Méhes Károly

GYŐZZÖN A JOBBIK

2003 október

GYŐZZÖN A JOBBIK

Már szólt a rituális beköszöntő: Jó estét, jó szurkolást kívánok, nagyon nagy derbinek néz ki ez az Európa Bajnoki Döntő, a címvédő világbajnok Franciaország csap össze a háromszoros világbajnok olaszokkal. Egy Del Piero egy Zidane ellen, egy Inzaghi (kettő, te!) egy Dugarry ellen.

Flóris atya kitámasztotta a zsalugátert, a nyitott ablakon csak úgy ömlött be a kora júliusi este melege, méze és máza. A plébániákert csöndbe burkolózott, mindenki otthon ült a képernyők előtt. Az atya kicsit előrébb vonszolta a szekrénykét, amin békebeli Szupercolor tévéje állt, úgy, hogy az ablak előtti íróasztal mögül is jól lássa az eseményeket.

lakodalmi táncra hasonlít

A himnuszokat játszották, arra gondolt, Isten látja lelkét, szereti a hazáját, de mennyivel könnyebb annak az országnak, amelyiknek himnusza forradalmi csatába küld, vagy lakodalmi táncra hasonlít. Egy temetésimenet-himnusszal nehéz, kutya nehéz, hiába hogy jó kedvet, bőséget esedezünk benne.

Zidane teljes Máris szomszédi mivoltában üvöltötte, hogy vérben áztatja rút zászlaját.

Flóris atya a sarokból felemelte a nagy diszperzites vödröt, amiben a mai négy szentmise adománya és perselypénze gyűlt össze. Azon volt, hogy míg az aranylábú fiúk kergetik a bőrt, ő szépen szortírozza a pénzt, elvégre rend a lelke mindennek. És, hála az égnek, ilyenkor nyáron igyekeznek errefelé a drága turisták is, csurran-cseppen a márka, a schilling, a líra, ezeket, nincs mese, el kell választani a forinttól – jön majd az euro, vége lesz akkor a válogatásnak.

A két válogatott felállt a zöld gyepen.

Ma is milyen sokan kerültek erre. Vonzza az embereket ez a hely. Ősi templomát se tatár, se török nem tudta megkaparintani, a falak ma is úgy állnak, ahogy a kőfaragó mesterek egymásra rakosgatták az évtizedek, évszázadok során. Ha valami gyönge lábakon áll, akkor szokás mondani, hogy csak az imádság tartja össze, de Flóris atya erősen hiszi: temploma köveit is az imádság tartotta egyben a nagy veszedelmek közepette.

A demizsonból félig töltött egy maratott mintájú üvegpoharat, majd a vödröt maga mellé helyezve leült a karosszékébe.

– Hát akkor, gyertek aranyoskáim – mondta egy sóhajjal, és belemarkolt a pénzbe: óvatosan az asztalra szórta az érméket, azokat, amik el akartak gurulni, mintha valami huncut kölkök után nyúlna, fürge mozdulatokkal visszaterelgette, mielőtt elérték volna az asztal szélét.

– Dino Baggio… és mellé! – erre felkapta a fejét. A kék mezes csatár szemét az ég felé meresztve mondta a magáét, majd kiköpött.

Az érmékből – származási helyüknek és értéküknek megfelelően – kis tornyokat építgetett. Sok volt az 50 és 100 forintos, de akadt 1 és 2 márkás, 10 schillinges, 25 centes is néhány. Nem beszélve a papírbankókról, amiket külön, az asztal bal felső sarkában helyezett el, miután kisimította őket.

– Még hogy Dino Baggio… cöcöcö. Deák Bamba, édesapám, ő tudott gólt rúgni. Mi az, hogy mellé? Gól, apukám. Egyszerűen szokása volt bevarrni a labdát. Mellé bikázni minden falábú tud – mormogta, miközben a tévé lilás fénye felé tartva szemlélte az 1 fontoson a vízjelet. A bankjegy takarásában ádáz küzdelem folyt – ahogy a riporter ez alkalommal nevezte – a „játékszerért”.

sükebóka Eszelán néni

A háta mögött neszezést hallott. Ahogy hátrasandított, látta, hogy az ablak előtt magasodó tuja árnyékában az a férfi áll, aki csak néhány hete lakott közöttük, a sükebóka Eszelán néni valami távoli retyerutyája. Állítólag a férfi börtönből szabadult, és a famíliájából senki nem volt hajlandó befogadni, csak az öregasszony. Misén még egyszer sem látta, az szentigaz.

– Dicsértessék… – hallotta ebben a pillanatban, de a tuja tövéből nem mozdult előrébb az idegen.

– Mindörökké – felelte Flóris atya, és székét kissé hátrébb tolva megemelkedett.

– Mellé ment? – kérdezte rögvest a férfi.

– Tessék?

– A Baggio lövése.

Az atya egy pillanatra a tévé felé kapta szemét (épp francia bedobás zajlott), majd visszafordult.

– Mellé – mondta aztán. Épp a nyelve hegyén volt a kérdés, miben segíthetne, amikor a férfi tett feléje egy lépést.

– Az öreglánynak nincs tévéje. Kicsit zizi, szegény. Nyolckor lefekszik aludni. Azt szajkózza, az életben az álom ér még valamit. Nekem meg mindenem a foci.

Az atya most már egész testével az ablak felé fordult, de ahogy a kezét emelte, két szépen felépített pénztornyocskát is felborított. Az ujjait úgy kapta a magasba, mintha tűzhöz ért volna.

A férfi most csak annyit mondott:

– Elnézést.

– Semmi, semmi – felelte egyszerre zavartan a pap. – Illetve, mit is akarok mondani: mért nem jön be? Nézhetnénk együtt a meccset. Ha akad egy kis társaság, még a mérgelődés is édesebb, nem igaz.

– Ha nem zavarom.

– Ugyan. Tessék, az első ajtó.

A férfi benyitott, az atya pedig elébe sietett.

– Puskás – ennyit mondott bemutatkozásképpen.

– Így már értem, hogy nem hagyja hidegen a foci – mosolyodott el az atya.

– Ha csak az ezredrésze szorult volna belém, most nem itt lennék – mondta komolyan a férfi, akit Puskásnak hívtak.

Elhiszem – bólintott a pap. – De azért nem olyan rossz ám itt sem – tette hozzá inkább hamiskásan, mint vigasztalón, és a sarokból egy széket emelt elő, a tévé elé állította, ügyelve arra, hogy ha ő majd visszaül a helyére, a férfi ne lógjon a képbe.

– Tessék, foglaljon helyet. Egy pohárka cserszegi fűszerest?

A férfi vad fejrázással tiltakozott. Csak utána mondta ki:

– Sose iszom. Ha megbocsát.

– Értem – eresztette vissza a demizsont a padlóra az atya. – Akkor hát lássuk, mire mennek ezek a jóemberek egymással.

Flóris atya a helyére telepedett, és az eddiginél óvatosabban, mintha félne felverni egy szentély csöndjét, kezdte szétválogatni a leborult érmehegyek darabjait. Ezen a vasárnapon különösen sok, főkötős leánykafejet ábrázoló tízschillingest lelt az adomány között.

– A franciák nyernek – jelentette ki e pillanatban a férfi, miközben tekintetét mereven a képernyőre szegezte.

– Csak azért, mert ők a világbajnokok, még nem biztos – felelte lassan Flóris atya.

– Nem az számít. Nem látta az előbb a Petit meg a Blanche szemét, amikor a sorfalban álltak?

– Mért, valami különöset vett rajtuk észre?

– Ahogy néztek – mondta a férfi, aki Puskásként mutatkozott be, a fogai közül préselve a szót.

– Hogyan néztek? Elszántan? Netán vadul? Szerintem most mind a huszonkettő így néz. De még a cserepadosak is.

– Nem igaz. Ha megbocsát. Így azok néznek, akik tudják, hogy övék a végső győzelem.

– Az arcukra van írva?

– Ahogy mondani tetszik.

Flóris atya abbahagyta a válogatást. Maga is csodálkozott: mintha kissé felfortyant volna a lelke. Létezik, hogy drukkol? Az olaszoknak? Róma miatt? Hiszen mikor volt az már, több mint negyven éve. Igaz, tán a legszebb néhány hónap az életében.

– Tessék, itt az olasz kapus – mutatott a képernyő felé. – Látja, hogy néz? A fogát csikorgatja, minden idegszála megfeszül. Csak így tud nézni.

– Tisztában van vele, hogy vége. Minden hiába – mondta a Puskás nevű, moccanatlanul.

– Hiszen nulla-nulla az állás.

– Annál inkább. Hitegetni próbálja magát, hogy még minden lehetséges, ám annál cefetebbül mardossa a vereség tudata.

– Ezt tudja vagy képzeli?

– Ahány arcot én már láttam, s tudtam meg, miféle sors tartozik hozzájuk, higgye el, tudom.

– Árulja el: akkor minek nézi?

– A végeredmény… nem biztos, hogy az a legfontosabb. Hanem hogy miképp jutunk el odáig.

– Végül is…

A férfi most félrefordította a fejét, de a tekintetük így sem találkozott még.

– Mert hiszen minden ember meghal úgyis, nem?

– De, a legjobb tudomásom szerint, igen.

– Na. Tehát a végeredmény ismeretes. A lényeg azon van, mi történik addig, amíg ez a bizonyos halál el nem jön. Nehogy már én akarjam ezt elmagyarázni magának…

Ekkor felhangzott a rikoltás, hogy bent van, micsoda gól, te atyaúristen, hát ezt nagyon szépen csinálták a franciák, tessék csak nézni még egyszer, egy húzás, rögtön át a túloldalra, ahol Blanc fut üresen, mesterien tálal Zidane elé, és ebből már szinte lehetetlenség hibázni… nem is tette meg ezt a szívességet Pagliuca kapusnak.

A Puskás nevű férfi ismét a képernyőre meredt, de közben, mint aki nem akar kérkedni előre bejelentett igazságával, tapintatosan felemelte a karját, és mutató ujjával az egymásra ugráló franciákra mutatott.

rendetlenül heverő pénzhalom

Flóris atya nem szólt semmit. Amikor a csípőre tett kézzel álló, hitetlenkedő képű olasz kapust vágták be egy pillanatra, ismét maga elé meredt, a még mindig rendetlenül heverő pénzhalomra. A sok csicsedli között e pillanatban, mint aki pontosan tudja, mit s miért tesz, két ujja közé csippentett egy egyfrankost, és a hüvelykujját végighúzta a forradalom lobogó szoknyájú nőalakján, mintha megsimogatná, bocsánatkérőn.

*

Mire Flóris atya a maga komótos alaposságával szétválogatta a pénzeket, és a bankjegyek is gumizva várták, hogy az özönvíz előtti, bútordarabszerű, zöldre festett Wertheim-szekrénybe éjjeli pihenőre térjenek, az olaszok kettő-egyre vezettek, alig néhány perccel a hivatalos játékidő vége előtt.

A Puskás nevű férfi ugyanúgy ült, mint érkeztekor, kihúzott derékkal, kezét a combjára fektette. Egyedül a nyakát hajtotta kissé előre, mintha ezzel az önkéntelen mozdulattal is azt kérdezné: jól látok?

Az atya, mint aki elvégezettnek tekinti az Európa-bajnoki döntő dolgát, a háta mögött somfordálva kétszer is megtette az utat az íróasztal és a páncélszekrény között. Amikor másodjára hajolt be a trezor sötétjébe, hogy a felső polc hátsó traktusában egymás mellé helyezze a papírosba csomagolt, különböző nagyságú érmékből összeállt hengereket, hallotta, hogy vendége alatt megreccsen a szék, majd rögtön a parketta is a lába alatt.

Tudta, a Puskás nevű felállt.

Hátrafordult, és látta, hogy a férfi szemközt áll vele. Szemében, amit eleddig mereven a képernyőre szegezett, az atya tehetetlen kétségbeesést vélt felfedezni.

Kicsit felvonta a vállát, jelezvén, ő semmiről se tehet, ha – ezek szerint – mégiscsak győznek az olaszok, az – hát mi mást mondhat erre egy szegény plébános? – valamiképp Isten rendelése.

Mondani azonban valami egészen mást mondott.

– Még nincs vége. A remény az utolsó pillanatig él.

Ez utoljára két napja hangzott el a szájából, a Süveges bácsi betegágya mellett.

Aztán reggelre meghalt az öreg. Kilencvenéves volt, kereken.

A Puskás nevű férfi megkapaszkodott a széktámlában, még jobban összeszorította az ajkát. Lassan a tévé felé fordult, és újból lezöttyent a székre. Mintha csak erre várt volna, a riporter felsikoltott.

– És bent van! Az utolsó előtti percben gólt kapnak az olaszok, azaz kiegyenlítenek a franciák. Hát kérem szépen, merje még valaki azt mondani, hogy a futball nem képes meglepetéseket produkálni!

Flóris atya, aki épp behajtotta a páncélszekrény ajtaját, s mint aki végtelen titokban óhajt cselekedni, milliméterenként fordítva, kulccsal is rázárta, a kulcsot pedig reverendája feneketlen zsebébe bocsátotta le, hátranézett. A franciák megint egymás hegyén-hátán ugráltak, de a férfi ezúttal nem nyújtotta előre a karját, mint legelőször. Minden korábbinál merevebben és – az atya valamiért úgy érezte – némábban ült. Pedig ő az asztalhoz visszatérve legszívesebben felkiáltott volna, na látja, nem eszik olyan forrón!, vagy valami hasonlót, de ismét a Puskás nevű arcára lesve nem akarózott megszólalnia.

Ám a közvetítő a „hirtelen halál” izgalmáról értekező lelkes karattyolását elnyomva meghallotta a férfi kissé rekedt, de most is pontosan kimért beszédét.

– Ugye tudja, hogy börtönből szabadultam?

Az atya leült, és kezébe vette az asztalon maradt árva egyfrankost.

– Hallottam valami hasonlót.

– Hasonlót, ez tetszik. Eddig háromszor ültem, összesen tizennégy évet. Mindig rablásért.

– Isten előtt…

– Ha lehet, ezt most ne! Nem mintha nem volna értelme, de ne most.

– Rendben. Hallgatom.

– Nem hazudtam, amikor azzal jöttem, hogy mindenem volt a foci, és hogy szegény bábuskámnak nincs tévéje, mert nincs neki. De teljes nyugiban kibírtam volna, hogy ne lássam a döntőt. Ki nyer? Ugyan ki? A jobbik nyer. Aki nyer, az lesz a jobbik. – A férfi megint kinyújtotta a karját, mereven, ahogy nem sokkal érkezése után. A kezdőkörben készülődtek a mindent eldöntő utolsó játékrészhez.

 

– Amikor a fák mögül megláttam az asztalán azt a temérdek pénzt, azt mondtam magamban, Puskás, a keservedet, most pedig ki fogod bírni, hogy nem rablod ki a csuhást. Már bocsánat. Odamész, nézed a meccset, hallgatod, ahogy a füled mögött csörögnek a zsetonok, és nem gondolsz semmi rosszra.

A férfi elhallgatott. A bíró közben fütyült, megkezdődött a rájátszás, az aranygólig.

– És mi van a franciákkal? – vetette közbe az atya, miközben jobb kezében továbbra is az ujjai között morzsolgatta a kerek nikkeldarabkát, és baljával megigazította a papi gallért, illetve úgy akarta, hogy csak igazítja, maga is meglepődött, amikor az ingnyakból hirtelen mozdulattal kirántotta a fehér plasztik csíkot.

– Kellett valami, amivel elterelem a gondolataimat. Mondtam, ami az eszembe jutott. Az a Blanc, vagy melyik, tényleg olyan hülyén nézett. A képembe bámult egyenesen. Mintha azt mondta volna a szemével, na ne, Puskás öcskös, már megint? A francba…

– De amit mondott a végeredményről meg az odáig vezető útról, hogy így fejezzem ki magam, az cseppet sem hülyeség.

– Úgy véli? Rendes magától.

– És amikor felállt?

A férfi megint oldalt fordította a fejét, de a szemük nem találkozhatott így sem.

– Vallat? Ezt ismerem. Mindent akar tudni.

A pap tett egy hárító, inkább szégyenkező mozdulatot.

– Úgy van az, hogy nem lehet mindent tudni ám – folytatta Puskás.

– Nem kell bizonygatnia – felelte Flóris atya. Kedve lett volna feldobni az egyfrankost, vajon fej vagy írás lesz-e?

– Tisztában voltam vele, hogy most pakolja el a zsozsót. Be, a mackóba. Az idegszálaimat cincálta szét. Borzasztóan paráztam, ugyanakkor örültem. Mégis azt mondtam, bassza ki, látnom kell. Hogy ott van, eltűnt. És hogy kibírtam.

– Ennyi maradt – mutatta fel most Flóris atya hüvelyk- és mutatóujja közé állítva az egyfrankost, majd a következő pillanatban a magasba pöckölte. Csak éppen elkapni nem tudta, hiába nyújtózkodott, az érme széttárt ujjai között az asztal szélére koppant, és onnan nagy lendülettel szökkent tovább, kettejük közé.

Kicsit felemelkedett, lássa, merre gurul. Észrevette, hogy a Puskás nevű férfi is elfordul ültében, ő is az egyfrankos útját követi, ahogy az a kopott parkettán a szemközti falnál álló vitrin sötétsége felé igyekszik.

– Gól! Mekkora gól! – töltötte be a nyár esti szobát a rikoltás. – Petit nem teketóriázott, egyenesen a kapu közepébe bombázott. És ezzel Franciaország az Európa-bajnok, kedves nézőink!

kép | wikimedia.org