A SOKFÉLESÉG

MINDENFÉLE EVOLÚCIÓ ALAPFELTÉTELE ÉS KÖVETKEZMÉNYE

Nem lehet cél az olyan szerkezet, amelynek egyetlen hatalmi rangsora és ideológiája van, s amelyik a világ társadalmait rá akarja kényszeríteni, hogy belenőjenek egy egységes tömbbe. Ellenkezőleg, a kulturális sokféleség, az életmódok sokfélesége a cél, amelyek együtt léteznek és egymással összeegyeztethetők. Miként a Föld sokféle faja a kölcsönhatások révén harmonikus, felsőbb ökológiai szervezetet alakít ki, amely magasabb életformát jelent, így a különféle kultúrák együttese kulturális ökológiai rendszert alkot, s ez magasabb rendű, mint az összes kultúrák egyszerű összege.
(Hans-Peter Dürr, fizikus, München; az 1987. évi Alternatív Nobel-díj egyik jutalmazottja)

A kulturális sokféleség az emberi faj gazdagságát jelenti és be kell látni, hogy a kultúrák között nincsen alacsonyabb és magasabb rendű. A párbeszéd és az együttműködés előfeltétele a kultúrák egyenlőségének a felismerése.
(Maré Nerfin, IFDA-Dossier)

mekkora baj

Híradó. Végtelen búzatábla. A gazdaság vezetője büszkén magyarázza: „Ezen a hatalmas területen nem lát semmi oda nem valót. Itt csak az él, amit mi ide ültettünk…” Elmosolyodom. Nem is gondolja végig, hogy ez mekkora baj lenne! Mondhatatlanul sokféle mikroorganizmus, gomba, növény és állat él ott a gabona mellett, azzal együtt, amelyekre, akarja-nem akarja, a termesztett növénynek is szüksége van. Nélkülük ott semmi nem lenne…

Beszélgetek az unokámmal és kifejtem neki valamiről nézeteimet. Gondolkodik, s megjegyzi: „Anya nem így mondta.” „Sebaj” – mondom erre. De nem úgy van… Legközelebb ugyanis a lányom: „Apa, kettős nevelésben részesítjük a gyereket! Te úgy mondod, én így…” Válaszom meglepi: „Elég nagy baj, ha csak kettős! A dologról húszféle felfogás is lehet. Sosem tanul meg gondolkodni, ha nem kell választania, ha mindent készen kap”.

Hogy jön össze ez a kettő? Mostanában gyakran találkozom két idegen szóval. A biológiai szövegekben diverzitásról olvasok, a társadalmi-politikai irodalomban a pluralizmus kerül elém, s számomra nyilvánvaló, hogy ugyanarról van szó. Sokféleségről, (különbözőségről, többféleségről) – szembeállítva valamilyen egyhangúsággal, egyeduralommal stb. A biológiában a szakemberek, az ökológusok szava a döntő, a politikában nehezebb a helyzet. Az utóbbihoz ugyanis minden szakma embere ért, vagy érteni kíván. – Kezdjük akkor a biológiával.

A jelenlegi földi bioszféra bonyolult egyensúlyi helyzete évmilliárdok alatt alakult ki, evolválódott, s mint Frederick Vester írja: „Ez a bolt négy milliárd éve jól működik”. Az evolúcióval nőtt a bonyolultság, a sokféleség, a szervezettség, a kapcsolatok és kölcsönhatások száma, s az együttélés (szimbiózis). A sokféleség annyit jelent, hogy nagy, s egyre nagyobb számú összetevő alkotja a rendszert; a szervezettség: hogy az összetevők szerkezetekbe rendeződnek, a kölcsönhatások: az elemek között energiakicserélődés, valamiféle információátadás zajlik le. (Az összetettség növekedése ellensúlyozza a kiegyenlítődést, az entrópia növekedését). Az együttélés egymás segítését is jelenti, s ez éppen úgy a magasabb egység érdekében állhat, mint a vetélkedés.

Ha információcserére gondolunk, akkor nemcsak a növény- és állatvilág körfolyamatai, az egymás mellett és egymásból élés ötlenek a szemünkbe, hanem emberek, csoportok, társadalmak és nemzetek kapcsolatai is. De ne siessünk! Még csak ott tartunk, hogy a természetes kiválasztódás révén nő a sokféleség, s egyre több kapcsolattal rendelkező, egyre bonyolultabb rendszerek épülnek fel.

egységként működik

Egy életközösség, ökoszisztéma úgy működik, hogy hosszú időn át környezetével egyensúlyban, annak változásaihoz alkalmazkodva, a források megújulását nem gátolva fennmaradni képes. Abban senki és semmi – élő vagy élettelen – nem felesleges, mindennek helye van a kölcsönhatások, láncolatok, körfolyamatok sokaságában. Nincs fontosabb vagy kevésbé fontos, nincsen fejlettebb vagy kevésbé fejlett faj: önnön feladatának mindegyik megfelel. (Ne tévesszük össze a fejlődést az evolúcióval, az utóbbira nincsen magyar kifejezésünk!) Az életközösség egységként működik, s az egyes fajok szerepét az evolúció folyamatai határozzák meg. Ha egy-egy faj kipusztul, eltűnik, szerepüket más fajok vehetik át – gyakran megdöbbentő a lehetőségek, az alkalmazkodási folyamatok bősége.

Ez a bőség azonban nem határtalan – a közösségek ki is pusztulhatnak. S érdemes – teljességre korántsem törekedve – néhány gondolatot rögzíteni az ember tevékenységéről. Hagyjuk most az erdőirtást, a mocsarak lecsapolását, a vizek és a levegő szennyezését. Arról kell szót ejteni, hogy az ember nem kedveli a sokféleséget: szeret mindenhová egyféle dolgot ültetni. Búzát, kávét, kakaóbabot vagy földimogyorót. Ahogyan a piac kívánja. Az egységes, ún. monokultúra azonban nem tartható fenn sokáig. Egy faj végletekig kihasználja, pusztítja, eszi ugyanazt a dolgot, azonos ásványi anyagok fogynak el, élőlények más helyet keresnek maguknak, vagy elpusztulnak, „romlik” a talaj. (Ti. kedvenc növényünk számára…) Terményünk, amely néhány éve még jó pénzt hozott, elsatnyul, nincsen mivel versenyeznie, sem ideje, sem módja, hogy alkalmazkodjék. Pl. hozzánk. Csökken a termés, ezernyi oka van! s mi meglelünk egyet-kettőt. Vegyszereink nem segítenek. Közben esetleg még terményünk világpiaci ára is lement, tönkretettünk országrésznyi földeket és csodálkozunk…

Mi a helyzet a társadalomban, az eszmék monokultúrájával? Vajon igaz-e, amit többen állítanak, hogy kétféle lehetőség van: az egyikben egyféle eszme, akarat, ideológia, vallás létezik, uralkodik. Ilyenek a törzsi-közösségi, vallásos, kommunisztikus, fasiszta és utópista (megálmodott) társadalmak. A másik lenne a kapitalista, szociáldemokrata társadalom, ahol a kapcsolatokat a piac, a haszon szabályozza, és az alapegység nem a közösség, hanem az egyén. Azt gondolom, hogy ez így nem igaz, az ilyenfajta szembeállítás hamis képet ad. A piactársadalom, a kapitalista társadalom lényegében éppen úgy „unitárius”, mint bármelyik diktatúra. Mítosza ennek is van: a fogyasztás, s az, hogy az emberek ezt saját maguk választották. Ebben is megvan a kényszerítő erő: a szokások, a nevelés, az iskola, a munkahely szokásai, írott és íratlan szabályok. A fogyasztói szokásokat, az életmódot, ruházkodást, magánéletet, olvasmányainkat éppen annyira könyörtelenül előírják, mint az orwelli társadalom gépezete. Legfeljebb ebben ravaszabb, okosabb a kényszer, kevésbé észrevehető („eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe…” – mint Illyés Gyula írta). Ebben a jóléti, fogyasztói monokultúrában a szabályok, törvények szerint van jogod másként élni, de hiába vágysz arra, ha félsz a családod, munkatársaid, barátaid, szomszédaid véleményétől, ítéletétől. Mint Ionesco drámájában, amelyben mindenki sorra orrszarvúvá változik, s ha valaki túl sokáig nem hajlandó erre, végül fél vagy szégyell egyedül embernek maradni.

Nem szereted, ha elítélnek? S nem veszed észre, hogy gyakran ítélsz olyanok felett, akik mást gondolnak. Mi magunk, együtt csinálunk szép, tarka, sokféle világunkból valami szürke monokultúrát.

Hogy is volt ez régen? Azt hisszük, hogy akkor természetes módon mindenki az apjához akart hasonlítani és olyan életet akart, mint a nagyapjáé volt. Valóban, régen lassúbbak voltak a változások. De voltak. Nem igaz, hogy hosszú-hosszú időszakokon át valamiféle szellemi és kulturális egyhangúság uralkodott. Mindig voltak másként gondolkodók, költők, művészek, tudósok, szerzetesek, bohócok. Börtönbe kerültek, mint eretnekek máglyán végezték, vagy netán új iskolát, szerzetesrendet, esetleg vallást alapítottak. – A régi idők sem voltak szellemileg annyira egyhangúak, csak az időlépték gyorsult fel mára, az ún. informatikai forradalom korára.

játékszabályok

A hatalom mindig jobban kedveli az egységes, résmentes gondolkodást. A Royal Society alapszabálya már 1662-ben leszögezte: „A Royal Society kötelessége és szándéka: kísérletek által tökéletesíteni a természeti dolgok és minden hasznos mesterség, gyártmány, mechanikai készség, gép és találmány ismeretét – nem ártva magát a hittudományba, metafizikába, erkölcstanba, politikába, retorikába, logikába”. Teilhard de Chardin arról ír, hogy elöljárói egész életén át azt a tanácsot és figyelmeztetést ismételgették, hogy „szép nyugodtan végezze csak tudományos munkáját, de ne avatkozzék sem filozófiába, sem teológiába”. Érdekesen csengenek össze a 17. és a 20. században leírt vagy elmondott „játékszabályok”.

Érdemes kitérni arra, hogy az egységesítő törekvések miként érvényesülnek világméretekben. A harmadik világ országai ma már „független” államokat alkotnak, nem állomásoznak országukban egy gyarmatbirodalom katonái s gazdaságilag is „önállóak”. Vezetőik beiratkozhatnak az ipari országok legjobb egyetemeire, s onnan hazavihetik a tanultakat. És már utánozni is akarják a gazdag, első világot. Már nem kell a pamutszövet, a batik – inkább kell valami tarka műanyag, sem a saját maguk termelte kiváló tea – Pepsi-Colát fogyasztanak. Kávét termelnek, de nem pörkölik, nem darálják – behoznak helyette Nescafét. Az első világ a számukra el nem érhető példakép, mézesmadzag. Az első világ az egységes földi élet érdekében csupa szépet, kívánatosat ad. Hiteleket, segélyeket kapunk, hogy egyre jobban elsajátítsuk az egyedül üdvözítő életet. „Be vagyunk etetve”, s a kölcsönök, hitelek áramlanak vissza a gazdagok világába. Vele együtt a harmadik világ kincsei, az emberek vére-verejtéke, a szellemi kincsek is. A segítség – a trójai faló – így rombolja a második és a harmadik világ gazdaságát, kultúráját, hogy az egész világ teljesen egyforma legyen!

Mindez veszélyes – az egész világra nézve. Miként az élőlények alkalmazkodóképessége, úgy van ez a társadalmak esetében is. Ha ez hiányzik, az adott rendszer kulturálisan, szervezetileg és eszmeileg is versenyképtelen. A változások léte meg nem tagadható alaptörvény.

Felvetődik azonban: mi a helyzet a hagyományokkal? Úgy vélem, a hagyomány nem azért jó, mert régi, hanem azért marad fenn, azért ismerjük, mert hosszú-hosszú időszakokon át jó volt. Ezért nem is könnyű, de nem is tanácsos a (jó) hagyományt megsemmisíteni. Például azt, hogy miként kell(ene) együtt élnünk a természettel. A hagyomány ne is legyen dogma, hanem választási lehetőség, legyen természetes a sokféle élet, a sokféle hagyomány szerinti élet lehetősége. Lehessen egy gazdag társadalomban is szegényen, de szellemileg gazdagon, nem fogyasztói módon élni. Élhessenek egymás mellett Indiában hinduisták és mohamedánok, legyen egyenrangú nyelv a román mellett a magyar, a francia mellett a breton vagy a korzikai s „Latin’-Amerikában az indián közösségek nyelve. Mutassunk egymásnak példát, de ne „térítsünk”. Asóka indiai király több mint 2200 évvel ezelőtt kőtáblákra vésette: „Tiszteletet kell tanúsítani mindenki más hite iránt. Mások hitének tiszteletével saját hitünket tesszük nagyobbá… Ha másként cselekszünk, másoknak rosszat akarva – saját hitünket károsítjuk”.

Sose térítsünk? Majdnem soha. Csak a nem ártás érdekében, s a jövő nemzedék élete, életkörülményei érdekében. Ha azt kell megmagyaráznunk, hogy az élet érték – a más élete is.

jobban megismerem saját énemet

A sokféleség nemcsak a közösségnek jó, hanem közvetlenül az egyénnek is. A sokféle kölcsönhatás, a sok lehetőség biztosítja a belső adottságok kibontakoztatását. Ha másokat, többfélét látok – jobban megismerem saját énemet, magamat. Belső öröklött értékeim fejlesztésére annál nagyobb a lehetőségem, minél sokfélébb, színesebb a környezetem. Saját valóm kibontakoztatása boldoggá tesz s ezáltal másoknak is többet tudok adni.

Az ember már akkora tudásra tett szert, hogy képes önmagát elpusztítani: túlélésünk nem biztos. Régen egy társadalom hanyatlása, összeomlása csak egy körülírt népcsoport, terület katasztrófája volt, ma minden helyi összeomlás bolygónk egészét fenyegeti. Önpusztításunknak sok útja van, nem csupán egy végső tűzáldozat – a nukleáris háború. A pusztulás felé mutat minden, ami elősegíti az entrópia növekedését, a „hőhalált”. A fizikai értelemben vett entrópián kívül létezik szellemi, kulturális entrópia, kiegyenlítődés – szerencsére csak ideig-óráig.

Szükség van a sokféleségre! Bizonyítja ezt, hogy az evolúcióval jött létre, okkal és céllal. A sokféleség tagadása a Mindenség alaptörvényének semmibevétele. Ezért tapasztaljuk, hogy az egységes, nagy gazdasági, politikai, kulturális, vallási, filozófiai rendszerek mellett elnyomhatatlanul létrejönnek és élnek a kisebbségi, eretnek, ellenzéki, sokféleséget tükröző eszmék, irányzatok, mozgalmak. Válságunkból, a globális válságból való kijutásunkhoz, a további evolúcióhoz ez szükségszerű. A más másságának tisztelete, az eszmék, hitek, kultúrák párbeszéde és békés egymás mellett élése szükséges ehhez. Be kell látnunk, hogy azonos cél felé több út is vezet!

A világban sokasodnak annak jelei, hogy ez, a korábbi, egységességet feltételező álmokkal szemben: megvalósítható. Gyakoribb a párbeszéd, a rugalmasság, az eltérő világnézetű emberek egyetértése fontos kérdésekben. A sokféleségen alapuló békés világ talán nem is utópia.

kép | adobe.com