Ács József

HA SÍRÁS FOJTOGAT

2011 március

HA SÍRÁS FOJTOGAT
Egy középkori legenda szerint két idős szerzetes megegyezett, hogy ha egyikük meghal, a másiknak álmában latin szóval hírül adja, milyen a mennyek országa. „Taliter”, tehát ugyan­olyan, mint képzeltük, vagy „aliter”, más, mint amilyennek ezen a világon lefestjük. Mikor egyikük meghalt, a következő napon megjelent a másikuk álmában, és azt mondta: „Totaliter aliter” – „egészen más!”
„S bizony Mi megteremténk az embert, s tudjuk, mit súg néki az ő lelke, s Mi közelebb vagyunk hozzá, mint nyakán az ér.”
Korán, 50:16

Egyhelyben utazás – lüktet nyakamon az ér. Mint akit csak a biztonsági öv tart meg: elvágyódás és rettegés, irtózat és bűvölet, halálfélelem és életbódulat között – íróasztalomnál ülök mozdulatlanul.

Szédítő suhanás – az ablaknál állok. Könyvespolcon flamand festészet – az utcán kenőcs lágyságú sár. A felhőktől egy hónapja nem láttuk a napot. Fölnézek a január sikátorából. Fenn az égen formák repülnek-bomolnak. A délután obszervatóriuma. Benne a nappal csillagásza.

Mennyit könyörögtem, vigyél el innen! És hogy ne juss át velem a túloldalra. Fordulj vissza, mielőtt partot érnénk.

Ráz a zokogás.

„Ez az élet, úgy érzed, elviselhetetlen, egy másik meg elérhetetlen”, olvasom immár villanyfénynél. Felnézek az ablak fekete négyszögére. Mégiscsak lehetetlen, hogy révészem a túlvilágra vinne! Valamiféle, a múlt ködébe vesző félreértés nyomán azonosítjuk az odaátra kívánkozást a halálvággyal?

A folyó ráadásul egyre keskenyebbnek tetszik: immár patakocska csupán – akár át is léphetnék a túlpartjára.

Akkor mi tart vissza?

Behúzom a függönyt, és tovább olvasom Kafkát: „Szabad és védett polgára a földnek, mivel a lánc, ami ideköti, épp elég hosszú ahhoz, hogy a földi létben mindenütt szabadon mozoghasson, de azért olyan hosszú csak, hogy a föld határain túlra már semmi el ne ragadhassa. Ugyanakkor azonban szabad és védett polgára az égnek is, mivel egy hasonlóra méretezett égi lánc is köti. Így aztán, ha a földre vágyik, az égi nyakörv fojtogatja, ha fel az égbe, amaz, a földi. Ennek ellenére bármit megtehet, ezt érzi is, sőt arra sem hajlandó, hogy az egészet az első megkötés elhibázottságára vezesse vissza.”

Az aforizma kulcsszava: ugyanakkor.

Lám, a patakocska érré vékonyodik. Aztán már hiába keressük az avar között. Egyetlen szárazulaton állunk. Nincs, aki bárhová vihetne minket. A túlpart közelebb van hozzánk, mint nyakunkon az ér.

B0953-Aba-Novak-cmyk

Aba-Novák Vilmos: Római híd

Csillagom, révészem. A ladikos ember fizetségül nem fogad el sem subát, sem lovat. A zajló Dunán csak azután hajlandó átkelni, mikor a nő kimondja: „magam néked adom”.

Hanyatt fekszem az ágyon.

A lényünket magába szívó transzcendencia, az „egészen más”, a totaliter aliter nem egészen másutt keresendő, nem is képzeletünkben, nem is a gondolataink között. Az a bizonyos „egészen más” – az, ami van. Az innenső és túlpart: egy.

Feszül a két lánc. A nyakörv alatt lüktet az ér. Egyhelyben utazás.

Ezért annyira ismerős, és annyira vonzó az úgynevezett túlpart. Csak az után vágyódom múlhatatlan erővel, amim van – értetlenül olvasom, hogy Simon­e Weil, az aszkétizmus bajnoka ezt fáradságos, megtanulnivaló leckeként ábrázolta.

Az elvágyódás: visszavágyódás? Ha a túlpartot, az e világi túlvilágot tekintem természetes lakhelyemnek, akkor a közmegegyezés szerinti jelenvalóságból lesz totaliter aliter. Ráismerek: ez az én lidércnyomásom és idegenségem.

Magam révésze. Egy helyben utazó.

Visszaülnék a füzetem mellé, de ahhoz hideg van. Feljebb tekerem az olajkályhát.

Az élmény és közénk korábbi élmények emléke tolakszik. Nyomukban félelmek, vágyak, gondolatok csordogálnak, mint kilukadt konzervek tartalma. Kanyarog az erecske, aztán patakká, folyóvá duzzad. Elszakadunk attól, amit hamarosan túlpartnak nevezünk. Az életből átlépünk a halál világába.

Leírva minden hazugsággá válik – ha nem vigyázunk.

Megsemmisülten ülök asztalomnál.

Ha megüt minket a totaliter aliter – bár vonzerőt gyakorol –, félelmetes, mint a halál. Mégsem halálvágy ez, hanem ráébredés arra, hogy máskor halottak vagyunk. Holt lelkek, akik nyelvünk alatt az obulussal már csak Kharón ladikjára várunk. Az élet helyett idegrendszerünkbe írt emlékeinket-reakcióinkat szemléljük: azt látjuk csupán, amit képzeletünk elibénk vetít. Azt hisszük, a túlpart – a színről színre látás – a túlvilág, a halál világa, és nem az életé.

A tenyerembe temetem az arcom.

Az élmény és közénk korábbi élmények emléke tolakszik. A reakcióinkból előpatakzó ér hamarosan folyóvá duzzad. De melyik folyó ez? Miért azonosítsuk az e világ és a túlvilág határán kanyargó Sztüxszel? Akadnak más alvilági vizek is.

Magam révésze? A hullámokat tapogatom csupán a ladik körül. Miféle folyó ez?

Bajban vagyok, mert a két part most nem egy. Elszakadtam tulajdon élményeimtől. Nem a jelenben, a múltban élek. Rettegéssel és nosztalgiával színültig telt pohárhoz hasonlítok, melybe már semmi sem fér. Túl sokat tudok, és keveset kérdezek. Helyzetemet tán orvosolhatná Léthé, a feledés folyója. Ha iszom belőle, nyitott ház leszek, melyen átfúj a szél, és eláradhat bennem a jelen. A mindig borzongatóan új. A totaliter aliter. Tiszta leszek és áttetsző.

Van ebben az önfeledt, mindentől eloldozódott, szalmabábszerű létezésben valami viszolygást keltő, természetellenes könnyűség. Szabadon sodródni a feledés folyóján – már arra sem emlékszünk, hogy víz van alattunk, honnan tudnánk akkor, hogy hová is sodor pontosan.

borító1-orig-Szonyi-OK

Szőnyi István: Felragyogó napsütés a Duna fölött

Ledőlök az ágyamra.

A beavatottak kortyolhatnak Mnemoszüné csobogó vizéből is. A kényszeres önismétlés, a beszűkülés másik ellenpólusa a mindenre emlékezés.

Az igazság, az alétheia, mikor feltár valamit, kiemeli a feledés sodrásából. Az alétheia: emlékezés. Ha a Léthében emlékezetünket vesztjük, nincs többé igazság. Ha nincs igazság, persze hamisság sincs többé. Ez a hamisságtól szabadulás egyik útja. A szabadságkultusz. Csak épp nem lehetünk biztosak benne, csakugyan a Léthé vize sodor-e magával, mert ennek megállapítására, üres pohárként, széljárta házként nem marad semmilyen eszközünk. S ha nem vagyunk mégsem teljesen üresek, azaz tökéletesek? Saját beszűkültségünket már felismerni sem tudjuk, csak letagadni. Rutinból szabadnak hazudjuk magunkat. Zsákutca.

Mindenre emlékezés? Az emlékezés mindig válogat. Emlékezzünk erre is.

Ez az írás 1987 telét idézi. Most is lüktet nyakamon az ér. Huszonhárom év túlpartjáról integetek saját magamnak. Csakhogy a két part egy. Ez az örökkévalóság.

A Vigyél át, révészem című tematikus összeállításból
felső kép | Ország Lili | Tenger úszó figurával