Harmadik napja üres a kert. Harmadik napja csupán a szelek mozgatják a diófa csupasz koronáját és a tiszafák lecsüngő, feketészöld ágait. A madáretetőben dombosan áll a napraforgómag, akárcsak a kerti asztalon, egy szem nem sok, annyi sem hiányzik belőle. Hátul, a garázs tetejére felkúszó trombitafolyondár bozótjában sem moccan semmi. Lassan lábnyomaink is eltűnnek a diófa alól, a madárlábak hagyta megszámlálhatatlan, apró krikszkrakszokkal együtt belepte őket az éjszakai friss hó, és a tollcsomót is eltemette, helyén egyenetlen felszínű dombocska emelkedik. Egy szürke szárnytoll vége áll ki belőle, de az fentről is érkezhetett, sok mindent hord magával a szél, és ha elolvad a hó, végleg eltűnik a buján tenyésző borostyán új hajtásai alatt.
Előbb-utóbb semmi sem emlékeztet majd a történtekre. A madarak visszajönnek, Z.- vel ismét eleséget viszünk nekik reggelente, ám a kert soha többé nem lesz olyan, mint volt. Három nappal ezelőtt végérvényesen megváltozott.
ami egy kerthez kell
Ennek ellenére percenként odamegyek a konyhaablakhoz, ahonnan szemmel tudom tartani. Nem nehéz, mert hossza a telkünket lezáró melléképületig mindössze tizenegy, szélessége a szomszéd falától a kerítésig tizenhárom méter. Kicsi, mégis van benne minden, ami egy kerthez kell. Közepén terebélyes dió, mögötte két magról nevelt tiszafa, olyan közel egymáshoz, hogy törzsük összeér és koronájuk közös; egymásba nőttek, akár az öreg házasok. A fehérre meszelt, kúpcseréppel fedett téglakerítésnél csapzott gyertyánfa gebeszkedik a nap felé. Szegényt nem csupán a két ház közötti szélcsatornában fölgyorsuló légáramok tépázzák állandóan, hanem a szomszédasszony is: az átnyúló ágakat letördeli, a nagyobbakat hokedlire állva lefűrészeli és átdobja hozzánk.
Fáink összevissza nőnek, mint az erdőben; lombjuk örökös árnyékba borítja a kert hátsó részét, egyedül a dúsan tenyésző borostyán él meg alattuk, be is futotta a kerítést, a fáskamra és a műhely falát, sőt, a kert nyugati felében a földet is benőtte, a garázzsal azonban nem boldogul, mert az a trombitafolyondáré, száraz indáinak gubanca beteríti a tetőt. Ritkás ágú, meddő mogyoróbokor tölti ki a hátsó sarkot, és egy rőzsehalom a gyertyánfa áthajigált ágaiból. A ház felőli zugban dús bokor nő, illatos barátcserje.
Valamikor mediterrán kertet szerettem volna, Z. diófája azonban az évek során kiszorította a napsütést, és utolsó, mindkettőnk által elkényeztetett kutyája kiirtott mindent, amivel elbírt. A barátcserje azonban szívós és kitartó, túlélte kedvencünket, akár a fal tövén elvadult apró hagymások, az illatos ágak elérik az emeleti ablakot, és a krókuszok minden tavasszal kibújnak a borostyán alól. Egy fává nőtt tamariszkusz a ház másik sarkát őrzi, vékony vesszői eleven kapuívként hajlanak a bejáró fölé.
Ősztől tavaszig kizárólag madarakat látunk a kertben, pedig élnek itt más élőlények is, ilyenkor azonban a borostyán indái közé, föld alatti üregekbe, vízóra aknájába rejtőzve alusszák téli álmukat, de nyári estéken, ha a hold lámpása kigyullad a garázs fölött, felbolydul a kert. A tücskök kezdik. Átható cirpelésük hangpajzsként működik, távol tartja a közeli főúton száguldó kamionok dübörgését és a folyópart felől áradó diszkózenét. Később, sajátos horkantásokat hallatva sünök sétafikálnak, békák plattyognak, a borostyánvadonból márványos testű házatlan csigák kúsznak elő, kövérek, mint a disznó, és ezüst nyálkájukkal telefirkálják az udvar kitéglázott közepét. Nyomaik ismeretlen írás betűit formázzák, hosszú üzeneteket rónak a kerti asztal és a székek köré. Talán az örökélet receptjét írják le éjszakáról-éjszakára, de nincs, aki a kódot megfejthetné. A levelibékák erős, hápogó hangja mindig nappal szólal meg, az éjszakai vadászatokon – amikor apró fekete árnyékként araszolnak fel a házfalon a konyhaajtó fölötti lámpaburához, ahova a fény odacsalja a rovarokat – némák, mint a sír.
szerelmes balkáni gerlék
Nyáron a madarakat – a hozzánk szelídült feketerigók és az orcátlan verebek kivételével – inkább hallani lehet; de lombhullás után láthatóvá lesznek, és ha hidegre fordul az idő, jönnek a téli vendégek is. Cinkékkel, pintyekkel telik meg a kert, a diófa törzsét harkályok ütögetik, szerelmes balkáni gerlék fészkelődnek egymáshoz közelebb az ágakon. Négy vagy öt éve vándorló fenyőrigócsapat vette birtokba a kertet, és láttam már süvöltőt meg tengelicéket is, sőt, egyszer egy valószínűtlenül szép jégmadarat hátul, a mogyoróbokor ágán hintázni, azóta is várom minden télen, de tündöklően kék tollpompája soha többé nem tűnik föl nálunk, és néha azt hiszem, hogy hajdani látogatása csupán képzeletemben játszódott le, mert mit is keresne nálunk egy halfaló madár, hacsak nem valami atavisztikus ösztön hajtotta ide, a génjeibe épült, egykor volt mocsaras holtág emléke, amelynek maradványa, a mélyben örvénylő homokfolyó kapzsin ragadja magával napjainkat.
Ha a jégmadár el is kerüli a kertet, az idei zord tél és a születésnapomra kapott madáretető soha nem látott számban vonzza ide a többieket. Minden délelőtt órákat töltök a konyhaablak monitorára tapadva; alig megy el jóllakottan az egyik, már itt van éhesen a másik társaság. Széncinegék és kékcinkék lepik el az ágakat, onnan célozzák meg a nyírfából eszkábált, zsinegen függő házikót, röptükben kapnak föl egy-egy szem napraforgót, és fékezés nélkül lendülnek tovább. A pintyek – kétféle van belőlük, narancsszínbegyű, tarkahátú fenyőpinty és rózsásmellű, sötéthátú erdei – nem ilyen elegáns légi akrobaták. Mozgásuk, viselkedésük emlékeztet a verebekére. Leszállnak a földre is ennivalóért, és ugrálnak, turkálnak, csipegetnek; a földre is olyanforma sebességgel zuhannak, mintha kőesőként zúdítaná alá őket valami égi lakó.
A kerti idill naponta ismétlődő képeivel nem tudok betelni, különösen, ha havazik, mert olyankor a madarak minden óvatosságról elfelejtkeznek. Megrészegülve özönlik el a kertet: rózsaszín, kék, sárga, gyöngyszürke suhanások a fehér pelyhek forgatagában. Nakonxipán,mondom Z.-nek, mert a kert ilyenkor egy Gulácsy-festményre emlékeztet, nézd, Nakonxipánban hull a hó, Z. azonban nincs sehol. Reggeli után ment el, már rég itthon kéne lennie, hol az ördögben mászkál?Leintem magam, nem kell folyton rémeket látni, biztosan sétál a hóesésben,és tovább figyelem a madárkarnevált.
újabb és újabb rémek
Megérkeznek a fakopáncsok is. Egyikük hím, annak van piros sapkája, a tojó a hasa alján visel rózsás foltot. Párban jönnek, mint máskor is, de most nem a diófa törzsét kezdik kocogtatni, ahogy szokták, hanem leszállnak a földön ugráló verebek közé, ám hamarosan fölrepülnek, mert egy harcias egyed, micsoda pimaszság! nekitámad a hímnek, és megfutamítja a sokkalta nagyobb madarat. Hogy párját elűzték, a tojó sem marad tovább, pfuj, bugris népség, és sértetten elszáll a másik után. Megjönnek a hűséges balkáni gerlék is, szemelgetés közben össze-összeérintik a csőrüket, és előbújnak a totyogó feketerigók; tarka madárhad lakomázik a diófa alatt, fölöttük a cinkék felváltva siklanak át az etetőn, a hó egyre jobban esik, valósággal szakad, a szél néha belekavar, itt-ott miniatűr hófúvások keletkeznek. Hol lehet Z.? jut megint eszembe, és összerezzenek egy váratlan telefoncsörgésre. Idilli hangulatomat újabb aggodalomhullám söpri el, Istenem, csak nem történt valami? Elcsúszott, összetörte magát, elgázolták, látok újabb és újabb rémeket, és idegességemben lerántom a telefont. Csörömpölve zuhan a földre, de szerencsére nem törik el, és nem megy szét a vonal sem. Idegen, hadaró női hang beszél, bemutatkozik, persze nem értem a nevét, és azt is csak másodszorra, hogy hatvanöt év alatti párokat keres, talán üdülőjogot árul valami divatos fürdőhelyen. Nincs szerencséje, kedves mondom megkönnyebbülve, öregek vagyunk magának, és helyére teszem a készüléket. Kintről zárcsikordulás, kapunyitás hallatszik, ez Z., megjött végre, mehetek a konyhába melegíteni az ebédet.
Mielőtt meggyújtom a gázt, kinézek az ablakon, hogy egy sóvár pillantást vessek a forgatagra, ám odakint elállt a havazás, az ég kiderült és elmentek a madarak is, pedig az etetőben van még napraforgó. A kert néma, mozdulatlanságba dermedt, a farsangolásnak vége, csak túl a diófán mozdul valami, csupán egyetlen madár áll a hóban a kerítés és a diófa között.
Ismeretlen madár, soha nem láttam a kertben.
Nagyobb a harkályoknál és a gerléknél. Testéhez képest kis feje és erős lába van. Háta sötét, barnásszürke, melle fehér, keresztben hullámos vörös csíkozással. Sárgán villogó szeme fölött fehér sáv, horgas csőrével ritmikusan tépdesi a sötét csomót, amin áll. Valahányszor felemeli a fejét, kiköp valamit – egész kupac van már előtte – azután szétnéz, majd újra lecsap, mint favágó a fejszével. Nem tudom, milyen madár, de abban biztos vagyok, hogy ragadozó. Hasonlók szoktak az országút menti fákon lesben ülni mereven, mint a szobor, de ez itt mozog, egyenletes tempóban dolgozik, akár egy gép.
Nem tudom értelmezni a látványt. Nem tudom kinézni, mit csinál kertemben az idegen madár. Furcsa. Mintha egy fadarabot véskélne a csőrével.
Átmegyek az ebédlőbe, onnan jobb szögben látszik a rejtélyes jelenet, és az alacsonyan járó, könyörtelen téli nap sem tűz a szemembe. Onnan már látom, hogy lába alatt nem ágdarab, nem is rongycsomó hever, hanem egy másik madár. Soha nem láttam ilyet, mégis ismerős a kép. Olyan, mint az oroszlán az elejtett antiloppal vagy a vadász a trófeával az afrikai útikönyv felvételein.
A madár gyorsan dolgozik. Áldozatának csupasz begyéről most tépi le az utolsó szál pihét, azután ritmust vált: fölhasítja a meztelen bőrt, a húst – a sebből kevés vér szivárog – és kicibálja a rikítóan sárga gégét, a véres belsőségeket. Félrelöki a maggal teli begyet, a többit azonban mohón lenyeli, és csak azután fordítja át karmaival a tetemet, hogy a szárnyát, majd a hátát vegye sorra. Módszeresen halad. Először a kisebb tollakat tépi ki, azután a hosszú evezőket, de a ritmus változatlan. Tép, kiköpi a tollat, szétnéz. Tép, köp, figyel. Tép, köp, figyel.
Mint egy rítus.
Mint egy tánc.
Egyszer sem véti el a sorrendet. Mozdulatai ökonomikusak, ügyesen és szakszerűen kopasztja meg zsákmányát, akár az utca túloldalán lakó szomszédasszonyom a vasárnapra levágott kakast.
Mindez a szemem láttára történik, de nincs benne semmi ijesztő.
Abban sem volt, amit tíz éve láttam a kórházban: a kórteremben, ahol feküdtem, meghalt egy beteg és a takarítónő lesúrolta az ágyát, miután elvitték belőle. Az ágy egyébként patyolattiszta volt, az öregasszony napok óta nem evett, és a pelenkát is szárazon vették ki alóla, két középkorú ikerlánya pedig minden délben tetőtől talpig megmosdatta. Gyorsan és összehangoltan dolgoztak –talán az ebédszünetet használták ki, hogy anyjukat tisztába tegyék –, egyszerre emelték, fordították, törölték a szivaccsal, majd a nagy fehér frottírtörülközővel; néhány perc alatt elkészültek vele. Végül otthonról hozott tiszta hálóinget adtak rá, megfésülték, azután visszafektették a felrázott párnára. Látogatáskor egy nyurga kamasz jött be hozzá. Vacsoráig maradt. Nem csinált semmit, meg se szólalt, végig ott ült az ágy mellett, és fogta az öregasszony kezét.
kicsire aszott test
Éjjel arra ébredtem, hogy nappali világosság van, egy nővér hajolt a szemközti ágy fölé, azután kiment, és helyébe beteghordók jöttek, hogy elvigyék a kicsire aszott testet. Utánuk a takarítónő következett, kihúzta az üres vaságyat a kórterem közepére, az ágyneműt bálába kötötte és kivitte a folyosóra. Vizet engedett a vödörbe, fertőtlenítőt öntött bele, éreztem a klór szúrós szagát, és nekiállt lecsutakolni az ágyat. Asszed, le tudod mosni a halált? szólt oda neki a sarokban fekvő sovány cigányasszony, hiába sikálod, elvisz téged is! azután feltápászkodott és torz mosollyal fogatlan száján kiment elszívni egy cigarettát.
Nem tudom, miért jut eszembe ez a sok évvel ezelőtti epizód, amíg kint a hóban a fáradhatatlan csőr nyomán kibomlik a gerle szánalmasan kicsiny, vézna teste. Belefájdul a szemem, ahogy merően nézem az áldozatát utolsó menedékétől, puha, gyöngyszürke tollruhájától megfosztó, villogó szemű madarat, valami számomra is meglepő perverz kíváncsiság szögez az ablakhoz, de nem az iszonyodás kéjes érzése tart fogva, hanem az az üresség, ami betölti a kertet és elér engem is, a halál üressége és sivársága.
nem sokáig marad földközelben
A karvaly – mert karvaly a hóban álló madár, azonnal ráismerek később a madaras könyvben – kitépi az utolsó szál tollat, aztán karma közé fogja a halott madár pőrén kitárulkozó testét, és fölrepül vele a diófa egyik vízszintes ágára, de nem sokáig marad földközelben, hol jobbra, hol balra kapja a fejét, és néhány másodperc után tovább költözik a sűrű ágú, biztonságosabbnak látszó gyertyánra, ahol majd eltünteti az utolsó porcikáját is annak a szép kis gerlének, amelyik néhány perce még a párjával keringett a tündér hóesésben.
felső kép | Karvaly, Ernst Mayr Library, flickr.com