Horgas Béla

HAJNAL ANNA VERSÉRŐL

2010 december

HAJNAL ANNA VERSÉRŐL

Hajnal Anna
Szárazság

Két fekete bivalyom
lassan húzza szekerem,
jó szerencse, légy velem,
messze van még a malom!

Víz ha lenne útfélén,
be meggyűlne nagy bajom,
lefeküdne bivalyom,
vízben állna szekerem.

Fel nem állna bivalyom,
ázna búzás szekerem,
száraz maradt kerekem,
nem feküdt le bivalyom.

Száraz égből süt napom,
zörgő kukoricaszár,
mind az esőt várja már,
ballagj, ballagj, bivalyom!

Ebben a vízfolyást modellező antológiában[1], ahol a versek, jegyzetek, képek tematika szerint követik egymást és „viszik” olvasójukat, talán még erőteljesebben érzékelhető Hajnal Anna furcsán bravúros művének jelképes útleírása. Az út itt nem vízen át vezet, nem csónakon utazik az ember, hanem két fekete bivaly vontatta szekéren, és ő maga, a szekeres a révész.

A vers nem az út legkezdetén szólal meg, az utas már elindult, de még nagyon is az elején tart, amikor tapasztalja, lassan halad a szekér, és fölméri, szerencsére van szüksége, hogy elérjen a messzi malomba. Elér-e? Milyen veszélyek leselkednek rá? A következő hat sorban feltételes módban fogalmazva megjelenik a nyilván legvalószínűbb fenyegetés, a víz – ha lenne útfelen! – Valami útmenti víz, aminek vonzereje a szárazságban a bivalyokat ellenállhatatlanul késztetné a fürdőzésre, és a malomba szállítandó búza elázna. Mesés és reális fordulat, kényszerű képzet, a bivalyok természetének ismeretére vall, komolyan kell számolni vele. A harmadik szakasz második sora után hirtelen (és minden jelzés nélkül) ugrik a vers: már az út záró szakaszán járunk, túl a víz-veszélyen. Annyira túl, hogy a víztelenséget és ezzel a szerencsés utat biztosító (de a bivalyokat megkínzó) szárazság pusztító következményei kerülnek előtérbe, az eső várásában (a zörgő kukoricaszár fohászában) viszont a víz életet adó, enyhülést hozó volta jelenik meg. Így kerekedik ki a balladás történés és mutatkozik meg az elemi bölcsesség: a szárazság és vizesség az élet fenntartásában kétoldalú elem, középarányosa kiszámíthatatlan. A kettő itt egyensúlyban marad, most már biztosan odaér a szekér. Helyénvaló és nem hiábavaló az ösztönzés: ballagj, ballagj, bivalyom!

Mindez még nem lenne vers, csak ilyen-olyan okoskodás, ha az általánosságokaz út, az utazás, a szárazság és a víz – fogalmi összetevői, képzetei nem végletesen egyszerűsített konkrétsággal és köznapisággal, a két fekete bivaly vontatta szekér zötykölődését érzékeltető, a rímeket monoton ismétlődéssel ballagtató belső beszédben vinnének magukkal. Így azonban meglehet a jó érzésünk, hogy az élet elemi összetevőit eldünnyögve, nemcsak érzékeljük, hanem valamelyest értjük is az utazást, a megjelenítéshez szükséges egyszerűsítés bonyolultságát is látjuk, föltámad humorérzékünk, élvezzük a játékos mutatványt. Nem hahotázunk, de földerülünk, megszeretjük a két fekete bivalyt.

[1] A Vigyél át, révészem kötet
kép | Martin Prochazkacz, shutterstock.com