PÁVIA PÜSPÖKÉNEK, EPIPHANIUSNAK UTOLSÓ LEVÉLTÖREDÉKE

… már napnál is világosabb, hogy ennek meg kellett történnie. Híveim, akik ebben a nehéz, otromba korban sem adtátok fel a reményt, ezután se csüggedjetek! Birodalmunk, amely Isten akaratából, legyen neki dicsőség és hála, több mint ezer esztendőn át fennállott, sosem halványul el az emberi elmékben és lelkekben. Persze a kétségbeesésünkön nehéz uralkodni, hiába nyitjuk meg szívünket az Úrnak, egyetlen igaz Istenünknek.

Midőn utoljára hagytam el a hajdanvolt dicsőségünk fényét már csak nyomokban őrző Mediolanumot, amelyet büszke császáraink egykor birodalmunk székhelyéül neveztek meg az Örök Város helyett, szolgálóim, mintha nemcsak saját sorsuk, hanem egész Rómánk sorsa fölött keseregnének, kétségbeesett zokogásban törtek ki. Jómagam nem állhatom az ilyesfajta érzelmi hevességeket, de hazudnék, ha tagadnám, hogy nekem is elszorult a torkom, ahogyan bizonyára végső pillantást vetettem a város falaira és felidéztem kurtán-furcsán végződött találkozómat Odoakerrel, ezzel a bitang, pogány rablóvezérrel, aki nem átallotta magát elébb a germánok, majd, miután megfosztotta trónjától Romulus Augustulust, egész Itália királyának nevezni és neveztetni.

Itália, te áldott, szent föld. Minő borzalom végignézni, ahogy aszottá válik ez az egykor csodás, hittel és élettel teli, elmében, kellemben gazdag világ. Utunk során egyik ifjú szolgám, ki éles esze, figyelmessége és nagy tisztelettudása miatt szívemhez oly közel áll, egy kérdést intézett hozzám.

végletes romlás

Kérdése fontos és találó volt: láttam-e, láthatta-e akár a legnagyobb bölcse is birodalmunknak közelíteni ezt a veszedelmet, sorsunk ilyen végletes romlását. Elgondolkodtatott kérdése, csendességemtől meg is rettent, szabadkozni kezdett, de mondám neki, hogy nincs oka erre. Fogós felvetés volt ez, csakugyan.

Láttam közelíteni a végzetet? Hazugság lenne azt mondani, hogy láttam, miközben most már fejem verném a falba, oly nyilvánvaló jelei voltak annak, hogy közeledik és eluralkodik a sötétség. Bizodalmunk volt azonban abban, hogy az a hatalmas tudás, kultúránk, tudományunk, hadseregünk és nem utolsósorban, sőt, talán legelőször kellett volna említenem, hitünk erős várként véd meg minket az új idők sötét lovasai ellen. Emberöltők százait túlélt, emberi ésszel szinte felfoghatatlan nagyságú birodalmunkra mi vészt hozhatnak a sötét keleti erők? Ami száz és száz éveken át jól működött, ha látszottak is nehézségek, hogyan is omolhatna össze néhány év alatt, ami a történelem nagy óráján nem több, mint ephemeronok buta kis életének ideje. Ezt hittük, de jaj, miféle buta elbizakodottság volt ez.

Most már mondhatjuk, hogy minden, ami bekövetkezett, úgy rendeltetett, ahogy megtörtént. Persze amikor megcsíp egy darázs, sajgó sebünket látva minden, a csípésig vezető esemény utólag elkerülhetetlennek és az egyetlen logikus és Isten akaratából is bekövetkező cselekménynek tűnik. Pedig mindig volt más választás. Csak túl sokszor választottunk rosszul. Cudarul bántunk saját népünkkel, és rosszul a hozzánk menekülőkkel, és közibünk valónak hittünk olyanokat, akik valós szándéka éppen közösségünk megroppantása volt. Elgyengültünk, hitben is, tudásban is, és nem volt, amiből erőt merítsünk. Róma pompás kapuját, a Porta Salariát saját rabszolgáink nyitották meg a gótok előtt Krisztus urunk születése után 410-ben, hogy bosszút álljanak azért, ahogyan velük bántunk. Igazságosnak lenni sem mertünk, elrettentően szigorúnak lenni sem. Teszetoszaságunk bűne saját fejünkre szállt.

megkopott

Láttam, láttuk, hogy közeledik. Hogy egykori dicsőségünk bús düledékei nem riasztják el azokat, akik a pusztulásunkat vágyják. Hogy elhalványult a fény, amit évszázadokon át a Római Birodalom jelentett, az S. P. Q. R. betűk jelentettek, megkopott bennünk a saját nagyszerűségünkbe vetett hit. A sötétség csak azért tudott pusztítani, csak azért tud, hitem szerint csak ideiglenesen, győzelmet aratni fölöttünk, mert mi magunk sem éreztük már önnön erőnket, mi magunk sem láttuk saját fényünket.

Ha most szertenézek e tájon, Mediolanumból Ravennába tartva, ahol feltárulkozik a vandálok pusztításának nyoma, kiégett házak, elhantolatlan tetemek, asszonynép meggyalázott, vérbe fagyott testei, az elnéptelenedett falvak sora, azt gondolom, látni kellett, hogy közelít a pusztulás. Látni kellett, de nem tettünk ellene, gyengék voltunk, testi erőnkben és hitünkben is azok. A fény felé kell fordulunk újra, hogy élhessünk, hogy legyőzhessük a sötétség birodalmát, a keletről jött rosszat.

Hiszek abban, amit János apostol írt I. levele 2. részében: „új parancsolatot írok néktek, a mi igaz ő benne és ti bennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik”. Ahogy írva vagyon: „az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség”. Hiszem hát, hogy ha visszatalálunk az igaz Istenünk fényességes útjára, és ehhez erőt ad Anyaszentegyházunk, akkor az egykor volt dicsőségünket is visszanyerhetjük.

Remélem, Szentséges Atya, egyházunk első egyházmegyéjének feje, dicső Szimpliciusz, hogy levelem utat talál hozzád és a megmaradt hívekhez ezekben a nehéz, embert próbáló időkben. Elgyengültemben kevés híján azt írtam, hogy embert s hitet próbáló időkben, de épp rád gondoltam, Szentatya, akit nehéz megingatni szigorú hitedben, elveidhez való ragaszkodásod példamutató egész civilizált keresztény világunk számára. Ha megerősödünk a hitben, és szemünket az eljövendőre vetjük, talán még megfordíthatjuk az eseményeket, a ránk leselkedő vésszel felvehetjü…

kép | vecteezy.com