ERDŐSZEMEK
(Vízjel Kalas Zsuzsa montázsához)
Sok kis időszelet a szoba falára helyezve,
némi fotóemulzió, és már múzeum őrzi egy
erdőkert emlékezetét. Megannyi nyomat és
madártávlatból rögzített részlet mögött ott
a szem, mely több százszor rácsodálkozott
ugyanarra a látványra: az aprított metszetek
kiadják az ágat, az ágak a fát, a fák az erdőt,
az agy kitölti a rések közötti űrt, az egész több,
mint a részek összege, a látkép a fa szelleme ‒
ott kísért az évgyűrűk rajzában, a szitanyomat
éteri szagában, erdőesszencia, feltámasztásra
képes elixír. Konstruktív remény jellemezné
e táj-pecséteket, ha időközben nem tűnnek el
az erdők, így inkább miniatűr emlékművek,
felkiáltójelek helyetti kettőspontok: ezt látta
egy fa koronájából egy szarvasbogár,
ha a csúcsig merészkedett a Duna partján.