Halmai Gábor

ÚJABB TANULSÁG

1994 október

ÚJABB TANULSÁG

Nagyjában-egészében egyetértek azzal az értékeléssel, amit Szilágyi Ákos – Márai Sándor nyomán – a magyarországi „jobboldaliságról” ad. Azzal a megállapításával viszont vitába szállnék, hogy a magyar választópolgárok többsége 1994-ben kizárólag ezzel a jobboldalisággal szemben szavazott a baloldalra anélkül, hogy ettől baloldali lett volna. Ebben a tekintetben azok véleményét osztom, akik szerint – Szabó Miklós megfogalmazásával élve – a választó elsősorban „a kommunisták nélküli szocializmusra” adta voksát, ami persze egyfajta protest vote-nak is minősíthető. Más szóval abban igaza van Lányi Andrásnak, hogy a győztes párt választóinak többsége piac- és liberalizmus-ellenes. (Lényegében hasonló következtetésre jutott Kis János is, l. A választók üzenete és a koalíció kilátásai. Magyar Hírlap, 1994. július 16.) Ugyanakkor ennek a megállapításnak ellentmondani látszik Lányi vélekedése, hogy a Kádár-korszaki államszocializmus viszonylagos legitimitását nem baloldali ideológiája biztosította. Magam Tamás Gáspár Miklóssal értek egyet, aki Búcsú a jobboldaltól? címmel ez évben írott remek esszéjében (Világosság, 1994/5–6.) a kelet-európai népeket jellemzi, mint akik következetesen a szocializmus és a demokrácia együttesét óhajtották, és egy liberális nacionalista epizód (a rendszerváltás) elmúltával ezt kívánják ma is. Ebben az írásban egyébként TGM több tekintetben revideálta a Búcsú a baloldaltól-ban (Kritika, 1989/12) öt évvel korábban tett megállapításait, de a magyar szellemi élet 30-as évek végét követő fejlődésének értékelésén nem változtatott: 1943-ban Szárszón a „szocializmus” építése volt a cél; az 1945–48 közötti koalíciós időszakot a szocializmus illúziója jellemezte; 1956 szocialista forradalom volt; 1988–89 valamennyi demokratikus csoportja baloldali.

vecteezy ai generated abstract multicolored acrylic painting on 35816436

Vagyis azt gondolom, hogy a választók többsége 1994-ben nem kizárólag az „ásatag, antimodernista jobboldallal” szemben szavazott az új koalíció pártjaira, hanem a győztesek baloldali, szocialista értékei miatt is. Abban megint csak osztom Szilágyi Ákos véleményét, hogy a sajátos magyarhoni jobboldalisággal szemben a liberalizmus nálunk a baloldalisághoz sorolódott, mégpedig valóban nem csak a rendies jobboldal szemében. A közvélekedéssel ellentétben azt viszont nem hiszem, hogy a választópolgár a később létrejött koalícióra voksolt volna, hiszen mint választó mindenki csak egyetlen pártra szavaz. Csak azért nem szavaz valaki egy pártra, mert az hajlandó koalícióra lépni kedvenc pártjával; ha ugyanis első számú preferáltja versenyben van még, rá fog szavazni. Az első fordulóban ugyan mód volt a két szavazat megosztására két párt között, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy a polgárok többsége annak a pártnak az egyéni jelöltjét támogatta – akárki lett légyen is az –, amelyre listás szavazatát adta. Azok a közvélemény-kutatási eredmények, amelyek még a választások előtt a koalíció magas arányú támogatottságát jelezték, nem jelentik egyszersmind, hogy a választópolgár a szavazófülkében a koalícióra gondol. Másrészt a liberális és szocialista írott sajtó az első fordulót követően erőteljesen sugallta a koalíciót. (Vö. A Nyilvánosság Klub Monitor Csoportjának jelentése. Magyar Hírlap, 1994. június 28.) Más szóval a választók többsége más-más, de nem kis részben egyaránt baloldali értékek alapján szavazott az MSZP-re és az SZDSZ-re.

alapjaiban kérdőjelezi meg

Egy, a politológia iránt is érdeklődő jogász részéről talán nem veszi rossz néven az olvasó, ha a jobboldaliságról folyó vitában megpróbál választ keresni a kérdésre: vajon az elmúlt évek jog- és politikatudományi munkáiban van-e nyoma a vitaindító által jellemzett magyarországi „jobboldaliságnak”? Azt kell mondjam, van. Ha nem is illik rá teljes egészében Szilágyi Ákosnak az a szigorú megállapítása, hogy ez a jobboldaliság a magyar demokráciát alapjaiban kérdőjelezi meg. Mindenesetre sajnálatos módon nemcsak a rendiesen jobboldali politikai publicisztikában volt jelen a demokráciának a „többség diktatúrájával” fenyegető jakobinus felfogása, hanem egyes jog- és politikatudósok munkáiban is.

vecteezy abstract colorful background with geometric shapes 3d 31734586

Mindenekelőtt Pokol Béla írásai viselik magukon a korlátozhatatlan parlamenti mindenhatóság antiliberális, jobboldali tételeit. A magyar parlamentarizmus címmel ebben az évben megjelent kötetében és a függelékként publikált alkotmány­ tervezetében olyan alkotmányos berendezkedés mellett érvel, amely nélkülözi a hatalommegosztás elvét. Az általa elképzelt „tiszta parlamentarizmus”-ban a törvényhozó testület hatalmát sem a köztársasági elnök, sem az Alkotmánybíróság, sem az ombudsman intézménye nem korlátozhatja. Modellje talán leginkább a korlátlan szuverénként elképzelt brit parlament ideájához áll közel. Csakhogy azt felejti el, hogy a látszólag mindenható angol parlamentet is korlátozza mindenekelőtt a hagyomány és a common law szellemében gyakorolt bírói jogalkotás. Ami pedig a kontinentális kormányzati rendszereket illeti, azokra még kevésbé állítható a hatalommegosztás hiánya. Akkor sem, ha ez, a kormány parlament előtti felelősségére és a törvényhozás államfő általi feloszlatásának lehetőségére épülő nyugat-európai hatalommegosztási konstrukció nem azonos a hatalmi ágak szétválasztásának az Egyesült Államokban érvényesülő rendszerével. Ez utóbbi jellemzője ugyanis, hogy a törvényhozás nem mozdíthatja el a végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt, de a mégoly nagy hatalmú elnök sem oszlathatja fel a neki nem tetsző törvényhozó testületet. Tehát a hatalmi ágak ilyen intézményes szétválasztásának hiánya még nem jelenti a hatalommegosztás hiányát. A Pokol Béla által képviselt korlátlan parlamenti hatalom-felfogás – melyet egyébként a „létezett szocializmus” alkotmányai úgy tükröznek, hogy a törvényhozó szerveket a népszuverenitásból eredő összes jog gyakorlójaként tüntették fel – nem tűri meg a legfőbb szuverén semmiféle ellensúlyát. A parlamentáris rendszerekben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közös valamiféle balanszírozó szerepet betöltő, semleges államfői hatalmat Pokol egy pusztán protokoláris pecsétnyomói funkcióvá kívánja degradálni (l. Társadalmi Szemle 1994/8–9. 10.). Az Alkotmánybíróság kapcsán pedig attól sem riad vissza, hogy jogászi hivatása egyik első számú alapelvét – a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát – zárójelbe téve a kilenc évre megválasztott alkotmánybírák idő előtti elkergetését javasolja, nyilvánvalóan a testületnek az alapjogokat kiterjesztő módon értelmező, aktivista joggyakorlata miatt. Ezzel az ötlettel a szerző megtörné az 1990 óta folyó magyar alkotmányos átalakulás talán legfontosabb elvét, a legalitást, és áttérne egy forradalmi típusú fejlődés útjára. (Vö. Magyar Nemzet, 1994. augusztus 15.) Az ombudsman intézményét pedig azon az alapon kívánja kiiktatni a magyar alkotmányos rendszerből, hogy az a „domináns médiaértelmiség szabad vadászterületét” jelentené nálunk.

kirekesztő önmeghatározás

Az értelmiség ezen – a fővárosi és militáns jelzőkkel gazdagított – csoportjának mint modernizációs akadálynak az emlegetése azután a politológus több írásában is visszaköszön (l. Magyar Nemzet 1994. július 9. és 23.). Az állam az SZDSZ szociálliberális szárnyával összefüggésbe hozott értelmiségi rétegét a nemzeti vonallal szemben állóként definiálja, miközben úgy vélekedik, hogy a nemzeti-polgári pozíció a pártok szintjén az MDF, FIDESZ, KDNP, FKGP között oszlik meg. Mi ez, ha nem a rendies jobboldal Szilágyi Ákos által említett kirekesztő önmeghatározása, amely a politikai közösség tagjait nem-nemzeti és magyarokra osztja. Furcsa módon, e nyilvánvalóan politizáló célzatú véleménynyilvánítással, mintha Pokol éppen az általa másutt (Világosság, 1994/4.) megfogalmazott professzionalizálódott értelmiségi ideájának mondana ellent. Szerinte ugyanis a megindult parlamentarizálódás fejlődését gátolja a közéletben elkötelezetten fellépő „diffúz értelmiségi”, akinek első történelmi megtestesülése a száz évvel ezelőtt hazaárulási perben antiszemita indokokból igazságtalanul elítélt Dreyfus kapitány védelmére kelt „francia intellektuel”.

Biztosan sokan ismerik Karinthy Frigyes A tanulság című remek írását, melyben az író képzeletben lepergeti élete filmjét – visszafelé. Ebből pedig azt a tanulságot vonja le, hogy Kassák Lajos verseinek hátulról visszafelé olvasva éppúgy nincs értelme, mint elölről hátrafelé. Ha az olvasónak hozzászólásomról Karinthy jut eszébe, akkor magára vessen.

kép | vecteezy.com