HA
1995 április
Ha Arad mellett lett volna Mannlicher-puskánk – ha ’89-ben megszületett volna a magyar demokrácia
’94. szeptember 19. Délután a Farkasréten. L. Laci temetése. Nem régóta ismertem. A legendáját igen, őt magát nem. Az írásait igen, a tekintetét nem. Mikor találkoztunk, késő volt. Rokonszenvre, kézfogásra, könyvcserére még volt idő. Barátságra, elmélyülésre, eszmecserére már nem. A hiánylistámon számolom. A barátságot. Nem az elveszítettet, inkább a meg nem születettet.
Nagyon sokan vagyunk. Nemzeti temetés. Mondanám, ha nem félnék a szótól. Ha már visszaadtuk volna a szavak eredeti, elorzott értelmét. De nem adtuk vissza. Tehát nem nemzeti, csak nagy temetés. Tömeg. Furcsán összeverődve – annyi minden után. Reformkommunista hatalmasság, hajdan – biztos – nagy politikai reménység. Népi költő, hajdan – biztos – nagy erkölcsi reménység. Liberális publicista, majdan – talán – nagy elméleti nyereség. Szocialista ideológus, majdan – talán – nagy gondolati nyereség. Több miniszter. Soha nem látni ennyit egyszerre. Tegnapelőtti kormányból, tegnapiból, maiból, holnapiból. És több beteg. Soha nem látni ennyit egyszerre. Tegnapelőtti kórházból, tegnapiból, maiból, holnapiból. Tekintélytől megmerevedett arcok – és tuberkulózistól megapasztottak. Rangtól megkeményedett arcok – és alkoholtól meggyötörtek. Nem is lehet másként. A politikusok az integráló személyiségtől búcsúznak. A művészek a jelentős művészetértőtől. A betegek a nagy tüdőgyógyásztól, az iskolaalapító alkohológustól.
élned, halnod
A ravatalnál nyugdíjas orvosprofesszor beszél meg egykori népi kollégista. A sírnál színész szaval, és elénekeljük a Szózatot. Nekem mindig nehéz. Most különösen. Az „Itt élned, halnod kell”-től tépelődően önironikus leszek. De a „rendületlenül” fájdalmasan eleven. Körülnézek. Hatalmasságokon, költőkön, publicistákon, ideológusokon, minisztereken, tuberkulotikusokon, alkoholistákon. „Rendületlenül”. Ez mindenkinek „rendületlenül”. Megmerevedett, megkeményedett, megapasztott, meggyötört arcok. Lehajtott és felemelt fejek. Állnak és – hangosan vagy halkan, tisztán vagy hamisan – énekelnek, rendületlenül. És együtt énekelnek. Reformkommunisták, népiek, liberálisok, szocialisták. Meg ne feledjük el: orvosok és betegek. Mi lett volna, ha ’89 előtt végig együtt énekeltek volna – rendületlenül? Mi lehetett volna, ha ’89 után végig együtt énekeltek volna – rendületlenül?
Mi lett volna, mi lehetett volna? Ha…? Gyógyíthatatlan vagyok. Nem tehetek róla: Rákosi Viktor jut eszembe. Igen, Sipulusz, a hírlapíró és humorista. Igen, Rákosi, az író és politikus. Nagy olvasmányom tízes éveim elejéről: Korhadt fakeresztek. A szabadságharc hol könnyesen szentimentális, hol drámaian megelevenítő legendáriuma. Benne az álomtörténet. Szakács Benjámin székely birtokosról. Aki feltalálta a Mannlicher-puskát ismétlőrendszerével, megsokszorozott tűzerejével. Az Uchatius-ágyút célzórendszerével, megsokszorozott lőtávolságával. Meg a hozzájuk való puskaport, megsokszorozott robbanóerejével. Feltalálta. Betanított húszezer székelyt, és megjelent Görgey táborában. Arad mellett, ’49. augusztus 11-én. Két nappal Világos előtt. És Görgey megtámadta az oroszokat. Egymás után sortüzeket adott – mert a Mannlicher-puska ismétlő volt. Messzire állította a tüzérséget – mert az Uchatius-ágyú távolra hordott. És a puskapor, ó, a hozzájuk való puskapor röpítette a lövedékeket. Rövidre fogom. Nos, Rüdiger sírva vetett keresztet, Paskievics ordított a katonákra. Megsemmisült a cári ármádia. Szakács Benjámin nem ujjongott. Halkan szólt Görgeyhez: mi pedig forduljunk Haynau ellen. Mondom, tízes éveim elején voltam. Rólam is gondolhatta volna Kosztolányi nagyapja, az öreg katona: „Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, / hogy vannak messze, különös világok / s aranyba nyílnak a versailles-i kertek”.
Még mindig az éneklőket nézem – rendületlenül. És nem ujjonganék, csak halkan szólnék: mi pedig forduljunk Haynau ellen. De nem fordulunk, hanem hazamegyünk. És holnap már külön énekelünk. Reformkommunisták, népiek, liberálisok, szocialisták – orvosok, betegek. Külön énekelünk. És a másiktól még a „rendületlenül”-höz való jogot is megtagadjuk. Még egyébként is van valami hiba. A Mannlicher-puskát nem Szakács Benjámin találta fel, hanem Ferdinand Mannlicher; nem ’49-ben, hanem ’78 után; és nem nekünk, hanem a német hadseregnek. És az Uchatius-ágyút sem Szakács Benjámin találta fel, hanem Franz Uchatius; nem ’49-ben, hanem ’75-ben; és nem nekünk, hanem az osztrák hadseregnek. És gyanítom, ők találták fel a hozzájuk való puskaport is. Főképpen pedig: Görgey Arad mellől nem Haynau ellen fordult, hanem Világosra ment. Még nálam sem jön össze semmi. Egyik nagyapám se volt öreg katona. És meghaltak mindketten születésem előtt.
De mi lehet a pillanatnyi együtténeklés, az egyszeri „rendületlenül” furcsa titka? Egyszerű titok. Nem a mi titkunk, énekelve búcsúzóké. Hanem az ő titka, énekelve búcsúztatotté. Visszagondolok rá, könyveit lapozgatom. A most megjelent posztumusz kötetet is. Megfejteni vélem.
megőrzött mindent
Megjárta a hazai szegénység rétegeit. A vidéki faluszélit, a városi prolinegyedit is. Értelmiségi volt, de az első generációból. Szegény magyarként hordozta az alulról jöttség általános terheit. Szegény magyar zsidóként hordozta az alulról jöttség különös terheit. Megjárta a háborút. De nem a Dont, a halálra szántak közös poklát. Hanem Bort, a kirekesztett halálra szántak külön bugyrát. Népi kollégista volt – a háború utáni fiatalság fellobbanó hitével. Orvos lett – a fellobbanó hiteket felváltva makacs következetességgel. Úgy, hogy megőrzött mindent. Alulról jöttséget, különös terhet, külön bugyrot. Úgy, hogy elfelejtett mindent. Lehetséges bosszút, esetleges visszavágást, kései kiegyenlítést. Ebből következett kemény szerénysége, póztalan humanitása.
Furcsa orvos volt. A kevesek közül való. Gondoljuk csak végig. Az átlagorvos a beteg szervet akarja gyógyítani. A jó orvos a beteg embert. A nagy orvos a beteg országot. Nos, nagy orvos volt. A beteg országot akarta gyógyítani. A kiindulópontot nem ismerem. Nem tudom, a gyakorlat hozta a felismerést vagy a felismerés a gyakorlatot. De a végpontot ismerem. Tüdőgyógyász volt, alkohológus, szenvedélybetegek kezelője, hajléktalanok gondozója. Az ország szegény volt. Az első háború előtt, a két háború között, a második háború után. Az ország legyőzetett. 1849-ben, 1919-ben, 1956-ban. A szegénység nyomorúságos életformát szült. Ebből lett a tüdővész. A legyőzetés nyomorúságos lelkiállapotot szült. Ebből lett a szenvedélybetegség. Meg a kettőből együtt, szegénységből-legyőzöttségből a hajléktalanság. Beteg országban beteg emberek. A beteg embereket akarta gyógyítani, de ehhez a beteg országot is gyógyítani kellett. A beteg országot akarta gyógyítani, de ehhez a beteg embereket is gyógyítani kellett. Ebből következett zárt logikája, átfogó gondolatmenete.
Összefutottak benne a szellemi tendenciák. Egykori szegényként szocialista lehetett. Mai értelmiségiként liberális. Népbetegségek orvosaként nemzeti. De a falu ismerőjének „népi” is, városi polgárként „urbánus” is. Azt hiszem, mindegyik volt, és ezért egyik sem. Egymással szembesítette – egymással egyesítette őket. A szocializmust liberalizmussal lazította, a liberalizmust nemzetivel pontosította. A „népit” urbánus jelleggel szélesítette. Az „urbánust” népi jelleggel mélyítette. Így lett találkozók szervezője, kézfogások jelképe. Benne mindenki a sajátját is láthatta – joggal. Nála mindenki a másikat is kereshette – joggal. A szellemi ellenzék, az erkölcsi reform példázata lehetett. Ebből következett integráló szerepe, egyeztető lehetősége.
Ezen is érdemes gondolkodni. Az integráló szerepen és egyeztető lehetőségen. Nem azon, hogy az volt. Inkább azon, hogy szükség volt rá. Mármint, hogy az legyen. Mert a szabad közélet normálközege hiányzott. Ahol tendenciák természetes módon integrálódnak vagy differenciálódnak, egyeztetődnek vagy szétválnak. Légüres tér volt körülötte – tétlen közönnyel. Vagy jelzett veszélyzóna – sűrített robbanóanyaggal. Nagy egyéniség mindenhol kell. De az egészséges közélet elviseli a hiányát, a beteg közélet nem. Az egészséges közéletben a sok természetes, átlagmozgás megmozgatja önmagát. A beteg közéletben a sok természetellenes, átlagmozdulatlanság megbénítja önmagát. Kell a nagy egyéniség, aki mozgásba hozza. Nélkülözhetetlen, de veszélyes szerep. Mert mozgat, könnyen hiheti, hogy csak ő tud mozogni. Mert figyelnek rá, könnyen hiheti, hogy csak rá figyelhetnek. Nagy egyéniségből eltúlzott egyéniséggé válhat, integrálóból diktálóvá, tisztánlátóból vátesszé. Nem lett egyikké sem. Helyzete a közélet gyengeségét mutatta – és az ő erejét.
a szakadás
Nem szabadulhatok az ének-metaforától. A „rendületlenül”-től. ’89 előtt nála, az ő szervezésében volt közös „rendületlenül”. ’94-ben körülötte, az ő sírjánál volt közös „rendületlenül”. De ’89 és ’94 között nem. ’89 előtt remélni lehetett, hogy tartósan lesz. ’94-ben tudni lehetett, hogy csak pillanatra volt. Elillant ’89 egyszeri varázsa. Lehet, mindig is illúzió volt. A puha diktatúra integrált. Megteremtette a groteszk (groteszk, mert a puha diktatúra teremtette) közös nevezőt. Ellene még egynek lehetett lenni. Nem elintéződtek, de hamu alá kerültek az egykori klándühök. Nélküle már nem lehetett egynek lenni. Kikerültek a hamu alól az egykori klándühök. Volt néhány pillanat, ami felvillantotta a lehetőséget. A Bibó-emlékkönyv vállalkozása, L. Laci találkozói, Monor egységesítő kísérlete, az ellenzéki kerekasztal próbája. Mindez meghiúsult. Lakitelek jelezte a szakadást. A nemzeti kerekasztal nyilvánította. Lehet, így kellett lennie. Lehet, csak így lehetett. Nem tudom. De azt igen, ha így kellett lennie, rosszul kellett lennie; ha csak így lehetett, csak rosszul lehetett. ’89 és ’94 között elvetélt valami. A megfogant magyar demokrácia.
Nem lett magyar demokrácia? Nem! Pontosabban: formájában igen, tartalmában nem. Ha a demokrácia csak többpártrendszer, igen. Ha emberméltóság is, nem. Ha csak parlamentarizmus, igen. Ha humanizmus is, nem. Ha csak véleménynyilvánítási szabadság, igen. Ha kölcsönös tisztelet is, nem. Ha csak a politikai diktatúra hiánya, igen. Ha félelem nélküli élet is, nem. És így – hosszasan – tovább. Igaz, nem árt tisztázni. Demokráciához demokraták kellenek. De a demokrata nem demokratának születik, hanem demokratává válik. Demokráciában válik demokratává. Feloldhatatlan kör? Demokrácia nincs demokraták, demokraták nincsenek demokrácia nélkül? Valahogy így. De el kell kezdeni. A féldemokráciával, a demokrácia formájával. Demokráciával demokraták nélkül. Talán a féldemokrácia megteremti a demokratákat. Az egész demokráciát, a demokrácia tartalmát. A demokráciát demokratákkal. Persze nem azonnal. Negyedszázad alatt? Nem tudhatom, esetleg. Aradon nem volt sem Mannlicher-puska, sem Uchatius-ágyú. Görgey nem Haynau ellen fordult, de Világosra ment. Ám 29 év után, ’78-ban lett Mannlicher-puska. 26 év után, ’75-ben lett Uchatius-ágyú. Igaz, nem nekünk. Igaz, addigra kiegyeztünk. Hátha lesz 26–29 év után magyar demokrácia is. Egész demokrácia, tartalmában is. Demokrácia demokratákkal. Kiegyezésekkel vagy anélkül. Nem tudhatjuk. De a puska-ágyú párhuzamot jó lesz abbahagyni. Belőlük nem világdemokrácia lett, hanem világháború.
Addig, amíg megtudhatjuk? L. Laci korábbi könyvében leíratik egy emlék. Gyermekként, téli éjszaka, hegyek között, falu felé szekerezett. Farkascsorda üldözte a szekeret. Fogtak egy-egy marék szénát, meggyújtották, és feléjük hajították. A lángoktól a farkasok egy pillanatra megszaladtak. Utána ismét sötét, ismét üldöző farkasok. Így megy ez? Sötétben, farkasokkal, egy-egy maroknyi lánggal-fénnyel? Félek, igen. Ő pedig hajította a farkasok felé a tüzet egy életen át. Igaz, gyermekkorában végül megérkeztek a faluba.
Hát én? Én is dobhatom? Dobni még csak-csak. De egyébre nemigen telik. Persze valaha puskám is volt. Nem Mannlicher, hanem „’48 mintájú”. Ismétlő, szuronyos, tusalemezes. „Minden ellenséges cél leküzdhető.” Még géppisztolyom is. Léghűtéses, dobtáras, „davaj gitár”. Lőttem is Tito hasára, ahogy peckesen tartotta a céltáblát. Nem sok sikerrel. Mi tagadás, nem is nagyon ambicionáltam. „Farkas Mihály rézágyúja (Uchatius? nem hiszem!) fel volt virágozva”. Ma se „’48 mintájú” puskám, se „davaj gitárom”. Farkas Mihály is eltűnt az összes rézágyúval. Marad az éjszaka, maradnak a farkasok? Keressünk egy marék szénát!