HALLÓ, HALLÓ! 1976

Június vége van, esteledik, az utcai lámpákat már meggyújtották, a Körönd és a Népköztársaság út sarkán a telefonfülke előtt a szűrt fényben mintha szellemalakok várakoznának. Hetediknek állok be a kék és sárga tompaságba (nekem új hely, tegnap kaptam a tippet), nem köszönök, köztünk ez nem divat, az ember int vagy biccent, ennyi elég. Vajon van-e ma ismerős? Csak egyet látok, azt a fiatal lányt, akit a századfordulóról felejtettek itt, bokáig érő fehér ruhát hord, áttetsző tüllből vagy batisztból, hajában szalag, lenge lány, aki sző, mondjam el neki, hogy ma évfordulót ünneplünk, centenáriumot? Este a televízióban egy tudós ember emlékeztetett arra a száz évvel ezelőtti pillanatra, amikor ezernyolcszázhetvenhat június huszonötödikén a philadelphiai világkiállításon II. Pedro, brazil császár, néhány előkelőség és egy világhírű tudós, Lord Kelvin társaságában megcsodálta Graham Bell pár hónapja szabadalmazott találmányát, a telefont. A császár, akinek rendkívüli műveltségéről legendákat lehetett olvasni, elragadtatott kérdésekkel bombázta a feltalálót, Lord Kelvin pedig kijelentette, hogy ez a találmány a legnagyszerűbb dolog, amit Amerikában valaha is látott, holott ugyanezen a kiállításon mutatták be az első, gyakorlatban használható írógépet, sőt varrógépet is. Másnap a két földrész lapjai címoldalon adtak hírt a telefonról, tudományos szenzációról írtak, új fejezetről az emberi kapcsolatok történetében, és a távbeszélő világkarrierje elindult. Megkocogtatom a fehér ruhás lány vállát, tudja-e, hogy milyen nap van ma, bólint, mosolyog, persze hogy tudja, „János és Pál napja, és szombat”, leheli álmatagon és lebegve, igen, állva lebeg, szerelem lebegteti, nemsokára beszélni fog a barátjával, addig stílusosan Proustot olvas eredetiben, különös olvasás, csak az első kötet első oldalára szorítkozik, talán csak a híres első mondatra: „Sokáig korán feküdtem le”. Sokáig füstjelekkel küldtek hírt magukról az emberek, fáklyával üzentek, vagy jelzőtűzzel. Sokáig lovasfutár vagy gyalogos száguldott a hírekkel. A Trója melletti hegyek tetejéről kiindulva, hatszáz kilométer hosszúságban jelzőtüzek égtek, és e fény-lánc révén egyetlen éjszaka alatt eljutott az üzenet Argosz városába, hogy Trója elesett, a tíz évig tartó háború véget ért.

Fogy a sor, már ötödik vagyok.

És ha elkiáltanám magam, hogy „emberek, ma van telefon-ünnep!”? Mögöttem ez a szimpatikus idős úr talán azt mondaná, tévedés, nem Graham Bell volt az első, aki megcsinálta a távbeszélőt, valójában egy Reis nevű friedrichsdorfi német tanár rukkolt ki először ezernyolcszázhatvanegyben a találmánnyal, nagy bemutató volt, Reis barátai a kertből „telefonáltak” be a házba, mindenféle vicces dolgot suttogtak a vevőkészülékbe, hülyeségeket, amelyeket odabent tisztán hallottak, az egyik bolond üzenet, amelyik a tudományos könyvekbe is bekerült, valami olyasmi volt, hogy „a lovak utálják az uborkasalátát”. Körülöttem nevetnének, én is nevetnék, az öregúr megismételné, „a lovak utálják az uborkasalátát”. Még megtudnánk, hogy hatalmas angol és amerikai cégek szövetsége mesterkedett a német tanár félreállításán Bell javára, gonoszul, gonoszul kiszúrtak vele, nem ő az első, nem ő az utolsó, aki így járt a tudomány világában, ezt elhihetjük egy nyolcvanéves öregembernek. Informátorunk egy pillanatra elhallgatna, nyilvánvaló, hogy a derék német, aki Taunus hegységbeli falujában a távbeszélőről álmodott, nagyon közel áll a szívéhez, az öregúr hosszú életében valószínűleg nemegyszer tapasztalta, milyen az, ha valakivel gonoszul, gonoszul kiszúrnak. A telefon-dosszié, mondaná, titkos és kiismerhetetlen, állítólag volt egy még régebbi feltaláló is, egy Meucci nevű olasz színházi gépész, aki már ezernyolcszázharmincháromban elkészített egy távbeszélőt, de nem rendelkezett a szabadalmaztatáshoz szükséges anyagiakkal. Később Graham Bell átvette Meucci műhelyét és állítólag felhasználta az ott talált alkatrészeket, ami – az öregúr bocsánatkérően lehalkítaná a hangját – ha szabad megjegyezni – egyenesen intellektuális bűntett. Persze, hogy szabad megjegyezni. Persze, hogy a német és az olasz feltalálók mellé, e két derék loser mellé állnék én is. A titkos telefon-dossziét később mégis megnyitották, sajnos, erről az én öreguram már nem tudhatna. Kétezeregyben az Egyesült Államok Kongresszusa határozatban mondja ki, hogy Graham Bell csalással és megtévesztéssel szerezte szabadalmát, és a felfedezés elsősége egy Antonio Meucci nevű olasz-amerikai technikust illeti.

Már csak a lámpák világítanak és a fiatal lány, aki most libben ki a fülkéből. Megállapíthatatlan, hogy ő sugárzik-e vagy a ruhájába szőtt ezüstszálak. Kecsesen int mindnyájunknak, búcsúzik, repül Párizsba, boldog. Mások boldogságában az az elbűvölő, írja Proust, hogy elhisszük nekik, hogy boldogok. Ezerkilencszázhetvenhatban a boldogsághoz egy ablak is hozzátartozik. Ha a petite demoiselle kikukkant azon az ablakon, akkor Szent Mihályt látja, amint lesújt a sárkányra. Metaforikus ablak, valójában egy harminc napra szóló kinntartózkodási engedély, amit a Hivatal beüt az utazók útlevelébe. Térdig járunk a metaforákban, beléjük botlunk, ránk zuhannak, fejünkre esnek, mint a tégla. Mi jut eszedbe a tégla szóról? Nekem az a furcsa egyén, aki néhány nappal ezelőtt, egy hatvanas évekre emlékeztető orkánkabátba burkolózva a Pesti Barnabás utcai fülkénél ácsorgott, kezében újság, mintha olvasna és nem figyelne rám. De tudom, hogy hallgatózott, úgy éreztem, engem követ, talán napok óta jön utánam, jegyzeteket készít rólam, az ördögbe is, ki ez az ember? Az ördög is metafora.

Mostanra már befejeződött a budapesti lakástelefonok és utcai készülékek több évig tartó automatizálása, átléptünk a crossbar korszakba, a telefonos kisasszonyok uralma véget ért. Már soha nem fogom megtudni, volt-e köztük olyan aranyszívű lány, mint Moszkvában Lucie, aki Marina Vladyt kapcsolta össze Viszockijjal, mint egy norna szőtte össze Moszkvát, Magadant és Párizst, az empátia korabeli világhálóját, ha úgy adódott, az óriás birodalom legelrejtettebb zugában is felkutatta az énekest. Az persze más kérdés, hogy interurbán beszélgetésekbe milyen törvények alapján szólt bele a telefonközpontban szolgálatot teljesítő személy. Viszockij mindenesetre megható dalt írt Lucie tiszteletére, a jószívű szovjet lányról szóló sorokat az egész világon megkönnyezték.

voltaképpen ingyen

Jött tehát a crossbar, és egyszerre csak kiderült, hogy az áhított automatikába homokszemek kerültek, ez egyébként külföldön is előfordult; némely fülkében, egyetlen helyi beszélgetés pénzegységéért (egy forint, két forint, ki emlékszik már?) türelmes próbálkozással előcsalható volt a nemzetközi vonal, és az ember bárhová, bármely földrészre telefonálhatott és akármeddig beszélhetett, voltaképpen ingyen. Ma, a Skype korában ennek már alig van jelentősége, akkor azonban óriási szenzáció volt. Mellesleg homokszemek futottak végig a városi vonalakon is, melyek néha őrült rendszertelenségben gabalyodtak össze. A pesti folklór része lett az a szellemes monológ (Kern A. magánszáma), amelyben hat vonal keveredik egymással, ha az ember meg akarja érteni a hetvenes éveket, hallgasson meg belőle néhány emblematikus mondatot: „…érdeklődöm, hogy az NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú, megjött-e már – de kérem, én Reiner elvtársra várok – nem Vasedény? – hallo, kicsi Bubó, a te hangodat hallottam? … Géza, a fürdőkádból beszélek…” Közben pedig folyt a hajsza, amelynek keretében egy alvilági sereg, egy rögeszmés populáció nappal és éjjel a külföldi hívásokra is alkalmas hibás fülkékre vadászott. Mintha a bürokrácia és a belügy önkénye ellen hadakoztunk volna, romantikus ellenállás volt, kitörés a rendőri felügyelet alól, illegalitás, börtön-morze, győzelem. Az emberi méltóságunkhoz tartozott, hogy átverjük a telefonközpontot, mert ez az intézmény a rendszer minden egyéb szervezetét szimbolizálta. Nappal és éjjel a megfelelő telefonfülkékre vadásztunk, mániás bolondokká váltunk. Én körmönfont virágnyelven beszéltem a témáról, néhány fülkét a magaménak tekintettem, csak a legjobb embereimnek árultam el hollétüket. Soha ennyit nem mentem gyalog, különös utcákban bolyongtam, elrejtett sikátorokban kutattam Pesten és Budán fülkék után, lassan valóban megismertem szülővárosomat. Néha csapatostul mászkáltunk, ismeretlen sorstársakkal. Néha ikerfülkékre bukkantunk, az egyik akár Honolulut is kapcsolta, a másik szürke, kispolgári utcai telefon volt, csak a helyi vonalakkal volt összekötve. Jött egy-egy ártatlan és tudatlan budapesti lakos, nem értette, miért várakozik annyi ember türelmesen az egyik előtt, mikor üres és működőképes a másik, mi meg hangtalanul nevetgélve belemerültünk a szolidaritás ismeretlen érzésébe. Bűnelkövetők lettünk mindnyájan. Még Gy. is, a katonatiszt és mérnök, akit tiszteltünk és csodáltunk, mert nagyon jó ember volt, pedig betartotta a törvényeket. Néha azért néztük a kezét, hogy nem csal-e? Sohasem csalt. Kérdeztük, akar-e egy forintért beszélni a lányával, aki Odesszában tanult néhány hónapig. Habozott. Nem tetszett neki a dolog, nem akart, csakhogy túlságosan üres volt a világ a gyerek nélkül, hát egyszer engedett a csábításnak, aztán még egyszer, újra, sokszor. Az egykori odesszai telefonszám még évekig olvasható volt egy Széna-téri fülke falán.

Hosszú korszak volt ez, a nyolcvanas évek elejéig tartott. Külföldön élő családtagjaim és barátaim valószínűleg már a pokolba kívánták a hívásaimat, nem bántam, egyedül az volt a fontos, hogy tehetem, a falak ledőlnek, a zárak kinyílnak, nagyjából ennyi fogalmam volt a szabadságról. Meg egy Unamuno idézet: „szabadnak lenni azt jelenti, hogy szabadnak hiszed magad…” Ezt ötvenhat október végén hallottam egy önkéntes utcai szónoktól a Marx téren, szakállas, megviselt arcú öregember volt, rekedt ordítással adta a közvélemény tudtára, hogy Unamuno a példaképe, mégpedig azért, mert a nagyhírű spanyol tudós elég erős és elég ízléses volt, hogy időben megundorodjék a falangisták embertelenségétől és fellépjen ellenük. Az öreg nyilvánvalóan párhuzamot vont a fasiszta kommunizmus és a fasizmus között, erről szeretett volna beszélni a népnek, de a nép legyintett és odébb állt.

a mesének jó vége lesz

Húsz évvel később, a hetvenhatos crossbar forradalom idején, a fülkék szabadsághőse vagy hősszerelmese egy tizenhét év körüli fiú volt, jól ismertem őt, tudtam, hogy lelkében elválaszthatatlanul összegabalyodik a szabadságvágy és a szerelem, esze ágában sincs egyiket a másikért föláldozni. A fiú általában éjszakánként indult vadászni, fittyet hányt az időjárásra és a kései órákra, holdfény vagy titokzatos megsejtések irányították, mindig talált valamilyen fülkét, amelyben hajnalig beszélhetett egy forintért, messze északon élő szerelmesével. A lány ott, a fiú itt, örökös félálomban kóvályogtak, nem bánták, tudták, hogy a mesének jó vége lesz. Megpróbálták elképzelni az embert a Belügytől, aki feltehetően lehallgatja a beszélgetéseiket, alacsony, kissé ragyás, talán kissé vaksi is, nemsokára nyugdíjba megy, gondolták, kertecskéjét fogja művelni, hacsak nem roppan össze idő előtt a sok átvirrasztott éjszaka miatt, ráadásul Lázár szerepére kényszerült a lakomán, szegény öreg ürge. Citellus citellus. Népszerű másik neve, „földhözragadt mókus”. Védett állat, csak néhány vérengző galamb és egy-egy kerecsensólyom fenyegeti az életét. A mi esetünkben az ürge is metafora.

A telefonfülkében egy középkorú nő erotikusan kacarászik, a vonal másik végén (Chicago? Melbourne?) valaki, akit álmából ébresztett fel, furcsa dolgokat mondhat. Ha kijön, rajtam a sor, csakhogy elém furakodott valaki, nem vettem észe, amikor felbukkant és átugratott rajtam, hohó, mi ilyesmit nem csinálunk, nem szegjük meg az íratlan törvényeket! Kettőt kocogtatok a hátán, megfordul, szigorúan közlöm vele, hogy be kell tartani a rendet, a pápaszem mögül nagy, barna szem mered rám, a jövevény vastag, tömött bajszot hord, valóságos sövényt, valahol már láttam őt. A vihorászó hölgy kijön a fülkéből, én belépek, rutinosan tárcsázok egy francia számot, nem veszik fel, egy másik francia számot hívok, az is kicseng, tárcsázok még néhány országot, sehol senki, kiürült a világ, vagy előlem menekültek el egy másik bolygóra, ki tudja a Mars hívószámát? Talán a Tao Cetin megtalálok valakit. „Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a mennyországból, eszményt kovácsol a pokolból…” – ezt Nietzsche mondta. Hoppá: ez a bajszos fiatalember rá hasonlít, szakasztott olyan, mint a filozófus volt, tegnap este több fotót mutattak róla a tévében. Bayreuthról beszéltek, az ottani jubileumi ünnepségekről, mivel ezen a nyáron (ezerkilencszázhetvenhatban) éppen száz éve, hogy először rendezték meg az ünnepi játékokat. Zenetörténészek ismertették az akkori eseményt, hatalmas felhajtás volt, mondták, afféle mennybemenetel, Wagner neje, Cosima, fehér selymekbe burkolózva, kezében óriás legyezővel, a Wahnfried-villa lépcsőjén állva fogadta az Európa minden részéből már napokkal előbb érkező előkelőségeket, királyokat, hercegeket, Wotán-kalapos wagneriánusokat, a Mester a Siegfried utolsó próbáit tartotta, néha dührohamot kapott, öklét rázta, üvöltözött, Nietzsche magányosan, sebzetten jött-ment, mindenféle testi és lelki baja volt, a szent kapocs, amely őt egykor a felséges párhoz fűzte, addigra már alaposan meglazult. Liszt is csalódottan járkált az Ermitázs gyönyörű kertjében, fölöslegesnek érezte magát, többé nem jön Bayreuthba, fogadkozott, de jött, és három évvel Wagner halála után ott halt meg, az ünnepi játékok alatt, miközben a zöld dombra épült színházban az Istenek alkonyát játszották. Érdekes adás volt, dokumentumokkal és fényképekkel illusztrálták.

Kilépek a fülkéből, a bajszos mozdul, aztán megáll, várja a jóváhagyásomat, hogy mehet végre telefonálni. Vajon tudja-e, hogy egy őrült zseni hasonmása? Végül is nem nagy ügy, többé-kevésbé mindnyájan valakinek az alteregói vagyunk, ha mondjuk, negyvennyolc embertípust különböztetnénk meg, mint a Szondi-tesztben, abból az következne, hogy… Nem tudom, mi következne abból.

Sötét van. Még üldögélek egy kőkerítés szélén. Tűnődöm: ezernyolcszázhetvenhat valóban jelentős esztendő volt, tavasszal felavatták a Margit hidat, néhány hét múlva meg az Andrássy út százéves születésnapját fogjuk ünnepelni. Podmaniczky Frigyes éjszakánként fokossal és pisztollyal kergette el az Opera helyén álló csárdából a csavargókat. Persze, a mostani év is jelentős, eljutottunk az Óperenciás tenger szélére és levágtuk a hétfejű telefon-központ tizennégy fejét, egy amerikai űrszonda leszállt a Marsra, megérkeztek a leszedhető ajtajú NDK turmixgépek, és legfőképpen az év utolsó napjainak egyikén a zürichi repülőtéren majd kicserélik Vlagyimir Bukovszkij orosz polgárjogi harcost a chilei kommunista párt főtitkárával, Luis Corvalánnal, Pinochet foglyával. A gentlemanlike megegyezés, amelyet Brezsnyev és a chilei diktátor köt egymással, az év legabszurdabb gesztusa lesz.

láthatatlan kezek

(„– Tartom, tábornok. – Rendben van, mylord…”) Éjfél elmúlt, jön a kísértetek órája, és nemsokára szállingóznak az amerikai kolónia tagjai, akik az időeltolódás miatt ilyenkor kezdenek telefonálgatni az Egyesült Államokba. Néha üres fülkékben csörrennek meg a telefonok, láthatatlan kezek emelik fel a kagylót, susogások hallatszanak. Szemközt a Kodály-lakásban (már ő is halott), olykor kigyulladnak a fények és ezüstös hangok szolmizálnak.

kép | fortepan.hu