KRÁTEREK

Az arcát nézem. Egészen közelről. Szinte belehajolok. Látómezőmben összeakadnak mély barázdái, a borotválkozások után ott maradt hegek, a pórusok krátereiben egykori gyulladások nyomai, megpattant hajszálerek. Ide-oda vált a fókusz, ahogy a két szem birkózik egymással.

– Most nem mondasz semmit? – Hirtelen szólal meg, összerezzenek.

Mit mondhatnék. Az a huszonöt évvel ezelőtti éjszaka jut eszembe. A gólyatábor az egri fősulitól érthetetlenül és értelmetlenül távol, egy határmenti kisvárosban az Alföldön. Volt csillagvizsgálójuk, ketten maradtunk ott a bemutató előadás után, egy víztorony tetején.

Nem sokan jártunk földrajz szakra, például lány, én egyedül. Bárkit megkaphattam volna, oké, nem volt nagy mezőny a matek-földrajz és a fizika-földrajz szakokon összesen sem. Tizennégy fiú, egy lány. Én. Egy a tizennégyhez esélyük volt. Neki jött össze.

Az első randevún egy James Bond-filmre vitt el. Tudod, miért? Ennyit kérdezett. A tizedesvessző hiányzik, böktem a címre, hogy 007. Azt mondta később, hogy ekkor szeretett belém.

Én már ott, a csillagvizsgálóban. Tényleg a Holdra kíváncsi? Ezt kérdezte a nyúlánk fizikatanár, aki a bemutatót vezette. Aztán legyintett. Mintha azt mondaná, tudja, mit akarunk, és milyen szánalmas, hogy nincs valami jobb ürügyünk.

Pedig akkor én még tényleg csak a Holdra. Talán még ő is. Látni olyan közelről, ahogy még soha. Kráterek, medencék, hegyek, síkságok tolultak az arcomba. Azt hiszem, akkor gondoltam először arra, hogy mégse tanítanom kellene. Négy nappal az első félév kezdete előtt. Tavasszal már térképészetet tanultam. Holdtérképet azóta se csináltam. Turistatérképet annál többet.

Az a barázdált felület jut most eszembe, ahogy az apró részleteit nézem.

– Most tényleg nem?

Még közelebb hajolok hozzá. Ösztönösen hátrébb húzódik.

– Miért mászol ennyire belém?

– Látni akarlak. Ahogyan már sosem foglak látni. Még egyszer a legapróbb részleteket. A legnagyobb méretarányú térképem ez az arc.

– El akarsz hagyni?

Felröhögök.

– Nem, édes, nem így értettem. – Édes sosem volt keserűbb, mint ez. – De arra amúgy sem lesz szükség.

Néhány pillanatra lemerevedik, majd az összes izom mozgásba lendül az arcán, földrengés rángatja a hegyeket, krátereket, barázdákat.

– Azt gondolod, hogy… – A kezét elhúzza a torka előtt egy vízszintes mozdulattal.

– Mi mást gondolnék, mégis mit? Hogy itt most azzal, hogy kiöntötted nekem a szívedet, azzal minden el van intézve? Lépjünk túl azon, amit tíz éve… – Elerőtlenedve fejezem be.

– Feljelentesz?

– Nem. Te mész el a rendőrségre. Örülj, hogy eddig más még nem…

– Börtönbe löknél? – Hátrálni kezd, már nem az arca részleteit látom, azt a nagyléptéket, amit huszonöt éven át. Hanem az egész képet. A rettegést, a szánalmas gyengeséget.

– Én? Én? – Csak ismételgetni tudom. Hibáztatni kezd, tényleg, ez sem tűnt fel korábban, hogy milyen gyakran védekezett így.

– Tíz év! Tíz rohadt év! És nem jöttél rá! Ennyire nem számítottam, ennyire leszartál? – És támad, és támad.

De közben menekül is. Felpattan, feldönti a széket, a falig hátrál.

– Ennyire sokat számítottál. Ennyire szerettelek. Ennyire rosszul szerettelek.

Én is felállok, ne lentről nézzek rá, az vesztes testhelyzet. Felállok, kihúzom magam. Képletesen is.

– Annyira szerettelek és annyira rosszul szerettelek, hogy teljesen megbíztam benned. A legnagyobb léptékben láttalak mindig, a legnagyobb felbontásban. A legközelebb engedtelek magamhoz, mindig csak arra közelítettem rá belőled, amit szeretni lehet. A huszonöt év alatt soha nem léptem hátra egyet, tízet, ezret, nem zoomoltam ki belőled, hogy lássam, akit magamnak kinagyítottam, aki valóban vagy.

Elfogynak a szavaim. Én magam fogyok el. Visszarogyok a székre. Nem tudom, mikor megy ki a lakásból. Nem tudom, hová.

Átállítom a méretarányt egy az egymilliárdra. A valaha volt legkisebb méretarányra. A teljes mozdulatlanságra. Ezer kilométernyi mozdulat egyetlen milliméterért, 1900 évnyi élet egyetlen másodpercért.

Egyszer rendőrök jönnek, aztán egy ügyvéd, majd a nővére viszi el néhány cuccát. Nem számít. Változatlan minden. Végül orvosok. Autóba ültetnek, elhoznak valahová. Nekik úgy tűnik. Az én léptékeim szerint ugyanott vagyok. Ugyanott és ugyanakkor. Ott és akkor, amikor megtudom, hogy a férjem, a szerelmem, az év tanára, az év iskolaigazgatója, kitüntetések büszke tulajdonosa diáklányok megrontója, egy pedofil szörnyeteg.

kép | vecteezy.com