Varga Zoltán Zsolt

HAMUPIPŐKE

2005 január

HAMUPIPŐKE

Már hetedszer látta – mégis sírt. Amikor a film végén az elzüllött bokszoló leszúrta a hősnőt, megeredtek a könnyei. Szemüvegét levette, elrakta a retiküljébe. Zsebkendőt kotort elő, sóhajtozott, félhangos megjegyzéseket tett, és közben ide-oda tekingetett, de aznap nem lelt megértő szempárra.

Oldalazva hagyta el a kiürült széksort, és kilépett a városka főutcájára. Hátulról a mozi fülledt levegője olyan erővel dőlt rá, hogy úgy érezte, akár neki is támaszkodhat. Ellökte magát.

Kora ősz volt, vénasszonyok nyara. Esteledett. Az utca és a két oldalán húzódó eklektikus bérházak edényén túlcsordult a borszínű levegő. Elindult a főtér felé.

alkohol- és emberszag

Negyvennégy éves, alacsony, kefefrizurás asszony. Válla széles, csípője keskeny, mellkasa és keble hatalmas. Húsos lába karcsú bokába szűkül. Alakja – különösen hátulról – szinte szabályos deltoid. Rövidlátó, de az utcán nem hordja szemüvegét. Előrenyújtott nyakkal, hunyorogva imbolyog tűsarkú cipőjén, erőteljes orrával szimatolja az utat. Egy kirakat előtt megáll. Sóvárogva lesi a divatos holmikat. Türelmetlen mozdulattal rágyújt a füstszűrő nélküli Fecskére, mohón szívja, harapja szinte. Mielőtt továbbindul, az üveg tükrében saját alakján is végigpillant, megigazgatja kosztümjét. A hajdanvolt kúria előtt eltapossa a csikket, kiköpi a szájába került dohányszemcséket, és belép a dohszagú előtérbe. A szemközti ajtó katedrálüvegén a kocsma fénye, lüktető zsibongása mélytengeri felvételként szüremlik át. Folytatódott a mozi. Ahogy lenyomta a kilincset és belökte az ajtót, felerősödött a hangzavar. Büdös volt. Dohányfüst, alkohol- és emberszag keveredett.

Egy pillanatra szinte minden tekintet rászegeződött, majd valami bonyolult ritmus képletét követve elfordult. Néhányan intettek. Az asszony kurta kézlegyintéssel viszonozta az üdvözléseket, aztán a mindennapos vendég rutinjával helyet keresett. Üres asztal alig volt. Kiszemelt egyet a sarokemelvény közelében, ahol cigányzenészek hangoltak. Retiküljét előreszegezve araszolt a szétterpeszkedett vendégek között.

Mielőtt leülhetett volna, a szomszéd asztal mellől odapenderült egy középkorú férfi, székét kihúzva hellyel kínálta, és engedélyt kért, hogy átülhessen hozzá. Ivócimborái leplezetlen kíváncsisággal moziztak. Az asszony közönyösen bólintott. Kipakolt retiküljéből, cigarettát pöckölt elő, a szájába tette. A gavallér áthurcolkodott és ugyanazzal a lendülettel tüzet adott egy pisztolyforma öngyújtóból.

„Nem ijesztettem meg, ugye?” Az asszony mosolyogva rázta fejét.

A gavallér csettintéssel rendelte oda a pincért, s csak ekkor mutatkozott be: „Feri vagyok, meghívnám egy italra.” „Tóth Károlyné, Margit, egy Hubertust kérek.” A pincér kihozta.

Margit most megfontoltan pöfékelt, s kis kortyokban nyelte hozzá a rövidet. Feri elővett egy zacskó dohányt, cigarettapapírt, és akkurátusán sodort, nyálazott. A girbegurba cigit faragott csontszipkába gyömöszölte. „Sokkal jobb, mint a füstszűrő.” Szikár, kissé hajlott hátú férfi. Őszes haja elől „M” betűt rajzol, hátul tonzúraként villantja kopasz fejbőrét. Magasan ívelő szemöldöke az állandó csodálkozás maszkját ragasztja arcára. Állán szőrös vadhús. Az asszony pillantása hiába igyekszik elkerülni, minduntalan odatéved.

varga2 1117

chuddlesworth, flickr.com

„Csak néhány napja vagyunk a városban… Telefonkábelt fektetünk a környéken. Hadd mutassam be a kollégáimat, ott ülnek.” Széke nagyot nyikkan, ahogy egész testével feléjük fordul.

A három szaki vigyorog, bólogat. Margit biccent.

„Ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom ezt a cigányéletet, hetekig távol az otthontól. Ráadásul a vállalat olyan kicsi lyukakat bérel, hogy nem bírunk benne megmaradni, muszáj kocsmázni.” A haverjai felé pislant, azok, mintha tojást vernének fel, szapora kézmozdulatokkal biztatják, sürgetik.

„Nagyon szép film megy most a moziban, a Rocco és fivérei. Látta?” Az asszony közelebb mozdul.

„Nem.”

„Biztosan tetszene magának. Bokszolnak benne. Azt maguk, férfiak nagyon szeretik. Én nézni sem bírom, olyankor elfordulok. A kedvenc filmem. Ahányszor csak adják, megnézem. Annyira felkavar, hogy annak a nőnek fel kell áldoznia a szerelmét és végül az életét is.” Könnyek szöknek a szemébe.

„Ne tudja meg, Margitka, hogy néz ki a szállásunk… Nincs aki mosna, takarítana ránk, esténként meleg vacsorával várna… Kér még egy italt?”

„Köszönöm. A legjobban akkor sírok, amikor Delon megmondja neki, hogy elhagyja, mert nem akar fájdalmat okozni a bátyjának. Merthogy előtte a bátyja nője volt. Este van, csak a két szereplő arca van bevilágítva. Nagyon drámai… Különben én nem a Delont választanám. Az már nekem túlságosan is belami.”

A pincér kihozta az újabb rundot. Feri sörözött.

„… és hát ez a munka, Margitka. Tűző napon, esőben-szélben, csak ásni azokat a rohadt árkokat kilométerszám. Nem lehet „elkolbászolni”, ahogy a seregben mondtuk, mert teljesítményben vagyunk. Itt most nagyon szeretünk, mert laza a talaj, de amikor tavaly Tapolca mellett ástunk a sziklásban! Nem is ástunk, csákányoztunk! Ott nem érdekelt, hogy mekkora a kéró, mert meló után egyenesen bezuhantunk az ágyba…”

Margit kortyolt, grimaszolt.

„Az a furcsa, hogy sajnálom a Delon bátyját. Nem is tudom, hogy kit siratok jobban a végén, a meggyilkolt lányt vagy a gyilkosát?”

Lötykölte a pohár fenekén maradt italt.

varga3 1117

小豪豪 Wu, flickr.com

„… persze ne higgye, Margitka, hogy pont annyit keresünk, amennyit dolgozunk. Nem, dehogy. Aki jobban nyalja a főnök seggét, az jobban keres. Mert hát a főnök osztja ki a szakaszokat, és ugye, mindig van könnyebb és nehezebb talaj…”

A második Hubertus után agyonfogdosott fénykép került elő a retikülből. „A fiaim. Az én két gyönyörűm úgy összenőtt, hogy gyakran nézik őket ikreknek.” A képen szöszke, öt-hatéves fiúk mosolyogtak a kamerába. „Az apjuk nagyszerű ember. Igazi ezermester. Sohasem kell szerelőt hívnunk, mindent maga csinál.”

„Jaj de magas, jaj de magas ez a vendégfogadó…” – zendített rá a cigánybanda. Feri magához intette a prímást. „Margitka, mi a nótája? Elhúzatom.”

„Nekem nincs nótám, de az édesapámét szívesen meghallgatnám. Kecskebéka felmászott a fűzfára…” Még végig sem mondta, a prímás már mosolytól és izzadtságtól ragyogó arccal billegtette, olyan közel, hogy pocakja az asztalt érte. Feri dörmögte hozzá a szöveget „… mindig csak a más asszonya volna jó…” A végén egy ötvenest gyűrt a húrok közé. Margit pityergett.

„Az én drága édesapám fél évet szenvedett magatehetetlenül, mire meghalt. Emlékszem, egyszer anyu meg én fürdetés közben elejtettük. Nem tudom elfelejteni a tekintetét, ahogy gyűlölködve ránk nézett.” Zsebkendőt halászott elő, vörösre dörgölte vele a szemét, trombitálva kifújta az orrát.

„Az én faterom orosz fogságba esett negyvenötben. Hét évet húzott le Szibériában, de mi semmit sem tudtunk róla. Anyám öt évig várta. Amikor csontsoványan beállított ötvenkettő telén, anyám éppen pelenkát mosott.

A fater fogta a csupa folt hátizsákját, amit csak az előbb rakott a sarokba, a vállára vette és elment. Soha többé nem láttam.”

Feri arca besüppedt. Hosszan hallgattak.

„Mondja, Ferenc, szereti maga az operákat?”

„Hát… nem igazán.”

„Én imádom… A Carmen a kedvencem…”

Elázott férfi huppant le az asztalukhoz. Keze, melyben a féldecist szorongatta, a pórusok, ráncok és repedések mélyéig olaj-piszkos. Dől belőle a vegyes pálinka hányingert keltő szaga. Véreres szemével bambán pislog. Nehezére esik, hogy tekintetét az asszonyra emelje. Amikor akadozva megszólal, kivillan sárga, hiányos fogsora.

„Margitka… le… leülhetek… engedje meg… hogy…”

„Menjen innen, Laci, maga tökrészeg!”

Feri felpattan. „Nem hallottad, mit mondott a hölgy? Takarodj innen!”

„De Margitka… engedje meg…”

Feri megfogta a részeg grabancát és felrántotta a székről. Kollégái is odaugrottak, fenyegetően közrefogták. A többi asztalnál elhallgattak, csak a zenészek játszottak tovább, változatlan derűvel: „…zöldre van a zöldre van a rácsos kapu festve…”

„Jól van… bazmeg… megyek má …a picsába ! Ne basztassatok !” Kitántorgott a kocsmából.

varga4 1117

Judit Klein, flickr.com

Feri leült. A kocsma megszokott zsongása fokozatosan visszarendeződött.

„Köszönöm, maga igazi gavallér. Gyűlölöm a durvaságot. Az én Károlyom sose beszélt így előttem.”

„Még egy italt, az ijedtségre?”

„Nem, köszönöm, nem kérek többet. Mennem kell, vár a családom. Mindent köszönök, Feri!” Szedelőzködött. „Hazakísérhetem?” „Nem bánom, de ígérje meg, hogy jó fiú lesz.” A gavallér szívére tette a kezét, szemöldökét még feljebb rántotta. Olyan ártatlan lett tőle a képe, mint Szent Ferencé a közeli templom főoltárán. Lezser mozdulattal egy százast vetett az asztalra. Ahogy kiléptek a folyosóra, cimborái felhördültek.

Margit a friss levegőn megborzongott. Émelygett, a cigarettát sem kívánta.

Vaksötét volt. Csak a kirakatok, s néhány utcai lámpa bágyadt fénye harapott ki egy-egy sápadt részletet a háttérből. A főtér mintha a nemrégen látott fekete-fehér film egyik helyszíne volna.

Feri tett egy bátortalan kísérletet, hogy átkarolja az asszony vállát, de Margit határozottan elhúzódott. A férfi – zavarában – egyik zsebét a másik után forgatta ki, sodort magának egy cigit. Pisztolyt rántott, rágyújtott.

szomorú idegenség

A külváros felé indultak. A házak alacsonyabbak, a világítás gyengébb. Hallgattak. Feri kínlódva próbált valami könnyed témát találni, ami feloldhatná a közéjük telepedett szomorú idegenséget, az asszony belül is hallgatott.

Az egyik sarkon megálltak. Arcuk kísérteties az utcai lámpa lecsurgó fényében. Margit fojtott hangon, sietősen búcsúzkodott. Feri kicsikart egy kézcsókot, ám utána nem akarta elengedni a kezet. Kicsit dulakodtak, az aszszony végül kihámozta magát. „Megígérte, hogy jó lesz!” „Bocsásson meg, Margitka, elragadott a hév, láthatom holnap?” „Talán… a mozi előtt, hatkor. Most menjen!” Feri elkullogott. Egyszer még hátranézett, tekintete mint a megfenyített kutyáé.

Az asszony megvárta, amíg a férfi eltűnik, aztán befordult a Zsukov utcába, és benyitott a 37. számú ház kapuján. Óvatosan csukta be maga mögött, hátát nekivetette, fújt egyet. Hallgatózott. Mintha messze valaki szitkozódna. Levetett cipőjét a kapunál hagyva az egyik szuterén ablakához lopakodott. Leguggolt. Belekapaszkodott a rombuszokból összefűzött rácsba. A vas még langyos volt. Nem láthatott be a szobába, mégis megjelent előtte a dupla ágy, felette a férje által barkácsolt, tölgyfát utánzó, leveles-makkos fali lámpa. Látni vélte az alvókat is. Halk hüppögéssel sírt.

Közeledő léptek csoszogása riasztotta Karácsonyék lakása felől. Összerándult a gyomra. A kapuhoz rontott, lehajolt a cipőjéért és kisurrant. Mezítláb szaladt albérlete felé. Az utca két oldalán sorra felhorgadó hisztérikus kutyaugatás úgy érte, mint egy-egy vessző csapása.

Egyik tűsarkú cipője ottmaradt az udvarban.

felső kép | jamjar, flickr.com