkülönböztetés nem tartalmaz értékítéletet. Nem állítom, hogy a hatalom eleve antihumánus, illetve, hogy az önkifejtő, autonóm egyén és közösség eleve humánus, igazságos. Ilyenfajta dualista felfogás teljesen ahistorikus lenne: a „jó” és a „rossz” morális kategóriáit tenné meg a történeti folyamat tárgyszerű leírásának, a szabályszerűségek és a fejlődésvonalak feltárásának mércéjévé. A fenti megkülönböztetés csupán azt a megfontolást tartalmazza, hogy lehet a hatalom szemszögéből vizsgálni a leghumánusabb népi mozgalmakat is, amint az említett sztálini párttörténet tette, és meg lehet ember-központúan rajzolni a legelvetemültebb hatalom portréját is, amint erre Tacitusnál oly sok ma is vigasztaló passzust találunk.

Az persze igaz, hogy az emberközpontú történetírás számára hálásabbak – vagy talán csak könnyebben megragadhatók – a politikumtól, a pártharcoktól, a közélettől távolabbi témák. Bizonyos, hogy a munka, a föld és az anyag megművelése, a szerszámok és használati tárgyak, a lakóhely, az ételek, az öltözék többet mondanak el az önmagát és környezetét, a szűkebb és a tágabb világot szakadatlanul megújító emberről, mint a parlamenti vagy népgyűlési szónoklatok.

ezzel még édeskeveset tudunk

Hadd említsek saját gyakorlatomból néhány példát az életmód- és mentalitástörténetben rejlő emberközpontúság lehetőségeiről. A száz év előtti közemberekről, még a módosabb polgárokról, a középosztálybeliekről is keveset tudhatunk meg közvetlen írásos forrásokból. Talán fennmaradt néhány üzleti levél, kérvény, talán maradt nyom, hogy melyik klubba, kaszinóba, társaskörbe járt el – de ezzel még édeskeveset tudunk az emberről. De ha van módunk bepillantani a lakásába, akárcsak fényképen, vagy egy hagyatéki leltár rubrikáin keresztül, akkor megismerhetjük hálószobájának családi képeit vagy az ágy fölött függő szentképeit, bútorait, akár még ingeinek, ruháinak számát is, megismerhetjük szalonjának képeit, foteljeit s – ha volt – vitrinjét, kitüntetéseit, csecsebecséit. És rögtön felsejlik előttünk a szoba-konyhás munkáslakás lakója is, ha az egyszerű konyhabútort, a mosó- és mosdóteknőt, a fa- vagy rézágyat, a fiókos szekrényt vagy ládát szemügyre vehetjük. A tárgyak nem halnak meg a gazdájukkal együtt, még sokáig őrzik emlékét.

Vagy itt egy másik téma, alkalmasint a legemberközpontúbb: a halál és a temetés. Az elmúlt fél évszázad jeles francia historikusai fedezték fel az embert – a halálhoz való viszonyában. Gondoljuk csak meg: milyen életközeli lehetett Mátyás vagy Rákóczi korában a közember halála. Körülállta ágyát a rokonság, meggyóntatta a pap, megsiratták a gyerekek, az unokák, aztán vitték kordén, vállon a koporsót a temetőbe, s a kisközösség annak rendje-módja szerint elbúcsúzott tőle. Ám a 17–18. században jött az abszolutizmus, amely bürokratikus rendet teremtett a halálozás organikus kuszaságában, hivatalos eljárásszabályzatot foganatosított a halottkém tevékenységéről, a temetés módjáról, a temetők rendjéről. Jött az üzlet, a temetkezési vállalat, amely a felravatalozástól az elhantolásig és a sírkőemelésig – 10-15 rangfokozatba sorolt pompával, vagy egyszerűen, de jó pénzért mindent elintézett a gyászoló család helyett. Közbeszólt a modern orvostudomány is: szakszerűen kezelte, esetleg elkülönítette, kórházba küldte a beteget, aki a „gyógyítóiparban” csupán egy kóreset lett, s nem a saját közössége, hanem orvosok, ápolók körében hunyt el. Vajon nem mond-e valami rendkívül jellemzőt az elmúlt száz-százötven év civilizációs elidegenedési folyamatáról, hogy az ember – kiváltképpen a nagyvárosi ember – elvesztette saját halálát, a család, a barát, az embertárs pedig elidegenedett a halódótól és a holttetemtől?

Egy másik példa a közhangulatról és a gondolkodásmódról. Az első világháború alatti néphangulatról nagy valószínűséggel nem a napisajtó színes riportjai, nem a filmhíradók és a hatósági jelentések adnak hiteles képet, még ha együttérzéssel rajzolják is meg, vagy ki is színezik a nyomort. A napisajtó népbarátságát többnyire taktikai meggondolások motiválják, akár a hazáért vállalt tűrést-szenvedést sugallják, akár lázadásra biztatnak. Emberközelinek, hitelesnek tartom viszont az egyszerű, tollat ritkán forgató parasztasszonyok leveleit a fronton vagy hadifogságban sínylődő férjükhöz. Az egyik fiatalasszony megírja, hogy a gazda megkísértette, s ő engedett a kísértésnek, hiszen hogyan is szerzett volna takarmányt a jószágnak, krumplit a malacnak, a gyereknek…; mások panaszkodnak, hogy csak a gazdagok vannak itthon, „mert az mind siket és vak, de a bugyelláris az lát”… hogy „szeginy gyermekik sírnak egy kis kenyirir, mert hétszámra nincs kenyir a háznál, ha mének a bíróhoz ríva, úgy felel, egyetek levegőt. ..” Ilyen levelekből bizonyára valósághíven bonthatók ki a népi élet- és gondolkodásmód ideologikusan meg nem fogalmazott, de a maguk konkrétságában jól értelmezhető alapkategóriái.

A történeti életmód- és gondolkodásmód-kutatás, kétségtelen, nagyobb esélyekkel indul egy valós, emberközpontú látásmód kialakításában, habár e nézőpontot nem a téma alapozza meg. A nyugati szocialista történészek többsége például a szociálpolitika részeként tárgyalja, a községi vagy az országos pártpolitikai küzdelem érveként használja fel az életmódkutatást, a munkásság köznapi nyomorúságainak naturalista leírását. A másik oldalon, a viktoriánus, illetve a Ferenc József-i békekor dicsérői viszont az udvar, az arisztokrácia, a vagyonos polgárság eleganciáját, kifinomult lakás- és szokáskultúráját egy letűnt kor és rendszer szimbólumaként idézgetik fel. Nagyban és egészében, az elmúlt negyed század alatt a történelem humanizálása mégis a társadalomtörténetben, a mindennapi élet formáinak, szokásainak rekonstruálásában ért el reményt keltő eredményeket.

az uralmi mechanizmust vizsgálja

Kevésbé mondható el ugyanez a politikatörténetről. Pedig a „magas” politika, még ha a szubhisztorikus tömegek, a „hábetlerek” feje fölött, köznapi tudatán kívül zajlik is, akkor is ezer szálon, a szociálpolitikától, a közegészségtől kezdve a hadba lépésig és a KGST-ig ezer szálon befolyásolja az egyszerű emberek mindennapi életét – életlehetőségét és életszínvonalát. Hogyan lehet humanizálni a politikatörténetet? – pontosabban azt a szemléletet, amely a történelem központjában pártokat és párttitkárokat, kormányokat és kormányfőket, elnököket és vezéreket állít, az uralmi mechanizmust vizsgálja, hogy történeti tanulságul szolgáljon a hatalom megszerzésére, megtartására, elhódítására és visszaszerzésére.

Elképzelésem szerint egy humánus politikatörténet a hatalmat nem öncélnak, megszerzését nem végcélnak, birtoklását nem örökölt vagy szerzett kiváltságnak tekinti. Valaminő emberi mozgalom beteljesedését nem a forradalmi hatalomátvétellel, a rendszer- vagy „őrség”-váltással, hanem az új hatalom eredményeivel mérhetjük. Századunk története temérdek példával bizonyítja, hogy eredetükben mélységesen humánus, egalitárius mozgalmak megvalósult hatalma eltorzult, magáért a hatalomért feláldozta a humánus célokat. Ma már világosan látjuk, hogy a legvörösebb mozgalom is emberirtóvá fajulhat, mint pár évtizede Kínában, Kambodzsában történt, vagy napjainkban Romániában történik, és a mérsékeltebb természetvédő zöldek, vagy a rózsaszín szociáldemokraták valóságos eredményekben sokkal többet tettek az ember szabadságáért, jólétéért, szocialista berendezkedéséért. És ez a szempont érvényes valamennyi történelmi üdv-mozgalom, valamennyi vallási, nemzeti radikalizmus hatalmi szerveződéseinek történetére.

Ebből következik, hogy egy humánus politikatörténet nem rendelheti az emberi szabadságjogokat, a lakó- és munkahely megválasztását, a helyi és a regionális politikai forma és politikai képviselet szabad választását, az emberi boldogulás érdekképviseletének szabadságát bárminő vallás, nemzet vagy párt egyeduralma alá. Számára a vallási autonómia, a nemzeti függetlenség akkor humánus értékű, akkor emberközpontú, ha a függetlenség valóban egyenlőtlenségeket, diszkriminációkat számol fel, ha több szabadságot, a boldogulás egyenlőbb esélyeit valósítja meg az autonóm közösség és egyén számára. Tágabban vett korunk, mondjuk a 19–20. század, különösképpen a mi régióinkban, Közép- és Kelet-Európában, túl sok szabadságjogot áldozott fel a nemzet oltárán; túl sok egyéni, helyi és közösségi autonómiáról mondott le vagy nyugodott bele a lemondatásba az államhatalom ereje, hatékonysága érdekében.

a cselekvő ember

Az emberközpontú politikatörténet, úgy vélem, nem elégedhet meg diplomáciai akták csokorba kötésével, kormányzati iratok oksági sorba állításával, nem szorítkozhat a politikai események, a szervezetek és intézmények elemzésére, hanem be kell mutatnia a cselekvő embert, az őt körülvevő csoportokat és a mögötte álló társadalmat, az emberek és csoportok életmódját, eszméit is. Ez a szemlélet nem követel valaminő abszurd maximalizmust egy-egy résztanulmánytól. A politikatörténeti munkának nem kell egyszerre társadalom- és eszmetörténetnek is lennie, de a szerzőnek ismernie és éreztetnie kell azt a társadalmi és eszmei mozgásteret, amelyben a politikai esemény lejátszódik.

Más a helyzet a kézikönyvekkel, egész korszakokat összegző szintézisekkel. Ezeknél nemcsak a viszonyítási alapot és a történészi nézőpontot, hanem a tematikai arányokat és a súlypontokat is változtatni kellene. Az általam szerkesztett Magyarország történetében, amelyben pedig tudatosan törekedtünk a politikatörténet arányainak csökkentésére, ez még mindig a kötet 60%-át teszi ki, és csak 10% jutott a kultúrtörténetre. És ahogyan ma, több mint egy évtizeddel a megírása után újból átfutom a politikai fejezeteket, erősödik bennem a kétkedés: vajon nem vegyültünk-e el magunk is kissé a kor hangadó politikusai közé, vajon nem az ő gondolkodásmódjuk hatására – egyetértve vagy vitázva – alakítottuk-e ki a súlypontokat és az arányokat? Vagy talán még mindig erősen az 1940-es–60-as évek hatalomcentrikus szemléletének hatása alatt ugyanezeket a témákat, mozgásokat és mozzanatokat emeltük-e ki a múltból? Ma úgy látom: nem valóságos súlyuknak megfelelő arányban és helyértékkel tárgyaltuk azokat a nagy eszmetörténeti, élet-, és gondolkodásmódbeli változásokat, azokat az új tudományos és művészi irányzatokat, amelyek pedig már nyíltan előtérben, vagy még meghúzódva, lappangva készülődtek, hogy aztán az első világháború sok megatonnányi robbanásától felszabadítva, meghatározzák századunk politikatörténeti és eszmei arculatát.

A történetírást nem könnyű humanizálni. A történetírás kifejlődésének hosszú századai alatt nem volt ars – művesség, művészet, tudomány –, nem szerepelt a középkori és kora újkori felsőoktatás hét szabad „művészete” között. Vagy a szépirodalom, a mesemondás, vagy a politika része volt – vagy mindkettőé. Habár módszerei a 19. század folyamán a tudományosság szerény alsóbb szintjére emelkedtek, látásmódja, témái, értelmezései jórészt megmaradtak a hatalom szférájában. S habár századunk érdemleges szemléleti változásokat is hozott, terjesztett, mindmáig nem vesztette el időszerűségét az emberközpontú történetírás követelménye.

A humanizált történetírásnak csak első feltétele az a felismerés, hogy a hatalom nem öncél – a második feltétele, hogy ez a felismerés, norma ne legyen frázis. Ha ez megvalósulna, akkor talán maga a történelem is valamelyest humánusabbá válhatna.

kép | adobe.com