NEGYVENHÁROMTRILLIÓBÓL EGY
FORDUL A KOCKA
Azzal piszkáltak az osztálytársaim, hogy kocka vagyok, pedig még csak nem is hasonlítok a kockára, egy kockának lapjai vannak, élei meg sarkai, nekem egyik sincs, na jó, sarkaim vannak, de csak kettő, nem nyolc, és egyáltalán nem vagyok kocka formájú, a fejem is szép kerek, meg pocakom is van, szóval ha már határfelülettel jellemezhető háromdimenziós alakzatokról beszélünk, akkor inkább gömb vagyok, ezt feleltem nekik, erre azt mondták, hogy dinka vagyok, de tévedtek, mert engem már megvizsgáltak, és nem vagyok, az ikúm például 129-es, ami elég sok, de ők csak nevettek, hogy ez hazugság.
a világ végéig sem
Pedig nem az, és nemcsak azért nem, mert én soha nem hazudok, hanem azért sem, mert anya tényleg megvizsgáltatott, és azóta is rendszeresen járunk Zsigmond doktor bácsihoz, aki soha nem azt mondja, hogy dinka vagyok, hanem mindig azt, hogy nagyon különleges fiú ez a Berci. Tőle kaptam az első bűvös kockámat is, mert egyszer, amikor nála voltunk, elújságoltam, hogy épp aznap vagyok 6 éves 7 hónapos és 8 napos, amire azt felelte, hogy ha ennyire szeretem a számokat, kérdezzük meg anyát, mikor leszek aznap 9 órás és 10 perces, de kiderült, hogy már elmúltam, ami elszomorított, és akkor adta nekem, Zsigmond doktor bácsi a kockát, hogy megvigasztaljon. A kocka sok kis részből áll, minden oldalán kilenc-kilenc színes lap van, az egészet ide-oda lehet tekergetni, és mert szeretem a számokat, azt is elárulta, hogy negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezerféle módon lehet a kockát összekeverni, ami olyan hatalmas szám, hogy a világ végéig sem érnénk a végére, ha elkezdnénk számolni, én valamiért mégis meg tudtam jegyezni, ami azért is furcsa, mert ő a telefonjából olvasta fel, de egyszer így is újra kellett kezdenie.
Az osztálytársaimnak persze ezt hiába mondtam, azt sem tanulták még, mi a nyolcszázötvenhatezer, még csak az ezres számkörben járnak, a billiókat és billiárdokat pláne nem tudják, csak nevettek rajtam, hogy milyen dinka vagyok, hogy csak erről tudok beszélni, egyszer egy Mészáros nevű fiú el is vette a kockámat, épp amikor jól összekevertem, lekapargatta róla a színeket, és átragasztotta a matricákat, mintha kirakta volna a kockát, amit aztán ki is kellett dobnom, mert utána mindig lepotyogtak a színek, sírtam, ők meg nevettek rajtam, utána ha néha erőszakkal el is vették tőlem, legalább a színeket nem kapargatták le, mert a Mészáros nevű fiú kapott egy beírást.
Azóta már több kockám is volt, egy idő után ugyanis mindegyik tönkremegy, annyit csavarom, rendezgetem, hogy abból a negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezerből mindig meglegyen az az egy, ami jó, amikor minden szín szépen ugyanazon az oldalon van. Mióta Zsigmond doktor bácsi ideadta az elsőt, folyton ezt csinálom, és ha a kockámmal játszom, olyan, mintha az egész világmindenséget forgatnám a kezemben, minden mozdulattal kirakok egyet a negyvenháromtrillióból, akkor nincs más, csak a kocka és én, a színek és én, a forgatások és én, sarkok, élkockák, egy oldal–egy sorok, rengeteg tudnék erről mesélni, csak amikor belekezdtem, mindig kinevettek.
De egy ideje már nem nevetnek, azóta, hogy egyszer anya azzal a hírrel jött haza, hogy a kultúrházban bűvöskocka-kirakó verseny lesz, és oda mi is elmegyünk, igaz, ő csak szurkolni, hogy minél ügyesebb és gyorsabb legyek, nem értettem, ehhez miért kell szurkolni, amikor egyedül játszom a szobámban, pont olyan jól megy, mint amikor Zsigmond doktor bácsi arra kér, hogy mutassak neki valamit szép megoldást, de végül szerencse, hogy eljött, nélküle talán be se engedtek volna, én voltam az egyetlen gyerek egy csomó felnőtt között abban a nagy teremben, ahol a versenyt rendezték.
én vagyok a kincse
Az asztalhoz ültettek, meg kellett várni egy dudaszót, akkor lehetett a kockához nyúlni, egyből felkaptam az asztalról az enyémet, csavargattam, ahogy szoktam, aztán feltettem a kezemet, azt mondták, így kell jelezni, ha valaki készen van, erre odajött egy öltönyös bácsi, és kiabálni kezdett, hogy „ennek a fiúnak kirakott kockát adtatok, marhák”, de én mondtam, hogy nem, nem, én raktam ki, az egyetlen jót a negyvenháromtrillió-kétszázötvenkét, végig se tudtam mondani, egymás után jöttek oda az emberek, hogy micsoda csodagyerek vagyok, és hogy benne leszek a tévében, az öltönyös bácsi még a hajamat is összekócolta, amit nagyon nem szeretek, de aztán anya megölelt, hogy én nyertem, és én vagyok a kincse, amit viszont nagyon szeretek, szóval már a kócolást se bántam, azután meg különösen nem, hogy kaptam egy oklevelet, és hazafelé anya azt mondta, hogy ezentúl, ha piszkálnak a kockázással, csak mutassam meg azt az oklevelet, de nem kellett megmutatni, mert azóta senki nem piszkál, az igazgató bácsitól még írásbeli dicséretet is kaptam, ami nem olyan szép, mint az oklevél, ezt meg is mondtam neki, elvörösödött a feje, és köszönés nélkül kiment, ami nem jó, a Mészáros viszont odaült mellém, megkért, hogy segítsek neki a matekban, és még egy kis bűvös kockát is letett elém, ami nagyon jó.