SZEREPCSERE

Meg tudnálak ölni.
Addig ütnélek, amíg nem könyörögsz
kegyelemért. Vagy legalább
meg nem változol.
Mert együttműködőnek kellene lenned,
engedelmesnek. Mosolyognod
kellene és értelmes választ
adnod, amint felteszem neked a kérdést, hogy
melyik nadrágodat akarod felvenni,
kérsz-e mézet a teába,
te nyitottad-e meg a csapot,
segítenél-e kipakolni a mosogatót.

Elegem van a kialvatlanságból.
A rettegésből.
A váratlan telefonhívásokból, amik után
csapot-papot hátrahagyva
rohanok, hogy még időben
megtaláljalak.

Elegem van a főnököm rosszalló tekintetéből.
Hogy hajnalban kell megint
mindent bepótolnom.
Hogy a WC-ben hagyod. Hogy napokig
vagy ugyanabban a göncben.
Hogy hallgatsz vagy ordítasz.
Kiköpöd a gyógyszert.
Hogy te akarsz vezetni,
pedig sosem volt jogosítványod.
Hogy mindenért elsírod magad.
Hogy ha mégis beszélsz, csak
ugyanazt ismételgeted.
És hiába főztem azt, amit kértél,
a falhoz csapod a tányért.

Meg tudnálak ölni, Anyám,
a tervek ott zümmögnek a fejemben,

erre te a gyerekkori
becenevemen szólítasz,
amit rajtad kívül nem mondhat ki többé senki.
Rám mosolyogsz a régi mosolyoddal.
Ráncos hüvelykujjad a tenyerembe bújtatod.

A haragot, a fájdalmat,
az agyonhajszoltságot
semmivé fakítja az emlék,
hogy voltunk mi fordított helyzetben is,
és a felismerése annak, hogy
mégis élek.

kép | vecteezy.com