HÁLA ÉS KÉZ

Kedves Eszterke! Gratulálok az érettségijéhez, és minden jót kívánok a párizsi útjára. Az a kedves, okos, előkelő hölgy, aki az este tőlem hallott magáról, és most ezt az 50 pengőt küldi külön zsebpénznek, nem akarja, hogy megnevezzem. Nem árulhatom el a kilétét: vegye úgy, hogy ismeretlen emberek is szeretik Tóth Árpádot és a lányát. Írjon Párizsból egy kis beszámolószerű köszönőlevelet az ajándékozónak, s küldje hozzám, én majd továbbítom. Még egyszer minden jót. Isten vele, sokszor üdvözli öreg barátja, Szabó Lőrinc. 1938. jún. 27.
boszorkány és tündér
A kedves, okos, előkelő hölgy kilétét csak 1980-ban fedi fel Kabdebó Lóránt, a Hévízi versfüzet kapcsán: Szabó Lőrinc fontosnak tartotta, hogy közölje barátjával, Baránszky-Jób Lászlóval s ezáltal az utókorral, ki volt a Tücsökzene ,,1938” c. szonettje után következő szerelmi ciklus hősnője, akinek a nevét „még súgni sem szabad”. Baránszky-Jób tanulmányai alapján tudjuk: e „csodás” szerelem fenséges szereplője a „költő és drámaíró” József Ferenc főherceg felesége, Anna királyi hercegnő. Az olasz-fekete szépség tehát, akinek a képesújságokban csodálható karcsúságán mit sem rontott a nyolc terhesség bájos gyerekeivel, kiket szintén e magazinok képein láthattunk fölcseperedni. Nem sejthettük, hogy a sokrétű családi és reprezentációs kötelezettségeket példásan ellátó főhercegasszony múzsaként is megtette a magáét! Egyszer, egy olvadásos februári napon egy óriási vadászzsákot hozott ki velünk egy hegytetőre, egy erdei tisztásra. Még a medvebőr simogatását is éreztük magunkon. […] A viszony mintegy másfél-két évig tartott és a háború szakította félbe. Azóta nem láttam, de sokáig leveleztünk. Olyan volt, mint egy boszorkány és egy tündér együtt… A Vers és valóságban diktálja ezt Szabó Lőrinc, ismeretlen „íródeákjának”, az Anna-szonettek margójára. Néven ugyan nem nevezi Anna Pia Mónikát, de utalásai nyomán ugyanúgy rátalálhat, aki akar, mint többi múzsája személyére, előbb-utóbb bizonyára az íródeákéra is, minthogy szándékosan dicsekszik velük. S akiknek mégoly érdekes seregében is különlegesség a III. Frigyes Ágost szász király és Lujza toscanai főhercegnő leánya.

Lujza főhercegnőben is az olasz temperamentum volt az erősebb, s noha szerelmi házasságot kötött Frigyes Ágosttal, tíz év után elhagyja férjét. Az udvar feszes világa helyett a szabadság laza légkörét választja, azaz gyermekei francia házitanítóját. Gyermeke öt van, ezeket többé nem láthatja, a hatodikat, Annát, akivel viselősen elvált, négyéves korától szintén a drezdai udvarnál nevelik. Szegény jól felszabadult, ám egyúttal nimbusza vesztett Lujzát aztán rövidesen faképnél hagyja a francia tanító, s a számkivetettségben csak Frigyes Ágost segít volt nejének, életjáradékkal s valamely grófnői címmel. Végül még egy romantikus szerelem, sőt házasság az olasz zeneszerző Tosellivel, akinek Lujzához szóló Szerenádja még a harmincas években is sikerdarab. Utóbb ez a szenvedély, noha fiú is született belőle, ugyancsak válással végződik. A híres Szerenád címzettjével öregkori magányában csupán Anna leánya levelezett.
mint egy parvenü
Anna vejének emlékirataiból merítem ezeket. A vő Erba Odescalchi Sándor herceg jogi doktor, ügyvédi pályán dolgozik és szépirodalmat meg újságcikkeket is publikál, míg 1944-ben fiatal, várandós feleségével a bombázás és az oroszok elől Svédországba nem menekül. Azontúl mindvégig ott él, banktisztviselőként tartva el családját. Memoárjában az lep meg, hogy e legkékvérűbb ivadéknak ugyanolyan felsőbbrendűségi komplexusa van, mint egy parvenünek. A humánus, tanult, világlátott és történelempróbált dr. prince (ahogyan könyve 1990-es stockholmi copyrightja titulálja), egyfelől büszke Sárközi György barátságára, másrészt természetesnek találja, hogy édesanyja (kinek ékszereit többoldalas fejezetben ismerteti) eleinte nem örül leendő menyének, mivel az nála is magasabb rangú: királyi hercegnő! E királyi hercegnőt vagyis Margit főhercegnőt pedig, amiért József Attila-verseket ajándékoz neki, a naplóban csupán elismerő hála illeti, magas Habsburg-homlokáért, Habsburg-kék szeméért, duzzadt Habsburg-gyermeki szájáért viszont ömlengő áhítat!

A fiatal anyós, Anna főhercegnő jellegzetesen Bourbon-pármai szépségét sem becsüli alá közben a vő, s méltatja anyai pedagógiáját is. Hogy „életközeli” nyilvános iskolákba járatja gyermekeit, s Margit főhercegnő utóbb háztartási, sőt ápolónői képzést kap. Szolgál is ápolónőként Balatonfüreden háborús sebesültek mellett. Másfelől csínyján bánva az életközeliséggel, ragaszkodik a főrangú édesanya az etiketthez. Mami azt mondta, nem szabad egész este egymással táncolnunk, közli Margit főhercegnő Sándor herceggel a szerelmük bimbózása idején rendezett teaesten.

Saját etikettjét illetően a főhercegasszony szerencsére okult az ő „mamija” elrontott sorsából, tehát feltűnés nélkül köti össze a kellemeset a hasznossal és a még kellemesebbel. Neki már sok, és sokat emlegetett barátsága lehetett a férjén kívül is, mondja róla a Vers és valóság. A férjről, József Ferenc főherceg „költő és drámaíróról” a hűséges vő sem tud tapintatosabbat mondani, mint hogy Magyarországnak sok nagyobb költője volt, de költői lelkületét nem lehet kétségbe vonni. Illusztrálja az eljegyzésükre írt s a Pesti Hírlapban megjelent versével: Forgószél játéka / Pajkos ajándéka / Ketten előttünk / Mi is úgy mentünk / Arany szál / Arany fonál / Szőjed boldog útjukat / Virágzó ifjú gondolat. Hogy a költői lelkület efféle termékeihez mit szólt Szabó Lőrinc, képzelhetjük. Azt azonban tudjuk, hogy az igazi költészetbe beavatta, akár a többi „fő” szerelmét, Annát is. 1945 után a portugáliai emigrációba is elküldte neki újabb műveit. Tóth Árpád verseit még itthon adhatta át személyesen. Ezeket ugyanis ő gyűjtötte egybe elsőként, csatolva hozzájuk az általa megfejtett gyorsírásos anyagot is. Így történhetett, hogy a főhercegasszony, akit egyszer valamiféle védnöknői szerepben láttam megjelenni a gimnáziumunkban, Lőrinc kérésére engem is patronált titokban egy ötvenessel. Kiléte mit sem érdekelt, köszönő beszámolóval bíbelődni meg eszem ágában sem volt.
alamizsna
Dehát kinek köszönök meg abban a koromban bármit is? Fleischmann Bözsi néni, szüleim barátnője ingyen tanít meg franciául és angolul, ráadásul megszervezi, hogy a besançoni egyetem külföldi diákok számára tartott nyári kurzusán, ahová minden évben elviszi növendékeit, érettségi után én is részt vehessek. Ugyanis csoport- és útitársnőim jómódú szüleitől költségeim zömét összetarhálja (maga és nővérei is hozzájárulnak), tőlem pedig, nehogy önérzetemet sértse a csupa alamizsna, beszedi a magam évi keresményét, melyhez az általa szerzett házitanítványok oktatásával jutottam.

És gyönyörűen sikerül az 1938-as júliusom Besançonban! (Ezt tévesztette össze Szabó Lőrinc „párizsi úttal”.) Délelőttönként az Universitén a bűbájos professzorok grammaire-je és littérature-je, dallamos prononciation-juk „hangversenyén”. Délután hancúrozás a Doubs folyóban s az erdőkben-parkokban, este az ifjúsági klubban, heves barátságokat kötve a kedves helybeliekkel s a többi nemzetközi fiatalsággal. Velük még egy kétnapos tündöklő kirándulás is a Genfi-tóhoz meg Chamonix-ba, a Mont Blanc aljában gleccsermenti, encián és alpesi rózsa szegte séta, s a visszaúton a buszban víg közös éneklés. A besançoni énekórák régi francia dalai, kinek-kinek a maga lengyel, olasz, magyar, svéd akcentusával: Les tours de Notre Dame, les cloches de mon pays… Ahogyan majd a vonaton hazafelé: …et ri et ran, ranpetaplan…

Megköszönted? – kérdezi aztán anyu, mint annyiszor a felnevelésem során a különféle nagyságrendű adományokra-szívességekre vonatkozólag, melyekkel jó emberek segítették a félárvát. Mások ruháit hordtam harmadízig, / de kék selyemben táncórára mentem / s fehéret kaptam konfirmációra. E korai versrészletemhez hozzátartozik, hogy az új ruhákat sem anyu vette a kiadóhivatali fizetéséből, amely csak a megélhetésünket fedezte. Tehetősebb rokonok, barátok karácsonyi-névnapi ajándéka volt az ünneplő öltözet, vagy néha egy-egy hirtelen „fényűzés”: vonatköltség, diák-korcsolyabérlet.

De hiszen bérletet már apunak is Bródyék vettek a Városligeti jégpályára! Bródy keresztapám sokszor elmesélte, hogy mikor apám a házitanítójuk volt, együtt jártak a jégre. Apád szeretett korcsolyázni, jól is tudott, hangzott az elbeszélés, s a végéről, lazán odavetve sosem maradt el: Vettünk bérletet neki is.
kitöltetlen csekk
Ennél sokkal nagyobb juttatásokat is kapott Tóth Árpád a Bródy családtól, amely mélyen és megtisztelten értékelte a „tanár úrból” bizalmas Pádijukká lett költő barátságát. Különösen a művészi pályára, színházi rendezőnek ment Pál, akivel, az én „Keresztpalimmal” haláláig barátkoztunk. Meg is ajándékozott apu neki írt leveleivel, melyekből ide egy tátrafüredi idézet kívánkozik, 1925-ből, a szanatóriumból, melynek költségeihez Pali hozzájárult: Kedves Palikám, szépen köszönöm a Nagy Zoltánnal vállvetve nyújtott segítséget, nemes gesztus volt és komplikált is: vállvetve nyújtani! Szóval köszönöm, derék fiúk vagytok, mit csináljak? Mit csinálhat? Ha viccelve is, „szépen köszöni” a támogatást a derék fiúk mindjének. Így szerkesztőségi gazdájának, Miklós Andornak (anyu írja szintén a Tátrába: Miklósnak köszönd meg a pénzt!), meg Hatvany Lajosnak, aki sok, sűrűn mecénált írótársa közül egyedül Tóth Árpádnak küldött kitöltetlen csekket, mivel bizonyos lehetett benne, hogy azon fillérig csakis a legszükségesebb összeg (esetleg kisebb annál, amit a mecénás maga írt volna rá) kerül beváltásra. Hiába keresnék illően és méltón meleg köszönetet, nem találnék – írja apu. Aztán mindig újra és újra talál a koldus pajtásság pár nagy úrral, amint függését versben kifejezi. S noha minderről csak felnőtten szerzek tudomást, felnőnöm mégiscsak ebben a légkörben kellett. A nyomortól bár szerencsésen távol, könyöradományra mégis rászorulva. Ez csöppet sem nyomasztotta víg fiatalságomat, ám úgy látszik, öntudatlanul allergiássá tett a köszönet kötelezettségére. Bródyéknál születésem óta otthon voltam. Keresztpali sűrűn vitt fel tőlük ölben a Várba, ha kis koromban náluk álmosodtam el, Gresham-palotai lakásukban, ahol a tizenegy szoba közül Sári nagymama hálójában az én fényképem is ott függött az igazi unokáké között. Miért hát félszázad múltán is a kamaszos dac, mellyel a neki is vettünk bérletet haragít?

Fel kell ébresztenem benned a hála érzetét – írja anyu kamaszkorom egyik vakációja idején. Barátaink igazán jók és kedvesek hozzád, a legkevesebb, amit elvárhatnak cserébe, kedvesség és udvariasság. Megköszönöm hát Kató néninek az útlevél elintézését és Bözsi néninek a tanítást meg Besançont. Hálám azonban formális. Teljes szívből átélésére és kifejezésére később érek meg. Ugyancsak megérik akkor Bródyék iránt is az igazi hálám. Apám bérletének fölhánytorgatása voltaképpen „osztályharcosan” bosszant. Hogy a gazdagnak több nemzedéknyi szeretet, hála és megbecsülés kölcsönös kötődésein belül is muszáj egy vacak korcsolyabérletnyi jótékonyságával is vég nélkül bizonygatnia, mennyire megilleti a vagyon! Minthogy abból bógniztatja az éhenkórász költőt is!

Az efféle lázongás beleillik Szabó Lőrinc tematikájába, a főhercegasszonynak rendelt köszönőlevelemet talán ezért felejti el reklamálni. Pedig van rá alkalma, be-beugrik hozzánk, útba esünk neki a Margit körúton. Sosem jön üres kézzel, hoz barátja kislányának csokoládét, könyvet, persze sajátjait is megjelenéskor. Ezeket ugyanúgy dedikálta Tóth Annuska mellett Esztikének, mint felnőtt koromban. A Tücsökzenéből még megjelenése előtt hallottunk részleteket a költő felolvasásában, 1946. október 13-án, a vendégekkel zsúfolt Volkmann utcai lakásban. Régebben is forgolódtunk itt, kisebb társaságban, de költészeti „ügyben” a házigazda engem csak tizenöt éves korom tájt szólított meg. Azt kérdezte, milyen érzés nagy költő lányának lenni. Úgy hittem, mivel néhány versem már megjelent, hogy én kezdem mint költő érdekelni: nyomaszt-e az apa nagysága, vagy éppen szárnyakat ad, kötődöm-e belső örökségekhez, vagy szabadulni igyekszem tőlük… Formás fejtegetésem közepén azonban kiderült, nem az én problémáimat firtatja a nagy „kolléga”, hanem a maga életéhez keresi a párhuzamot: vajon érzékeli-e a gyerek a mellette élt halhatatlanságot.

Később azért az én „műveimet” sem engedte el a füle mellett. Első, még éretlen kötetkémet (1948-ban) megköszönve írta nagylelkűen: Nagyon sok szép, nagyon sok tehetség van benne. Csak így tovább! A „továbbot”, érettebbet az ötvenes éveknek, számomra a hatvanasok közepéig sem szűnő publikációs kimaradása miatt már nem tudtam bemutatni neki.
gyakorlott hálálkodó
Arra azonban szerencsére még jutott idő, hogy a hálátlanság vádja alól, mellyel nem a főhercegasszony, hanem saját maga miatt illetett, fölmenthessen bennünket. Akiknek ugyanis 1945 tavaszán, mikor ő politikai igazoltatásának viszontagságai között őrlődött, bizony annyira csakis magunkkal kellett törődnünk – fedelet találni a lebombázott helyett, munkát keresni, s nem utolsó sorban a tragikusan eltűntjeink után nyomozni –, hogy Lőrinc egyik 1946. júliusi naplójegyzete így szól: Tóthné nem keresett fel. Pedig mennyit köszönhet nekem! Tóthné, a gyakorlott hálálkodó s nyomában én különben persze folyamatosan köszöntük 1.) a Tóth Árpád „összesnek” sajtó alá rendezését: a versekét 1935-ben, a fordításokét 1942-ben, a hatalmas munkát, melyet ugyan élvezettel végzett el, s anyagi, valamint hírnévi vonatkozásban sem ingyen, de nekünk mindenképp felbecsülhetetlen adományként, 2.) a német megszállást követő közbenjárását a Kultuszminisztériumban, több neves ráutalt közt értünk is, hogy anyám származási hátránya alól kivételezzenek. Mint az Írószövetség igazoló bizottsága előtti védekezése során 1945. május 9-én több „rangos” név mellett előadta: Tóth Árpádné és leánya kérvényét én diktáltam a költő özvegyének lakásán, külön beajánlottam, s mikor elveszett, az én kérésemre rögtönöztek újat a minisztériumban.

Lőrinc szívessége továbbá, hogy egy tömött aktatáskányi Tóth Árpád-kéziratot megmentett, amelyet neki adott át anyám, mikor ajánlatossá vált továbbállásunk a lakásból. Ahonnét aztán a német katonák a kézirattal-levelekkel teli ládákat valóban kivitték a barikádra. (Ezt akkor sem gátolhattuk volna meg, ha otthon vagyunk.) A Tóth Pádi hagyatékából csak az maradt meg, egyes-egyedül csak az, amit én hoztam el tőlük, jegyzi fel Lőrinc, s a paksamétát meg is kapjuk augusztusi látogatásunkkor, melyről a naplója így emlékezik meg: Délután Tóth Árpádné és Eszter. Nagyon édesek voltak. Azt a régi találkozásunkat, amikor kényszermunkán mint rab a szekeret toltam az utcán s Eszter biccentve átnézett rajtam, mégis jól értelmeztem: sajnált, megdöbbent, zavarban volt a kis fiatalka szíve.

Az én emlékem korántsem volt ily drámai. Az üres szekeret többen tolták a Bimbó út alján, nem holmi rabfigurák, hanem őrizetesek. Csóró civilek, amilyenek a romok közt sokan toltak kerekes alkalmatosságokat városszerte. Ezeket ott nyilván kísérte valaki, de nem volt feltűnő. Annál inkább nekem a szekér mellett Lőrinc. Akkor még nem figyeltem a saját ügyeinknél távolabbra, tehát arról, hogy Lőrincet fasisztaként be-beviszik vizsgálati fogságba, mit sem tudtam. Azt hittem, holmi közmunkára osztották be, ilyenként sajnáltam, a fárasztó melózás miatt. Odamenni hozzá? Esetleg engem is lekapcsolnak! Zavarban voltam csakugyan, s a biccentést választottam. A meghökkenés (nem döbbenés), sajnálat, zavar és biccentés ennyit jelentett részemről, de mélyebb „értelmezésükre” Lőrinc részéről buzgón bólogattam.
naiv Micimackó-fejezet
Ma sem ítélem el, amiért kényszermunkának túlozta részvételét egy üres szekér tolásában, hozzá sem mérve azt sok kortársa sokkalta megalázóbb és kínosabb gyötrelmeihez. Végtére ugyanígy téveszt arányt, önmagát illetően, a legtöbb erkölcsbíráskodó is. Tárgyilagosan a Szabó Lőrinc „meghurcolása” sem több a későbbi koholt vádas perekhez képest, egy naiv Micimackó-fejezetnél. Hiszen, ahogy Kabdebó Lóránt monográfiájában olvasom, Lőrinc már öt évre azután, hogy az Író- meg Újságírószövetség igazolóbizottsága előtt elmondta a Bírákhoz és barátokhoz című védőbeszédét, s a vádak alól fölmentést nyert, egyetlen cikk miatti feddéssel, ezt írhatja bátyjának: Horváth Zoltán, legutóbb a Népszava főszerkesztője volt, ő gyilkolt éveken át, tavaly augusztus óta több társával együtt, akik mind csak ártottak nekem, mint angol-amerikai kémgyanús ül, azazhogy nem tudni róluk!

Horváth Zoltán valóban állandóan támadta a költőt, sőt védőit is. Ezek számára az internálást követelte, a fasisztamentés rendeletileg előírt büntetését, mert védencük „szellemi bacilushordozóként terjesztette a fasiszta eszméket”. Sőt, ezek bizonyos gyakorlásaként említi az újságcikk, hogy Szabó Lőrinc egyes zsidó barátainak helyzetük megoldásául öngyilkosságot tanácsolt. Így Molnár Mártának (Molnár Ferenc lánya, első házasságában Horváth Zoltánné) és második férjének, Sárközi Györgynek. Illyés naplójegyzete ekkorról: Márta nem bocsájtja meg, hogy nekik is az öngyilkosságot ajánlotta. Elképzelem: épp csak azt felejtette el hozzátenni nekik, hogy nietzschei magaslatról tanácsol ilyesmit. Illyés szerint szenvedélyes „tárgyilagossága” ragadta el Lőrincet, mint mikor saját szeretett feleségéről mondta, nagy harcaik idején: legjobb volna, ha Klára meghalna. Márta különben – az Illyés följegyzésével ugyanegy hónapban jegyzi föl Szabó Lőrinc – egy véletlen találkozás alkalmával az utcán, órányi vitatkozás után, nem mindenben meggyőzetve bár, elköszönéskor arcon csókolta! Ez már azután történhetett, mikor kiderült, hogy Sárközi megmentésére is tett erőfeszítést Lőrinc. Az özvegy aztán a Válasz folyóirat kiadójaként rendszeresen közli a visszafogadott költő verseit.

Akinek azért nem mindenki bocsátott meg. Halálig haragudott a nagy magyar szavalóművész, Ascher Oszkár, amiért a nagy magyar költő azt vágta az arcába, hogy ebben az országban csak vendég!

A vendégek! – csattant föl egy beszélgetésünkben Solymos Ida költő-barátnőm is, felháborodásában, hogy miként fölényeskednek a lektorok a magyar írókkal. Hogyhogy vendégek? Hát zsidók!
berontott a Gestapo
Hajnal Annát és Keszi Imrét ő, Solymos Ida bújtatta el egyszer a háborús években – írja meg Gergely Ágnes. Följelentés alapján berontott Idához a Gestapo, és neki csak annyi ideje maradt, hogy a házaspárt betuszkolja a vetett ágyba és ő, rosszullétet mímelve, a dunyha tetejébe feküdjön. Az életüket mentette meg. És nem nyújtott be érte számlát. A lektorokon sem követelt holmi áttételes fizetséget, mások nevében sem. De felrótta, hogy a fölényeskedést „vendég” engedi meg magának, magyarral szemben! Az életüket mentette meg, s hozzáteszem Gergely Ágnes szövegéhez: a maga életét kockáztatva, de magyarnak Anna (általa is ünnepelt) mesterköltészetével együtt sem számította őket. Így életmentése tán még elegánsabb, csak nagyon fájó. Fájlalás közben viszont vessük föl egyszer az ellenpróba problémáját is. Akik elvárják – s ez természetes – megmentésüket, vajon fordított esetben mindnyájan képesek lennének-e vállalni az életveszélyt egy másik ember megmentéséért? Vagy csak az épp „törvényesen” üldözendők pártolásának ódiumát vállalnák-e? Vagy akár időt, türelmet, fáradságot szánnának-e kínos ügyintézésekre az „ellenkező előjellel” bajbajutottak érdekében?

Szabó Lőrinc ilyen kérvény–beadvány–győzködés területeken lótva-futva-kilincselve napestig, törekedett segíteni „vendégeinek”, kiket azelőtt vérig sértett gonosz-buta elméletek alapján, melyeket igazolni látszottak némely „elnyomója” okozta sérelmei. Tévedhettem én is!! kiált fel végül 1945-ös naplójában. Ti mindig mindenben a legjobban csináltátok a legszükségesebbet? Ascher! Később kiemel egy Conrad Ferdinand Meyer idézetet: „Ember vagyok – az ellentmondásaival együtt!”
antinyárspolgár
Az ellentmondásos embert szokás érdekesebbnek tartani, mint az összhangosat. Ahogy a megtért bűnöst fontosabbnak, mint az egyenletesen jó viseletű „strébert”. Hiszen hírnek is csak a rossz hír számít. A hírlap szerint a jó hír nem hír. A Bibliában azonban evangélium. Amelynek izgalmasságához képest csak lapos krimi az ellentmondásos, bukó-megtérő léleké. Azt a közhelyet pedig, hogy az egyenletesen harmonikus ember unalmas, hét évtizednyi tapasztalatom cáfolja. Nem ismertem bohémek közt sem olyan – a fekete humorig szellemes – antinyárspolgárt, mint amilyen „ember az ellen-ellentmondásaival együtt” volt az én klasszikusan legjobb barátnőm. Marossy Margit, aki az 50. érettségi találkozónkra minden osztálytárs által kitöltött emlék-kérdőív vonatkozó rovatába ugyancsak azt írta: Legjobb barátnőm Tóth Eszter volt és maradt. Pedig szépszámú volt mindenkor mindkettőnk baráti köre.

Tízévesen barátkoztunk össze a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban. Ez a várbeli Iskola téren állt, amelyet már a 12. századi domonkos főiskoláról neveztek el így.

Nevét Buda visszafoglalásának 250. évfordulóján, 1936-ban cserélték át a török kiűzetését támogató XI. Ince pápáéra, akinek szobrát is elhelyezték itt. A leleplezési ünnepségen, melyen Horthy kormányzóéktól a főpapságon át a királyi családig volt jelen az előkelőség, Serédi hercegprímás beszédében az Odescalchi család felé (kell-e mondanom: ott volt „a mi Sándorunk” is) fejet hajtva emelte ki, hogy a pápa az Odescalchi családból származott. A mindig változatos kínálatú helyszellem 1954-ben ismét tudott alkalmas névadót: Hess Andrást, az első magyar nyomdászt, aki szintén itt kezdett működni 1472-ben. Az ő nevét viseli máig is a terecske, ahol a második világháborúban lebombázott iskola helyén a Hilton szálló épült fel. A Szilágyi gimnázium épp az 1936-os jubileumi év őszén költözik le Mészáros utcai új, modern épületébe. Tavasszal a „sulaj” régi terén még a Hébe kutat szemlélheti Fortuna utca sarki szatócsboltjából Kedvessy Ede bácsi, a domonkos templomtorony domborművéről Mátyás király, a gimnázium emeleti sarokszobájából meg a dirink. Mi magunk, akkor hatodikosok, a halászbástyai frontra látunk, a dunás, országházas panorámára, melyért most jócskán fizet a Hilton külföldije.
kiugrott pap
Egyik nefelejcsvilágítású délelőttön kitárt ablakainkon derűsen tódul be a tavasz. Mi is derűsen várjuk osztályfőnökünket, Horváth Elemért: latin- és történelemtanárunkat, ezúttal történelemórára. Derűsek azért vagyunk, mert ma „továbbmegyünk”, vagyis az egész órát a soros fejezet előadásának szenteli Elemér. Ilyenkor nincs felelési gond, van viszont érdekes elbeszélés, a régmúltakból elővillogó időszerűségekkel. Tőle hallunk például először a falukutatókról s a nagybirtokról mint az ország rákfenéjéről. Eretnek szavak egy konzervatív középiskolában, gyakorlatilag botránkoztatóbbak, mint ujjainak laza, inkább mintha malmozásra, mintsem imára összefonása, lelógatva hasa alá a tanítás előtti-utáni áhítatkor, s unatkozva kibámulása az ablakon, míg a hiszekeggyel is végzünk. Ezt ugyanúgy a kiugrott pap szabadosságának tulajdonítjuk, mint a szép, ám férjezett kolléganőjével zajló románcát, amelynek okán, a pletyka szerint, a belvárosi gimiből ide áthelyezték. Országos hírű latin- és antikvitástanárt veszítettünk el miatta, Kerényi Károlynét, de lám, az ő Cicerójából is felidézzük egy-egy rendszerváltozásnál: iam alios vidi ventos, vagy ha felróják nekem, hogy csak egy gyereket szültem, az ő Aesopusából vágom rá: unum, sed leonem. „Deákosan”, mint öreg táblabírák, társaloghatunk Elemér proverbiumait és auktorait használva. S persze, a tőle tanult mitológiából lesz nálunk az ő neve is Jupiter tonans, mikor mennydörögve jelenti be a statáriumot.

Büntető módszerének alapja az igazságtalanság. A kivédhetetlen csapás, amiért a diák okvetlen meggyűlöli a tanárt. Kivéve, ha nem rosszkedvét tölti ki rajta egy hatalmát élvező diktátor, hanem valami fontosat „vés bele”, kellemetlen eszközzel bár, egy jóindulatú nevelő. A különbséget még nem értve bár, de érezve, sosem gyűlöltük Elemért, ha keservesen szidtuk is egymás közt, vagy könnyekre fakasztott például az átkozott külalakmániája. A latin dolgozatnak ugyanis oly katonásan kellett fölvonulnia a középmargó partján, hogy csak egyetlen vétség a cím elhelyezésében vagy a sorkihagyások rendjében ugyanúgy, mint egyetlen megszegése a belejavítás-törlés-áthúzás tilalmának: a különben hibátlan munkát is elégtelenre rontja! Bakafántos kicsinyesség? Semmi sincs távolabb osztályfőnökünktől. Ellenben így szoktat le a figyelmetlen felületességről. Miközben a vörössel áthúzott irkák kiosztásakor ajkbiggyesztve veti oda: Nők!
rajongó kollektíva
Az évődő hang nem jelenti a Komlós Aladár regényebeli, a „Néró és a VII./A”-féle csüggést a növendékein. Ő csak régi szerelmesén csügg, aki ide is követte a Váci utcai gimnáziumból, s megözvegyülvén majd a felesége lesz. Pedig a jókiállású férfira olykor egész osztályok buknak. Szó szerint. Tudniillik miután egy ilyen rajongó kollektíva egyik tanulója elesett a folyosón, és Elemér talpra segítette, naponta sorra zuhantak elébe a kislányok. Szedegette is gyanútlanul imádóit, mint harctéri sebesülteket a szanitéc, de amint végre ráeszmélt a tömeges hullás okára, megszüntette segélynyújtásait, s ezzel az elesésjárványnak is végét vetette.

A mi osztályunkból véletlenül senki sem szerelmes belé, de kedveljük, és szívesen töltjük vele a heti hat tanítási nap öt latin- és három történelemóráját. Hacsak nincs statárium. Ez olyankor következik be, ha valamelyik kollégája jelent föl fegyelmezetlenségeink miatt nála mint osztályfőnöknél. Ő bezzeg régen domesztikálta magának az osztályt, bőszíti hát, ha más erre nem képes, ránk meg azért bősz, mert kiszúrunk az erélytelen tanárral, s főleg, hogy miattunk ily alantas, „nádpálcás” szerepre kényszerül. Mint ama szép tavaszi „továbbmegyünk”-órára bejövet is.

Leülni! – rivall ránk, anyányi nagylányokra, miután az ajtót vészjóslón csapva ki, komoran sietett föl a katedrára. Rövid, de kemény leszidásunk következik: megint valami nagyszabású, marha fegyelemsértésünk miatt osztályfőnöki hátát kellett tartania a tanári kar vérszomjas szemrehányás-özönének. Ezért – fejezi be kurtán – most statárium! Vagyis felelés rogyásig, illetve a biztos elégtelenig. A legjobb tanulót is addig nyomorgatja, míg ki nem húzza belőle, akár képtelen kérdésekkel is a nem tudomot. S hát még ma, mikor senki sem készült a nem-feleltetős órára! Mi lesz itt?! Egyszerűen némának maradni sem szabad, hogyisne! Elkerülni a tudatlanság dadogós szégyenrevüjét, a szadizást? Hiszen ez a ráadás a főbüntetésre. Az elégtelenre, amely igenis beszámít az osztályzó konferencián, akárcsak a külalaké, máskülönben ki venné komolyan? Az osztályzatok végösszege pedig beszámít a rendűségbe, az meg akár a tandíjkedvezménybe… Majd móresre szokunk mi! Nem akármilyen dráma feszül a síri csendben, amelyben Elemér a noteszlapozgatás külön idegtépését végzi.

Onódy! – harsan közbe, szemüvege fölött hirtelen kinézve a kis bálkirálynő-eminensre, akit különben Márta solicitának szokott nevezni. Jókedvéhez tartoznak az elkereszteléseink. Piscatrixnak fordítja Fischert, a sötétbarna hajkoszorús Szebeny Klárit Eukomosznak hívja, Homérosz Létójától véve a „széphajút”, engem egy önképzőköri díj után költérnek becéz-csúfol, és szeret kedélyesen régimódizni is: Marossyék kisasszonylánya... Általánosan azonban mindnyájunkat meghitten és dunántúli aromával gyárékémnek szólít. Most viszont statárium van és harsány: Onódy! Hozza ki azt a cédulát! Márta lángvörösen kezd rá az esengésre: Tanár úr kérem... Jupiter az asztalra csap: Azonnal a cédulát! Márta már elpityeredik és szinte összeroskad. Én ezúttal mit sem sajnálom, mivel a cédulát énfelém csúsztatta padszomszédnőm és jóbarátnőm, ez az eszement, aki statáriumkor óhajt levelezni velem! Engem is magával ránthat a bajba, ki tudja, miféle szöveggel, ha ennyire fél megmutatni! Talán Elemérről írt… Aki immár olyan dörgedelemmel követeli a cédulát, hogy Márta végre kivánszorog vele a katedrához. Mindig olvasatlanul dobom el az ilyet – pattog megsemmisítőn a kínzónk. De mert vonakodott átadni, most elolvasom. S a papírgalacsint kisimítva hangosan silabizál: Nézd… milyen… guszta gyorsan… mennek a felhők!

Na, még csak ez hiányzott! Fekete-fehéren bizonyítéka a vádnak, mellyel Elemért ellenünk uszítják a tanáriban! Hogy elvetemülten cinikusok vagyunk! Íme, most is fittyet hányva a pedagógiai exorcizálásnak, a felhőket bámuljuk, sőt, azok sebességére egymás figyelmét felhívni sem átalljuk! Uramisten, mi fog történni mármost?

Az történik, hogy Elemér becsukja a noteszt, s minden további kommentár nélkül lejön a dobogóról, hogy a padsorok közt sétálva mégis a „továbbmegyünk” órát tartsa meg. Minthogy a statáriumkor is „guszta” felhők lírájában ő a gyárékei csitri ártatlanságát pillantotta meg.

„Cinizmusunk” híre mégsem egészen alaptalan, erre vall az 50. évi emlékantológiánk több története éppen a hit- és erkölcstannal kapcsolatosan. Így az evangélikus hittantanár családlátogatása Kenyeres Katiéknál, aki a kissé együgyű és egzaltált ifjú lelkészt a szalonba vezetve egy aktfestményre mutatott, mondván: ez az édesanyám fiatal korában. Szegény tiszi amúgyis téglaszín arca még vörösebbre gyúlt zavarában. – A református, a mienk, idősebb volt, és intelligens, művelt ember. Ám amikor Husz vértanú halálát patetikus beleéléssel adta elő, zavarba hozta őt is Czellár Ága, aki fapofával kérdezte meg: Tiszteletes úr honnan tudja, hogy mit gondolt Husz a máglyán? Elpirult hát a mi tiszink is, és szelíd fejcsóválással mondta: Ágnes, maga olyan matematikus lélek! A katolikus lelkipásztort sokan emlegetik hálával, amiért egész életükre ellátta őket lelki erővel. Egri-Kozányi Dudi ellenben ezt írja: Gyakran álltam sarokba hittanórán (17-18 évesen!), aminek retorziójaként Michalik papnak értesítést küldtem a református templomban tartandó esküvőmről.
többségben vannak
Mi tagadás, a mi tizenéves korunkhoz, századunknak pedig a harmincasához képest csakugyan cinikus sztorik. Biztos, hogy az A osztályban elképzelhetetlenek. A két párhuzamos osztály közül ugyanis mindig az A-sok a szendébbek, a B-sek a csintalanabbak, egyúttal fürgébb eszűek és szórakoztatóbbak. Ezt a tanárok rebesgetik a hátunk mögött, s hogy a különbség oka: az A osztály mindig színkatolikus, a B meg vegyes, a fele másvallású. Az iskola év végi Értesítő könyvében, amelyben kíváncsian olvassuk az eseménybeszámolóktól a statisztikai adatokig az összes közleményt, de legmohóbban valamennyi osztály bizonyítványait, csupán az 1933/34-es tanévtől kezdve jelenik meg a diákok neve mellett a ref., az ág. ev. vagy az izr. Elvétve egy-egy g.k. és gör. kel. is. A róm. kat.-ok neve mellé semminő jelzés sem kell, mivel akkora többségben vannak, hogy épp hozzájuk viszonyítva lett a többi felekezetűekből egy kalap alatt „másvallású”. A vallás feltüntetésének új szokását egyébként kizárólag a statisztika tökéletesítésének véljük, ennyire fogalmunk sincs a politikáról. Vallási diszkriminációt meg nem is tapasztalunk sem tanár, sem egymás részéről. Keresztül-kasul szövődnek a „vegyes” barátságok, a „vegyességre” oda sem figyelve, iskolán túl is, a sportpályán, zsúrokon vagy hétköznapi együtt tanulással meg bizalmas pusmogással egymás otthonában.

A „vegyes” nehezményezéséről, mégpedig családi vonatkozásban, evangélikus barátnőmnél hallok először, Marossyéknál. Itt a katolikus nagymama, valahányszor megorrol menyére, így dohog: Mindig mondtam a fiamnak, ne kössön vegyes házasságot! Az illetékesek távollétében mintegy csak hangosan gondolkozik, valójában Margitka-Macukát piszkálja, aki pedig nem tehet róla, hogy anyja nem adott reverzálist, így csak az öccse lett apja után katolikus. Barátnőm különben a hitbuzgalmi szúrásokat, melyekben az anyósi fullánkot már kiskorában fölismerte, titokban oly „cinizmussal”, aminő egy A osztályostól sosem telnék, erősen kineveti.

Ám a fonákságok e kikacagása – „Marossyék kisasszonylánya” még a család Kolozsvárról hozott szókincsével javában használja a kacagot – sosem élesedik holmi romboló cinizmussá. Inkább építeni segíti azt, amit Macuka az évfordulós emlékantológiánkban az iskolatársak közös vívmányaként jellemez: a képességet egy helyes értékítéletre. Lázadásra álszent tekintélyek, és józan áhítatra az igazak iránt. Erre valamiképpen egymást neveltük.

E jóhiszemű általánosításból messze kiemelkedik, aki leírta. Miként átlagos termetű sokadalmunkból kisudárlott a szép, barna hajú, kék szemű lány, lelkileg is fölibénk nőtt. Az évtizedekkel mind magasabbra, ám hivalkodás és hangzatosság nélkül, az ő úri-feltűnésmentes és vagányhuncut módján. Hőstettei csak azok révén derülnek majd ki, akiket a pusztulástól mentett meg. Mégis, utólag nézve vissza az életére, kezdettől kézzelfogható benne a készség az egymás terhét hordozásra.

Egy vakációi levele az érettségi utáni nyárról, Zamárdiból, ahol a Református üdülőben olcsón nyaralhatott az egyszerű nép is:

Sok tündéri ember volt itt a különböző csoportokban, nagyrészt prolik. Mindig ellágyulok stílusuktól és holmijuktól. És sokszor úgy fájnak nekem, mert mind olyan szegények. Amihez képest az ő ötszemélyes háztartásuk annyira volt „gazdag”, hogy jóllehet még megvolt az anyai stafírung kecses, bordó garnitúrája, s a zongora, melyen az édesapa naponta pergette ujjgyakorlatait, a minisztériumi fizetésből a gyerekek cikóriakávét uzsonnáztak egy karéj csupasz kenyérrel. Emlékszem, amint azzal törli le kávébajuszkáját a kislány Macuka. S hogy sosem ezt viszonyítja a módos osztálytársnők sonkás zsömléjéhez, hanem most is ehhez a még szűkösebbet, már előrevetíti közeli pályamódosítását. Hogy sikerrel elvégezve ugyan a bölcsészeten a magyar–német szak első évét, nagyobb kedvet kap egy új munkaterülethez, melyet a Népművelési Bizottság toborzó levele így határozott meg: A gyárgondozónő a gyárak és üzemek által alkalmazott szociális tisztviselő, aki a gyári munkások és családjuk egészségügyi, szociális, kulturális gondozásával és nevelésévei foglalkozik. A következő ősztől erre fog felkészülni Macuka. Addig nyárára megint Zamárdiba utazik, amiről levele így számol be: Mikor Székesfehérváron kiszálltunk a vonatból, T. Tivadarral találkoztam. Ő volt az egyetemen 2. számú szerelmem H. Sch. mellett. Az utóbbi hülye volt, de nagyon csinos. T viszont öreg és molett, de tündéri, mint professzor. Örömmel üdvözöltük egymást és elindultunk várost nézni. Többek közt a papnevelde templomában Maulbertsch Krisztusát. Én a háttér miatt szeretem annyira. Szürke-kék, esteledő ég, amilyen egyszer a Hármashatár-hegyen volt, valamikor nyolcadikban, amikor kökörcsint szedtünk és olyan sokáig feküdtünk hanyatt este a mezőn, ha emlékszel rá még. A képet persze látnod kellene. A „Tűzijáték után”-nal (Huxley novellája) ellentétben azonban Tivadarom volt az, aki unni kezdte a templomokat, szobrokat és ásatásokat.
csókolózásra célozgatott
(A novellában egy húszesztendős, bájos lánykát kalauzol Róma nevezetességei közt a rajongott, nála harminc évvel idősebb író, akinek szellemesen tanulságos magyarázatait megtisztelt-türelmetlen unalommal hallgatja a lány. E kép megfordításával tipikus Macuka-irónia, ahogy az üde nő kultúrvezetését unja az idős tudós.) Leültünk hát egy parkban s ott T. csókolózásra célozgatott, mire betereltem egy sörözőbe és egyedül folytattam a városnézést. Csak a vonatnál találkoztunk újra, s ő hívott, hogy jöjjek vele Lellére, ha már itt összefutottunk és „élveztük, hogy milyen felelőtlen az ember egy ismeretlen városban”. Noha a felesége várta Lellén, nyugodtan hívott, hiszen mindketten tudtuk, hogy eszemben sincs vele tartani. Nagyon jó nekem itt Zamárdiban. A tavalyi társasággal megint itt van Józsi, akivel a múlt nyáron is flörtöltünk.

A flörtből szerelem lett, s ha a fiatalembert el nem ragadja a katonaság, majd véglegesen a háború, házasságot kötöttek volna. Megintcsak vegyeset. Nem vallásilag, hiszen mindketten protestánsok. Másságuk: társadalmi. És noha rézbányai Marossy édesapa sosem használja előnevét, bizony amint családja kaszttisztaságát parasztgyanús beütéstől kell féltenie, elborul még az ő erdélyi-„lib.” lelkülete is. Leánya pedig hiába tudja, hogy hőn szeretett apja nem gátolta volna meg a házasságot, a szemléletet magát még öregkorunkban is haragosan emlegeti: a fitymálást, ahogy kimondta: „Egy néptanító?!”
mindenkori szolidaritás
Nem a régi szerelem háborodott fel újra az emlékben, hanem a mindenkori szolidaritás. Amely Macukánál a másság minden válfajával mindig oly személyre szóló, mint csupa szerelem csupa Józsi iránt! A kétéves gyárgondozói tanfolyam (szoc. politika, szoc. higiénia, szoc. lélektan és pedagógia, valamint közigazgatási és családjogi alapismeretek) elvégzése után ezért szól így barátnőm nyári levele: Szeretnék megfelelni „hivatásomnak”, bár elméletben korántsem dúl bennem az emberszeretet és segíteni akarás annyira, mint legtöbb kolléganőmben. Viszont egyenként és gyakorlatban nagyon tudom szeretni gondozásom tárgyait. A szerénykedő idézőjelek itt okvetlen törlendők, mivel e hivatás éppen annál érvényes egy az egyben, aki nem elméletek szárnyalásából sajnál absztrakt egyedeket, hanem Béres szaki meg Vimrázi néni személyesen fáj neki. Amilyenektől egy fedél alatt sem idegenkedett, hanem másságuktól – stílus, holmi – csakis „ellágyult”.

Egyenként és gyakorlatban tudja szeretni a megint másféle másságuk miatt a rasszizmus által üldözötteket úgy, hogy magát is veszélybe sodorva menti, akit csak tud. Akcióihoz a Siemens üzem gyárgondozójaként leleményesen gazdálkodik a szeretett és viszontszerető melósok okmányaival, a tulajdonosok tudtával és azon kívül is. Keresztlevél-másolatokkal és hamisított szabadságlevelekkel látja el zsidó barátait, továbbá rászoruló ismeretleneket. A papírokra ráüti a tekintélyes gyár pecsétjét is. Ha rajtakapják, nemcsak állását, de személyes szabadságát, végül életét is veszítheti. Akárcsak az egyéb, ki tudja, hol szerzett, felbélyegzett és füleki meg budapesti anyakönyvvezetőségek lepecsételte űrlapokkal, melyekkel pártfogoltjai a szemem láttára menekültek meg. Saját és övéi eredeti okmányait is kiosztja, mikor pedig, már az ostrom alatt, a csillagos házból egyik osztálytársnőnk az anyjával és nővérével együtt megszökik, a szenespincében rejtegeti őket minden igazolvány nélkül a gyilkos nyilas razziák közepette, négyemeletnyi háznép előtt is titokban. Éjszaka visz nekik ételt és vizet, a maguk semmijéből.

Macuka rendes volt, mondja utóbb egyik megmentettje. S előbb dühöngök bár a divatos „alulfogalmazáson”, magasabb értelmezésben igazat kell adnom neki. Végtére az erkölcsi világrendfenntartás önkéntese volt Macuka, hordozva, Pál apostol mozgósítása szerint, az egymás terhét, részvéte elemi erejével.

Részvéte oly elementáris, hogy az elemibb ösztönt is rendhagyóan befolyásolja. A részvét csak keveseknél használ a szerelemnek. Például nálam, írja egyik hódolójával kapcsolatban. S hát még mikor együttérzését az imádott költő „furcsa” fia ébreszti fel, ráadásul az apa „képében”. Mintha olimposzi felhő ejtené meg, úgy környékezi a varázsosan hasonlító s szellemileg is vonzó fiú, Kosztolányi Ádám. A híres Ilona, Ádám anyja úgy érzi, Margitka „megválthatná” az ő „túlérzékeny, különc” fiát. Még a „különcség” elfajulása előtt azonban Macukát váltja meg e viszonyból egy valódi szerelem. Házasság ugyan ebből sem lehet, de boldogsága sokáig tölti ki az életét, saját leszármazottak híján pedig körültelepíti magát az oldalágiakkal. Nem mentem férjhez, tudósít az osztálytársaknak szóló önéletrajz, ám háromszor nősülő unokaöcsém révén megtapasztaltam a nagyanyai és anyósi örömöket és gondokat. Előzetesen a gyermeki gondokat viselte, évekig egyedül ápolva szüleit. Munkahelyi ebédszünetben (a háború után munkaköre megszűntével hanglemezboltokban, majd hanglemezgyári hivatalnokként kereste kenyerüket), rohant Pestről Budára ebédet adni öregeinek, este derűsen mulattatva őket, mosta a pelenkájukat. Haláluk után, mikor ismét járhatott társaságba, koncertre, nyugdíjasan meg nyaranta a Balatonhoz portáskodni s egyúttal üdülni, a beteggondozásból továbbra sem fogy ki. Operált barátnő, tüdőgyulladásos keresztmama, agyvérzéses nagybácsi, valakinek el kell látni őket! Az álnok kórházi orvos azt mondta, csak időnként nyissam rá az ajtót. Ehelyett csak nagynéha csukhatom rá, mentegetőzik egyik hosszabb távolmaradása miatt.

Saját bajairól sosem panaszkodott. Bármennyi sújtotta is, élete utolsó évtizedében a „VIII./B” találkozójára életrajz-poénnak ezt idézte Máraitól: „És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet […] A földig hajlok, úgy köszönöm meg.”

Ő maga nem várt köszönetet semmiért. Még hősi tetteiért sem. Már nem emlékszem, hárította el a rákérdezést.
az igazaknak örök nevet ad
Az üldözöttek megsegítőinek emlékét Jeruzsálemben az „Igazak Ligetében” őrzik a nevükkel megjelölt fák. Ezeket a Jad va Shem (Kéz és név) Intézet ültette, földi metaforájaként Ézsaiás próféciájának, mely szerint az Úr az igazaknak örök nevet ad, jobbat, mint a fiakban és lányokban élő név. Az örök név, a Shem mellett azonban még Jadról is szól az ígéret. Jad magyarul: kéz. Átvitt értelemben kéznyújtás, jutalom. Azok nyelvén, akiknek stílusától Macuka „ellágyult”, így alakult át: jatt. És ha a földi, sőt szentföldi bürokrácia miatt Marossy Margit neve nem lesz is Shem Jeruzsálemben, Isten jattját biztosan megkapta, mióta eltemettük a Farkasréten.

Ott számomra is otthonosabb a közeljövő, miután fölmértem, hogy mint otthonaink a Várban, majd a Margit körúton, sírjaink családi lakjai sincsenek távolabb egymástól. Fölöttük a Maulbertsch szürkekékjét hűvösvölgyi alkonypirossal vagy a Bástyasétány délelőtti bárányfelhőivel játssza át az ég, miközben idelent lassan nyugtat vissza az ugyanegy, amiből lettünk, s nyugszik el maga is a csiggatásra: Csukódj bennem, pihenj, világ, / esteli szárnyban madártoll.

kép | fortepan.hu, wikipedia.org, commons.wikimedia.org

felső kép | Tóth Árpád sétány