HAMUTÁL

Tizenegy éves voltam,
mikor a kopasz,
Rodolfo-bajszos technikatanár
felakasztotta magát a szertárban.
Bimbóné, az osztályfőnökünk,
másnap fekete ruhában ismertette
a tervezett pécsi osztálykirándulás
részleteit, majd elém lépett,
s megkért, hogy álljak fel.
Két hét múlva a nyitott koporsó
mellett ácsorogtam a ravatalozóban,
és le nem vettem a szemem a halottról.
Később, mikor a sírásók
betemették a gödröt,
apám megcsípett,
sürgető pillantást vetve rám.
Odaléptem a sírhoz,
melyet addigra már elborítottak a virágok,
és ráhelyeztem a szalaggal átkötött koszorút
az 5. B. osztály tanulóinak nevében.
Aztán elindultunk haza.
Útközben a szürke hamutálra gondoltam,
amit lemezből hajtogattam,
meg a technikatanárra,
aki a satuhoz lépett,
és megmutatta,
hogyan kell tartani a fogót.
A hamutál görbe lett,
a sarka pedig vágott, akár a borotva.
Apám mégis évekig használta.
Abba pöccentette mindig a hamut,
mikor ebéd után feketét ivott
és anyám főztjét szidta.
Havonta egyszer a körmét is oda vágta.
Mikor meghalt,
a hamutálat zsebre raktam, sétálni vittem,
s egy padon alvó hajléktalan szatyrába
csúsztattam a Meteor mozi előtt.
Megkönnyebbülten ballagtam haza a szemerkélő esőben.