HÁLÓ ÉS HAL – GONDOLKODÁS ÉS VALÓSÁG
2011 október
… odacsalom
Az aranyfarkú halat, görbe horgom
Iszamos állkapcsukat átdöfi
S mindet Antoniusnak képzelem
S „Aha”, mondom, „megvagy”.
(Shakespeare: Antonius és Kleopátra, II. 5.)
Ahogy a háló szétterül a vízen, lassan alásüllyed, mélységet mérve, csapdát állítva, nemcsak halaknak: minden nagyobb vízi lénynek, folyóban sodródó dolognak: ez a döntő pillanat. Vagy még előbb, a levegőben szállva: még minden lehet, a háló a szelet fogja, benne -akaratban, vágyban – amit akarsz és ahogy akarod: ha így nézed: megvan!, ha úgy: vergődik, ha másképp: elúszott, tiéd-nem tiéd, tudod-nem tudod, valami-semmi, van-nincs. Vagy leginkább: ahogy a képen; a háló fele még a levegőben, a másik a vízen: az ember alkotta, természetellenes tárgy a folyamban és fölötte: folyamatban. A kép: áll, de akkor hatásos, ha a megelőző és a következő pillanat – mint a háló – hátra, illetve előre vetül, és a képen közvetlenül látható az eseménysor csúcspillanata előtti pillanat: azt látom igazán (be-látom), a többit csak érzékelem.
„Az ugyanazon folyamokba lépőkhöz más és más vizek áramlanak” – mondja az epheszoszi Hérakleitosz A természetről szóló könyvének 12. töredékében, és ez a halász hálójára is érvényes, amelybe mindig új és új víz (és hal) kerül. Hérakleitosz bölcsességét – Platón Kratüloszának és Arisztotelész Metafizikájának tanúsága szerint – egyik tanítványa, Kratülosz értelmezte úgy, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, sőt, hogy „ez egyszer sem lehetséges”: „minden mozog, változik, semmi sem marad egy helyben”. Az epheszoszi mester könyvéből inkább az derül ki, azért használja a folyó példáját, hogy az ugyanazont, és ne a más és mást hangsúlyozza: a szüntelen, folyamatos vízáramlás ellenére a folyó ugyanaz a folyó marad, sőt, épp ezáltal lesz folyó: „a folyó-sága” épp abban áll (az „áll” mindkét értelmében), hogy szakadatlanul és feltartóztathatatlanul folyik, változik: ez jelenti az egységét.
az élet alapja
Aki naponta hajnalban kel, társával ugyanabba a csónakba száll be, ugyanazzal a mozdulattal teríti a vízre a hálót, a kedvenc, a bevált helyen, ugyanazokat a fákat látja a túlparton, annak ez az élet alapja, lényege: ami visszatérő és ettől maradandó, állandó. Már „észre sem veszi”, hogy kiveti, majd csónakba húzza a hálót, hogy számolja a halakat, hogy aznap hányszor tette meg a megszokott mozdulatokat, s csak ha megkérdeznénk, helyeselne, hogy persze: még sohasem dobta ki a hálót ugyanúgy, még sohasem voltak ugyanazok a halak a hálóban, tegnap óta is biztosan nőttek a fák a túlparton, bár szabad szemmel ez nem látható: még soha semmi sem volt ugyanolyan, s a fénykép, ami makacsul, szinte ostobán ugyanazt mutatja, az igazán mesterséges, ember alkotta, természetellenes tárgy. Vagy – Kratüloszt követve – mondjuk azt: mivel mi, fényképeket nézegetők is szüntelenül változunk (öregszünk), a következő pillanatban, és megint a következőben, amikor a képre nézünk, már mást és ismét mást látunk? (És a fénykép is kopik, sötétül, világosodik: változik.) Tudunk a másról, legfeljebb nem ismerjük el. Arisztotelész szerint Kratülosz élete végén megtagadta a beszédet, és csak „az ujját mozgatta”, csupán mutogatott az őt körülvevő dolgokra és személyekre, mert úgy gondolta: a szavak, s rajtuk keresztül az „osztályok”, a „kategóriák”, amelyekbe a nyelv a változó jelenségeket óhatatlanul, sőt, kegyetlenül és leegyszerűsítve besorolja, már „nem illenek” arra, amit megneveznek.
Hogyan is jut eszünkbe ugyanazt a jelet használni olyan megnevezettekre, amelyekről tudván-tudjuk, hogy a következő pillanatban mások lesznek, éppen úgy, mint mi, szintén szüntelenül változó megnevezők? Csakhogy maga az (ujjal) mutatás fizikai megnyilvánulása, gesztusa is hordoz valami állandóságot, különben azonosíthatatlan lenne, mint ez és ez a mozdulat. Erre Kratülosz talán azt válaszolná, hogy – a szavakkal ellentétben – az ujja épp annyit változott, mint a dolog, vagy a személy, amelyre rámutat. De akkor a háló, sőt, a szavak hálója, amelyet a szüntelenül és folyamszerűen mozgó, sőt, ma már vízesésként zuhogó vízre, illetve a világra vetünk, nem változik-e szintén éppen annyit, mint maguk a jelenségek? Egyáltalán: nem csupán a nyelv és magunk miatt (mert így érzékeljük, mert „így állítjuk be”) változik a világ? Változik, mert van egy pont, ami még nincs itt, de el tudjuk képzelni: amikor nem leszünk többé. Akármit is gondolunk (inkább: hiszünk) a halál utáni állapotunkról, azt tudjuk, hogy e világi léptékkel mérve, legalábbis számunkra, akkor semmi nem fog változni. A legelemibb és legerősebb tényfékezőnek a halál tűnik. Nem csupán azért van-e változás, mert el tudjuk képzelni az ellenkezőjét, és tudunk róla: egyszer számunkra minden megáll?
tiszta nélkül nincs piszkos
Vélhetően valóban Hérakleitosz volt az első dialektikus gondolkodó: „minden széttart” – mondja egy másik töredékben – és ezért „tart össze önmagával”. Még a viszálykodó is, aki ellentmond, egyetértésben van önmagával, ellenfeszülő összekötésben, mint az íj vagy a „lüra”: a jelenségek mindegyikét, s magát a világot is önnön belső feszültsége tartja össze (ahogy a teli hálót feszítő halak sem lehetnek súlyosabbak, mint az az ellenható erő, amit a halász keze és a háló anyaga fejt ki, különben a háló elszakad). A világ lényege, alapja tehát a mérték, s ennek szimbóluma a tűz, amely „föllobban mértékre és kialszik mértékre” (ma a tűz helyett az „energia” metaforát használjuk, amely szintén görög eredetű szó, és eredetileg ‘hathatós cselekvés’-t, ‘hatásos munká’-t jelentett). „Tenger – mondja Hérakleitosz –: a legtisztább és legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embereknek ihatatlan és pusztító”. Hogy ma az epheszoszi – és sokak szerint nemcsak „homályos”, hanem „zokogó” – bölcs mit mondana a Duna vizéről, könnyű elképzelni. A lényeg (a „logosz”), hogy tiszta nélkül nincs piszkos, és „azonosként van bennünk az élő és holt, meg az éber és az alvó, meg az ifjú és az öreg: mert ezek átváltozva azok, és azok átváltozva ezek”. A változás: az állapotba térés folyamata, mert, ha létezik változás, állapotnak is kell lennie; önmagában semminek sincs értelme. Ez a gondolat persze feltételezi, hogy a világ tart valahová: Hérakleitosz azt mondja: mindig önmaga egysége felé, ami tartalmazza a kifelét és befelét. A kérdés az, a változást vagy az egységet tesszük-e meg kiindulópontnak: Hérakleitosz szerint (és Platón és Arisztotelész is így vélekedett) végső soron az egység tartalmazza a változást – a változás mindig az egyen, az (ön)azonosságon belül van Kratülosz úgy gondolta, a változás, a széthullás, a dolgok és az emberek önmaguktól el-különböződése fogja körbe az egyet, az egységet is. A lassan véget érő „posztmodern kor” (ami után mi következik? poszt-poszt modern? úgy hangzik, mint az elszakadó pót-háló után a pót-pót háló) alapélménye a változás, a „másság” volt, a szüntelen „elkülönböződés”, ahogy ezt a posztmodern egyik apostolának, Jacques Derridának ma is sokan tulajdonítják. Azonban a Derrida-specialista Christopher Norris, hét évvel a korán elhunyt mester halála után, talán már a poszt-posztmodern kor hajnalán, azt akarja bizonyítani: Derrida dialektikus gondolkodó volt, akinek filozófiájában az egység és az (ön)azonosság éppolyan fontos szerepet játszott, mint a változás, a másság.
Az úgynevezett „nyugati” filozófia menthetetlenül görög gyökerű; Platónon és Arisztotelészen nevelkedve – akik persze kitűnően ismerték a Szókratész előtti gondolkodókat is – megörököltük, hogy a „mindenekkel, de leginkább a végső kérdésekkel foglalkozó” metafizika egyik fontos (ha nem legfontosabb) rejtélyének épp az egy és a másság, az (önazonosság és a különbség viszonyát tekintsük. Mitől az még valami vagy valaki, ami, aki, és mikortól más? Hol a határ? Minden nap különbözik az előzőtől, de mégis mindig van reggel és este; a folyó egy pontja, például ahol a háló szétterül, mindig más és más, még akkor is, ha a háló „ugyanoda” esett, mint tegnap, vagy három perce, de a folyó Bécsnél éppúgy a Duna (legfeljebb a nevét Donau-nak ejtik), ahogy Budapestnél, a Vaskapunál, vagy mielőtt – már sok ágban – a Fekete-tengerbe ömlik. Ami a „nyugati” filozófiában – már Szókratésszel, de az újkorban különösen Kierkegaard és Nietzsche hatására – változott, annak elismerése, hogy a gondolkodók nem egy „objektív” nézőpontból szólalnak meg a „világ hangján”, mintegy „isteni” nézőpontból, mint bizonyos regényekben a „mindentudó elbeszélő”, hanem a filozófus perspektívája, sajátos látószöge már eleve befolyásolja, sokszor el is dönti, mit fog látni: a filozófus egyes szám első személyű elbeszélő (Kierkegaard szerint a filozófia egyenesen a személyes nézőpont szóhoz juttatásával kezdődik). Például Ludwig Wittgenstein első főművében, a Tractatusban kipróbálta, milyen egy „semleges”, orákulumhoz hasonló helyzetből beszélni, és kiderült, ebben a (logikai) rendszerben épp az embernek nem jut hely, tehát a rendszer szó szerint is embertelen. A halála után sajtó alá rendezett Filozófiai vizsgálódásokban azonban a filozófia sok kísértése között, amely „megbabonázza az elmét” és megtéveszti a gondolkodót, Wittgenstein előkelő helyen szerepelteti azt a „kép”-et, amelyen a filozófus a világot tisztes távolból, ahhoz kívülről közeledve s azt tárgyilagosan szemlélve figyeli meg. A filozófus ezért nem veszi észre, hogy épp e nézőpont miatt lát olyan rejtélyeket, amelyek „maguktól tűnnének el”, ha helyet és helyzetet változtatna. Ha például észrevenné, hogy már „nyakig ül a világban”, amikor az első lépést megteszi. Ha belátná, hogy a megoldást nem valahol „nagyon mélyen” és nem valahol „az éteri magasságokban” kell keresnie, hanem a mindennapok jelenségeit kell igen-igen figyelmesen szemügyre vennie.
roppant éles a foga
Ha az ember mindennapjait például a halászat „meríti ki”, akkor kitűnő filozófiai alapanyagot talál a csónakjában ülve vagy állva, a vízen. Mert a titkok felfejtése a nagyon valóságosban, a kézzelfoghatóban kezdődik: ahogy a kéz érzi a hálót, a csónakszél érdességét, az evező simaságát és repedéseit, ahogy a szemnek ott van a víz, a fák, a halak kíméletlen, sőt, tolakodó valósága: a ponty (és mindig annak a pontynak a) zöld háta és sárga hasa (de a nagyhasú pontyot alul meg kell tapogatni, nem készül-e ikrát rakni, s akkor vissza kell dobni, mert „anya”); a zöldesszürke-barna, a napon szivárványszínben pompázó compó (nagy fogás, mert ritka, lassan nő, de kitűnő a húsa); a nagyon apró-pikkelyes, barnás-ezüstös kegyetlen szemű, krokodilra emlékeztető csuka (rögtön ki kell peckelni a száját, mert még a csónak fenekén is haraphat, s roppant éles a foga); a haragoszöld törpe-harcsa, amelyik rövidke bajuszával mintha hatalmas szürke unokatestvérét parodizálná (és annyira szeretetreméltó, hogy az ember legszívesebben azonnal visszadobná, holott a legfinomabb halak egyike), s a többiek: a busák, amurok, angolnák.
Halismeretemet, sőt, halválogató „tudományomat” 1978 őszén szereztem, amikor kötelező katonai szolgálatom két hónapját a „népgazdaság megsegítésére” egy állami halgazdaságban töltöttem. A halászok – különösen Mihály bácsi, aki kitanított, s akivel a szünetekben kölcsönösen cigarettával kínáltuk egymást – egyenesen kényeztettek: kitűnő halászleveket főztek; kedves, nyílt és segítőkész emberek voltak, s a halászat úgy töltötte be az életüket, mint a lélegzetvétel. Egyszer vadultak meg: mikor angolnát fogtunk; azt a parton üvöltve, káromkodva agyonverték; most is látom a „ezüstfehér kígyót”, amint tekereg a parton, s körülötte öt-hat erős férfi botokkal, lapáttal – ami a kezük ügyébe került – ütik-vágják az egyre véresebben vergődő halat. Talán a kígyók keltette ösztönös, ősi iszonyat miatt váltak néhány percre bosszúálló szörnyekké? Az angolna véres tetemét megvetően a nádasba lökték, és rögtön olyan nyugodtan és szelíden tették tovább a dolgukat, vagy ültek le ebédelni, mintha semmi sem történt volna. Néhányszor bátortalanul megkérdeztem Mihály bácsit, mi a kérlelhetetlen gyűlöletük oka; morgott valamit kártékonyságról, undorról, de rágyújtott, és másról beszélt: az angolna tabu volt, megölése után senki sem említette, s a némaságban nemcsak a hal, az óhatatlanul utánzóit ellenfél némasága rejlett (az angolna nem sivít, mint disznóöléskor a malac), hanem szégyen is. Egy időre kivetkőztek önmagukból, talán nem értették, miért, de az angolnát agyon kell verni, és nem beszélni róla, megenni tilos – mintha a természet egyik törvényével találkoztam volna.
az angolna iránti gyűlölet
Kelt-e véresebb valóság, mint az angolna teteme a nádasban? De ez csak a kiindulópont, mert az ember rögtön általánosítana, ami már a kérdésben ott rejtőzik: „miért épp az angolna, és nem egy másik”, s a „másik” egy „általános hal”, majdnem tetszőleges, mint a „hagyományos mosópor” az épp reklámozott, nagyon is valóságos helyett: senki sem veheti meg egy mosópor „ideáját”, ahogy a halászok – legalábbis közvetlenül – sem az angolna fogalmát ölték meg. De az általánosítási vágy és kényszer nem hagy nyugodni: valami oka mégiscsak van, ahogy – talán – mindennek van oka, s ha akkor azt meg azt meg azt meg tudtam magyarázni, ezt is meg tudom. Tudni, érteni már nem lehet általánosítás nélkül, s a nézőpont ehhez éppolyan ösztönösen kezd kihátrálni az adott helyzetből, ahogy az angolna iránti gyűlölet is talán ősi volt és ösztönös. Sok dologra kell egyszerre látni, ezeket össze kell hasonlítani, típusok, sőt, sztereotípiák segítségével, s ehhez az egyedi esettől el kell vonatkoztatni. Ezt persze Wittgenstein is tudta, ezért nem arra biztat, hogy sohase általánosítsunk” – ettől épp a gondolkodás bénulna meg –, hanem hogy tudatosítsuk magunkban a nézőpontunkat; tudjuk, hogy a mindent távolabbról, ..összefüggéseiben” szemlélő, mintegy mindent „harmadik személybe” helyező nézőpont nem a nézőpont, hanem egy a sok lehetséges közül, s ne gondoljuk, hogy ez a perspektíva tartogatja egyedül a továbblépés lehetőségét, mert a közvetlen, „elemi” valóság (a háló nyoma a kezünkön, a csónak érdessége, az angolna véres teteme) adja az él-ményt, ami miatt egyáltalán töprengeni, értelmezni akarunk, s ehhez újra meg újra visszanyúlhatunk mint „eredendő, ősi jelenethez”; a helyzet (épp ott) élteti a kérdést, lehel lelket belé.
Bizonyos értelemben a harmadik személybe helyező nézőpont elve „megöli” a világot, mindent egyetemes semlegességbe, „ugyanarra a szintre” helyez, amiben csak a hálóként szétterülő, kényszerűen általánosító nyelvünk és gondolkodásunk viszi a főszerepet (már-már azzal a közömbösséggel, amivel a háló lyukait nem érdekli, épp melyik halat fogták meg), és nem az az egyedi, akik mindannyian és egyen-egyenként épp mi, illetve pont én vagyok, első személyben. Természetesen a nyelvet is én használom és én is gondolkodom: a harmadik személy, amibe akár magamat is helyezhetem, szintén az enyém. De van valami, ami csak az enyém, ami „privát”, amitől Wittgenstein nem megszabadulni akart, hanem a maga helyén szóhoz, szerephez juttatni, mert ott az élet, ott az életem, és ettől lesz minden valóságos; hogy elemi erővel átéltem, megmártóztam benne, benne úsztam, mint háló és hal a vízben.
az átélt valóság
Mindebből, azt hiszem, az is következik, hogy a halászok igenis valami – már általános, elvont – ideát akartak agyonverni, amikor az angolnának estek, de akkor valóságélmény és gondolkodás viszonya megfordult: így élték át, véresen és valóságosan, az ideát. Ha a valóságot gondolattá alakítom, eljuthatok oda, ahová Hérakleitosz, Platón, Arisztotelész, vagy akár Kratülosz. Ha a gondolatot visszavezetem az átélt valósághoz, ha körülnézek a – mai – hétköznapon, valami sokkal lüktetőbbet, elemibbet teszek, de valami sokkal veszedelmesebbet is. Mert a valóságot, a maga nyerseségében, több szempontból élhetem át; nemcsak a halászok hirtelen feltörő indulatától rémülhetek meg. Attól is – s épp a dialektika révén –, hogy a szerepeket soha nem osztják előre: halászból válhat bárki – én is – angolnává.