Szvetelszky Zsuzsanna

HAJLÉKTALANOK NÉMETORSZÁGBAN

2003 november

HAJLÉKTALANOK NÉMETORSZÁGBAN

Villámkurzus és koldus-diploma

Nem ismerek senkit, aki akár csak egyetlen hajléktalant ismerne személyesen. Nincs olyan ismerősöm, aki valaha is olyasmit mondott, hogy „tudod, az az ismerősöm, aki hajléktalan.” Nem kötődöm senkihez, aki valaha is – hacsak nem munkaköri kötelességből – hajléktalanhoz kötődött.

Ha valaki megismerkedik valakivel – általában –, előbb-utóbb felmerül (bennük, vagy kettejük között) két kérdés, amelyekkel el tudják helyezni egymást kapcsolataik hálójában: hol lakik? mennyit keres? A hajléktalan nem lakik sehol, nem keres semmit. Illetve kiszámíthatatlan, hogy aznap hol hajtja álomra a fejét, és mennyi pénzhez jut. Kívül létük olyannyira felfoghatatlan, hogy legegyszerűbb lenne figyelmen kívül hagyni őket. De nincs olyan rokonom, barátom, vagy ismerősöm, aki ne találkozna velük nap mint nap. És – megint csak általában – négy érzelmet kell leküzdenünk:

Az undort. A látvány és a szag hatásai alól akkor sem vonhatjuk ki magunkat, ha odalépünk hozzájuk, és pénzdarabot ejtünk recés falú, fehér műanyagpoharukba. Egyéni érzékenységtől és a helyzet súlyosságától függ, hogy elborzadunk vagy csak felkavarodik a gyomrunk. A látvány ellen még csak védekezhet az ember, elfordított fejjel, sietős léptekkel, a szaggal szemben nincs mit tenni. Kivédhetetlen, megemészthetetlen, legyűrhetetlen. A szag három komponenssel undoríthat: a mocsok, a romlottság és a betegség tolakszik vele orrunkba. A szaglás könyörtelen érzék, nem lehet ignorálni. Ahogy a szaguk megcsap, már el is vesztünk mind a két oldalon: én csalhatatlanul tudom, hogy amit érzek, az minek a szaga, ők pedig megpillantják arcomon az undort.

szánalmat. Jaj, istenem, hát így is élhetnek emberek. Esetleg a járulékosan gerjedő felháborodást: tenni kéne már valamit azoknak, akiknek ez a dolguk!

lelkiismeret-furdalást. Az önvédelem fojtja el, nyilván. Kinek van annyi pénze, hogy megváltsa vele a város hajléktalanjait? Kinek van ideje arra, hogy odalépjen hozzájuk, megálljon mellettük? Ki tudná, mit kell velük kezdeni, mi lenne nekik a legjobb, vagy mi az, amire sürgősen szükségük van? Gonosz vagyok-e, amiért nekem több van, mint nekik, és mégsem adok annyit, hogy ha egyenlő nem is, de legalább elegendő legyen? Mi az elegendő – nekem és neki?

félelmet. Nem lehet tudni, melyik mit akar: kiszámíthatatlanok. Meg hogy az a pénz hova megy, mi lesz belőle. Meg ha most ad neki az ember, legközelebb akkor sem tudja lerázni, ha éppen nem tudna vagy nem szeretne adni.

életet, bármilyet

Ha ezt a négy érzelmet történetesen sikerül leküzdeni, nincs más hátra: tartani kell magunkat a társadalmi normához: nem az én feladatom, nem tehetek róla, hogy ilyen helyzetben vannak: nem nekem kell foglalkoznom velük. Mit is adhatnék? Pénzt? Törődést, telefonhívást, emelő-támogató kézmozdulatot? Fedelet, kenyeret, állást? Mit nem tudok adni nekik? Életet, bármilyet. Reggeltől estig, estétől reggelig tartót.

Elbert Márta dokumentumfilmje után (Utcaképes, 2002, Fekete Doboz Alapítvány) óhatatlanul összehasonlítottam a magyar képet a németországival. Míg Németországban éltem, sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akiknek szakmája a hajléktalanok ellátásához, támogatásához, helyzetük tartós javításához kötődött. De hajléktalant az északnyugati országrészek nagyvárosaiban jóval ritkábban lát az ember, mint idehaza. Ha tudja, hogy mi az a Bahnhofsmission (a pályaudvarokon működő segélyszolgálat, tagjaik speciális eszközökkel és módszerekkel foglalkoznak a frekventált terepen felbukkanó hajléktalanokkal és más elesettekkel, rászorulókkal), odamegy egy ilyen állomáshoz, és hosszasan figyel, akkor persze találkozhat velük. De ezek az emberek nemcsak tisztábbak, ápoltabbak, jól öltözöttebbek és jól tápláltabbak keleti sorstársaiknál, hanem láthatóan öntudatosabbak, magabiztosabbak, rutinosan alkalmazzák a hajléktalanság enyhítését célzó skilleket.

A mai német nyelv mindenesetre szakkifejezések tömkelegével is készen áll a probléma elméleti és gyakorlati kezelésére – és ez nem kis dolog. A sajátos arzenál – közülük csak igen kevésnek van magyar megfelelője – legalább annyit biztosít, hogy lehet róla beszélni, tehát nem lehet elhallgatni.

Vannak történelmi forrásokból azonosítható előnyök is: a pénz kérdése – az adott társadalom gazdagsága – itt annyira elsődleges, hogy a többi járulékos hasznot (türelem, részvét, empátia stb.) is csak ennek hatósugarában érdemes szemlélni. Több száz év általános jólét sokat segít abban, hogy az ember nagyobb szögben forduljon társai felé. Vannak ezen felül olyan kezdeményezések, amelyek szintén a szociális háló fejlesztésére szánható összeg mértékétől függenek, sajátosságaik miatt azonban mégis több szót érdemelnek.

William Stern, flickr.com

A kilencvenes évek elején alakult berlini önsegélyező csoportot (MOB) hajléktalanok és egykori hajléktalanok hozták létre, mégpedig hajléktalanok és hajléktalansággal fenyegetett társaik részére, ők is működtették (az állami támogatás mértékéről és kérdéséről a Strassenfeger – a hajléktalanok berlini lapja – 1997-es és 98-as számaiban esik többször is szó). Az egylet tevékenységi körének leírásában szerepelt a jogi, orvosi és egyéb szaktanácsadás, lakásprojektek, a téma folyamatos sajtókísérete (az egylet tevékenységének egyik sarkalatos pontja az állandó jelenlét a nyilvánosságban). Ezenfelül nagy jelentőséget tulajdonítottak a kulturális projekteknek: a hajléktalanok számára szervezett felolvasásoknak, vitáknak, a hajléktalanok színházi csoportjának, a kulturális rendezvényeknek, kiállításoknak (1998-as fotókiállításuk: „Keine Gnade auf der Straße”), továbbképzéseknek. Már tíz évvel ezelőtt hangsúlyt helyeztek a számítógépes képzésre (ugyanekkor tartottak írástanfolyamot is, ahol a helyesírás, a fogalmazás, illetve a „hivatali levelezés” volt a tananyag).

Konkrét segítséget nyújtottak krízistanácsadással, a telefonálásnál és a levelezésnél, információkereséssel. Ezenfelül a MOB különlegességei közé tartozott a motivációs tréning: személyre szabott, hetente egyszer kétórás beszélgetés. Ez a félelmek leépítését, az életcélok megfogalmazását, a lehetséges motivációk megkeresését, a személyiség erősségeinek és gyengeségeinek tisztázását szolgálta. Szükségességéhez elég tán annyi, hogy ha a hajléktalanságot valamelyest is azonosítjuk az esélytelenséggel, beláthatjuk, hogy a hajléktalanokat fenyegető legnagyobb veszély a perspektíva nélküli lét, vagyis a jövőhiány.

A MOB óvatosan markolt: az egylet célja az életkörülmények hosszú távú, lépésről lépésre haladó javítása, a társadalmilag hátrányos helyzetűeké és a kívülállóké. Célcsoportját roppant tudatosan választotta ki. Azokra a hajléktalanokra fókuszált, akik még és már nem tartoztak önsegélyező egyletekhez, valamint az utcán élőkre, a hajdani hajléktalanokra (akik tapasztalataikkal, kreatív túlélési stratégiáikkal, a letargiában és a mindennek leszarásában szerzett sajátélmények birtokában segíthettek társaiknak) és a szomszédságban fellelhető – vagyis: a megszólítottak által személyesen is ismert – szegény emberekre, az épp leszakadóban lévőkre, a fenyegetettekre. A kapcsolatok jelentőségét szervezeti szinten is elismerte az „Obdachlosenselbsthilfezentrum Berlin” (Hajléktalan önsegélyező csoport – OSZ-Berlin), és a MOB is fontosnak tartotta a tapasztalatgyűjtést, a szövetségi szintű kapcsolattartást más szervezetekkel!

az adófizetők pénzéből

Két olyan kampányt is indítottak a kilencvenes évek végén, amelyekről talán érdemes röviden szólni – értékelés és minősítés nélkül. Az egyik az 1997-ben indított „hajléktalan gyorstalpaló” (Crashkurs: Obdachlosigkeit), a másik egy évvel később a koldusdiploma (Betteldiplom). Mindkettőt a berlini hajléktalan-újság, a Strassenfeger szerkesztősége koordinálta, a projekt lelke Karsten Krampitz szerkesztő volt (maga is bővelkedvén a tető nélküli lét tapasztalataiban, egykor a Humboldt Egyetem történész-hallgatója). Krampitz szerint a társadalmi hozzáállás sematikus és felületes előítéletekben mutatkozik meg. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a hajléktalan saját maga felelős a helyzetéért, hiszen aki lakást akar, az előbb-utóbb talál. Nem kellene, hogy a szép város tele legyen koldusokkal, amúgy is segít rajtuk az önkormányzat meg a kismillió szervezet, persze az adófizetők pénzéből: megtalálják ezek a kajájukat meg a ruhájukat: ügyesek nagyon! Nincs szükség újabb kezdeményezésekre, már most is elegen foglalkoznak velük. Ráadásul a hajléktalanoknak kényelmes az életük, egész nap semmit nem kell csinálniuk, nincsenek kötelezettségeik. Krampitz célja a tévhitek eloszlatása vagy csökkentése volt, ugyanakkor a kérdés nyilvánosságának növelése. Meg is kért minden résztvevőt, hogy ha van kedve, jegyezze fel tapasztalatait, benyomásait.

Potom száznyolcvan márkáért bárki részt vehetett a hajléktalan-villámkurzuson. A projekt szervezői szakszerű kíséret mellett huszonnégy órás autentikus hajléktalan-élményt, a szegénykonyhák és a „tetűpanziók” megismerését biztosították az érdeklődőknek. A huszonnégy óráig tartó létformát, ami mintegy tízezer embernek a mindennapi realitást jelentette, szigorú feltételek alapján lehetett kipróbálni. A felvételt alapos beszélgetés előzte meg. Biztonsága érdekében a résztvevő a kurzus alatt bármikor elérhet egy hajléktalant, de semmi egyéb garancia nincs: a kockázatok és az élmény hatásának esetleges pszichés következményeiért a „szerviz” nem vállalt felelősséget. Le lehetett viszont mondani a jelentkezést, és indokolt esetben volt engedmény is: a kedvezményes túlélés-élmény csak százhúsz márka.

pixabay.com

A „Crashkurs Obdachlos in Berlin”-tanfolyamreggel nyolckor kezdődött egy reggelivel a menedékhelyen. Két csésze kávé, tej, cukor, két zsemle, margarin, lekvár és két szál cigaretta – a ház költségén. Aztán imidzsváltás: átöltözés az ott található használt, adományokból és konténerekből származó ruhák felhasználásával. Ettől a perctől másnap reggelig bebocsátást nyert a „hallgató” a kívülállók világába. Nem lehetett nála pénz, csekkfüzet vagy takarékkönyv, óra, laptop, névjegykártya, telefonszámok, bérlet, menetjegy, se jogosítvány vagy egyéb igazolvány, semmilyen kulcs, se takaró, hálózsák, sátor, hátizsák, táska vagy hasonló, se tisztálkodó eszközök, borotva, tampon vagy betét, se toll vagy papír, se öngyújtó vagy gyufa, és nem teremthetett kapcsolatot a családjával, barátaival vagy ismerőseivel. Cserébe a nap során hajléktalanokkal ismerkedhetett, akik bevezették az utcán zajló élet technikáiba, a túlélés trükkjeibe, apróságaiba, egyáltalán: lehetőséget kapott, hogy más perspektívából szemlélje az életet. A résztvevő publikálhatta is élménybeszámolóját a hajléktalanok újságjában. The Ultimate Test: 24 Hours on the Streets – Enough to Lose Your Dignity. Ezzel a címmel jelent meg az a leírás, melynek angolszász szerzője szerint már az öltözék is elég ahhoz, hogy az utcán sétáló „villám-hajléktalan” körül percek alatt elenyésszen a biztonságot nyújtó szolid középosztálybeli aura. Egy napra mindenki idegen lesz, és ahogy az órák telnek, fokozatosan észlelhető az önbizalom és az önbecsülés elvesztése, még ebben a pszeudo-állapotban is. A sugárutat most territóriumként, vadászterületként szemléli az alkalmi hajléktalan, ahol harc folyik minden fillérért, és nem tudja leküzdeni a depresszióját, ha másfél óra alatt csak egy újságot ad el. Megalázó az emberek arcára kiülő jótékony mosoly, amikor fizetnek az újságért, vagy adakoznak, és a menedékhely nagyon kényelmetlen, mert az ágytárs állandóan forgolódik. Amúgy is keskeny a fekhely, sokan horkolnak és büdös van. Betekintés egy másik világba, ez egy hosszabb beszámoló címe, holott inkább kitekintésről van szó, és talán kívülállásról is – a világon, persze: az emberi, a hétköznapi mértékkel mérhető világon kívül.

A gyorstalpalót értékelő jelentésből kiderült, hogy több újságíró és politikus is részt vett benne, sőt, több jelentkező volt, mint amennyi „hely”. A jelentés írói szerint a villámkurzus ugyan nem változtatott egyetlen hajléktalan életén sem, de maga a téma szokatlan nyilvánosságot kapott, és változtatott azok életén, akik részt vettek benne.

A koldusdiploma megszerzését – ugyancsak a MOB hatáskörébe tartozó projektről van szó – professzionális koldusképzés előzte meg. Krampitz szerint joggal: a koldulás kemény munka. Nem mindegy, hogy néz ki az ember, milyen ruha van rajta, hogyan érintkezik a társadalom boldogabbik felének tagjaival. A képzés három kötelező, és egy szabadon választott tantárgyat foglal magába, már egy elégtelen bukást jelent. Krampitz elmélete szerint az emberek elidegenedése a munkától szorosan összefügg a hajléktalanoktól, koldusoktól való eltávolodással: egyre jobban kerülik őket, menekülnek, félnek tőlük.

bele kell ülni szarba-húgyba

A képzés törzsanyaga a kéregetés. Elsősorban gyakorlati képzés, melynek részei a helyfoglalás, a hely megtartása, a testbeszéd, a szemkontaktus, a kommunikáció. Nem szabad úgy nézni az emberekre, mintha nyaralásról jött volna a kéregető, de haragosan, követelőzve sem. Érdemes tudni, hogy az adakozókedv a bevásárlás után tetőz (érthető módon). Sajnos, a bevásárlóközpontok körüli legjobb ülőhelyek tele vannak pisálva, de nincs mese: látótérbe kell kerülni, szem előtt kell maradni, bele kell ülni szarba-húgyba. Közben biztonsági őrök, boltosok, utcaseprők, erősebb riválisok zaklatják a koldust. A „tanárok” tesztelik a vizsga során a bevétel és a megszerzésére fordított idő arányát. Húsz perc alatt százforintnyi összeg a nyolcfokos hidegben. Krampitz szerint az ekkora jövedelemre szert tevő koldus már őstehetségnek számít. Tudni kell, kikkel vigyázzanak, felismerni rendőrt, ellenőrt, agresszív támadókat. Van, aki rákérdez a koldus történetére: erre a szituációra fel kell készülni, csak úgy, mint az esetleges prédikációk, jó tanácsok türelmes végighallgatására. A másik tantárgy az újságárusítás. Vagy olyan komolysággal kell kínálni, mintha a Strassenfeger helyettesítené a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, vagy a lehető leglazábbra venni a stílust. Először is azt kell felismerni, hogy kinek, hogyan lehet ajánlani. Elsősorban individuálpszichológiai ismeretekre van szüksége a koldusnak, kulturális szignálokat kell azonosítania, arckifejezéseket, testtartást elemeznie (gyorsan, gondolatban, hatékonyan). Jó eredmény, ha valaki a pályaudvaron negyedóra alatt két vagonban négy példányon túlad.

Külön tantárgy ezen felül az egyházi és a segélyszervezetek adatainak ismerete: címek, nevek, tippek. Szabadon választott szakirány a kukázás, illetve az üvegvisszaváltás. A legjobb lelőhelyek ismerete tartozik a tananyaghoz, meg néhány tapasztalat belátása: hiába van például egy kukában „nagy kapás” (ételmaradék), ha nincs hűtő, ahol tárolni lehet. Ebben az akcióban is részt vettek politikusok, s ez sokakból ellenérzést váltott ki. A kolduló politikus ugyancsak fotogén látvány, de kinek épül itt a píár, a koldusnak vagy a politikusnak? Végül is mindkét projekt azt célozta, hogy épüljön a híd a társadalom többsége és a társadalom peremén kapaszkodók, vagy onnan is lecsúszottak között. Hogy túltegyük magunkat néhány hétköznapi és ünnepi beidegződésen – hogy változzunk, mert akkor más is változik.

felső kép | Breathless400, flickr.com