VÉGJÁTÉK KOLUMBIÁBAN
2002 január

Az emberevésre kötelező kultúriszonnyal gondolni. Ha állatok falnak fel embert, a természet rendje felborulni látszik: az evolúció megcsúfolja önmagát, hiszen a természetes kiválogatódás ezúttal a felsőbbrendűt veszi célba. Ha emberek vetemednek kannibalizmusra, a civilizáció evolúcióját éri megbocsáthatatlan sérelem, fejlett társadalomban ilyet elkövetni illetlen is: primitív maradványokat mutat. Az ősi állapotban élő népek fejlettségének, civilizálásuk sikerének egyik mérőfoka, hogy élnek-e még emberhúson. Annak ellenére így van ez, hogy sok etnológus éppenséggel úgy gondolja, az ősi társadalmakban az emberevés ismeretlen volt, étrendbe illesztése tulajdonképpen előrelépésként értékelhető.
csak a lián
Közjáték 1. Eszeveszett éjszaka volt. Az angolok csak jöttek, csak jöttek, a Mikádó fényességes napja kezdett leáldozni, és szigetről szigetre, mocsárról mocsárra folyt a harc. De ez, ez az egyetlen, ez mindennél mocskosabb volt. A Ramree-szigeten történt, állandó visszavonulásban, combközépig tocsogtak a lázas gőzöket kipárolgó iszapban a japán katonák. A napok, a hetek összefolytak: csak a lián volt valóságos, a gránát és a kulacs. Sárban dagonyáztak, mint nyomorult vaddisznók, és a parancsnok egyre csak űzte, hajtotta őket a sziget túlsó felére, csak minél messzebb ezektől, néha beásták magukat egy-egy emelkedőn, beásták, jó vicc, egyszerűen belesüppedtek a rothadó talajba, és annyi. És akkor egy mangróve-mocsár szélén, ahol már azt hitték, száraz lábbal megúszhatják, ott várta őket az Ellenség. Be voltak kerítve. Ezrednyi ember. Egy út volt csupán, át a cuppanós mocsáron, amely ha egyszer megragadta, áldozatát el nem eresztette többé. Ott volt a víz a mocsár mögött, oda kellett volna kibukkanni, kéznyújtásnyira a burmai part, ennél minden csak jobb lehet. És akkor az éjszaka megvilágosodott: tompa elméjében torkolattüzek gyújtottak szikrát. Az angolok négyzetméterről négyzetméterre lőtték be a területet, térdmagasságban tüzeltek, a japánok meg alakulattal, hátvéddel, napiparanccsal nem törődve hanyatt-homlok vetették magukat a mocsárba. Ezer ember volt, és csupán húsz maradt élve. Akik golyóval a fejükben süppedtek a vízbe, aránylag olcsón megúszták.
Négyszáz tengeri krokodil lesett az indák alól, s kényelmesen, helyükről szinte el sem mozdulva, apránként fogták az igyekvőket, a vonagló sebesülteket könyörtelen diótörőjükbe. A sorozatok között beálló csendben, mely mélyebb volt, mint az éjszaka, velőtrázó sikolyok kavarták fel az állóvizet, csontropogtatások, pokoli gégehangok hallatszottak, a fákon, cserjéken emberi végtagok, ruhafoszlányok szóródtak szét: a krokodilok rücskös állkapcsukba szorítva zsákmányukat irdatlan erővel rázták őket jobbra-balra, amíg csak darabokra nem marcangolták. Azután szép komótosan megreggeliztek.
Indonéziában úgy tartják: a krokodilok valamikor nem voltak emberevők, sőt igen jó viszonyban voltak az emberekkel, hangszert kölcsönöztek nekik az ünnepségekre, élelem fejében. Ám egy gonosz asszony, Leleh csúfot űzött belőlük, az öreg krokodilpár iszaphallá változtatta, de olyannyira elszaporodott a tóban, hogy ebben emberi segédletet véltek felfedezni. Ettől a perctől fogva úgy érezték, minden ember, akárhol kerüljön is a szemük elé, ellenségük. Egy másik mese szerint az ember tigrissé változhatik, és tigrisemberként szedheti áldozatait. Egy celebeszi toradzsa legendában a tigrisember bűvös szóval a dohányföldre csalogatott egy asszonyt, ám férje kileste, és a sürgősen falevéllé változó tigrisembert elégette: emberi megfelelője azonnal szörnyethalt.
falusias közérzet
Közjáték 2. A tanzániai Njombe álmos kisváros volt valahol a poros-rögös délvidéken. Erőszakkal próbálták keltegetni, de ő nem adta meg magát a 20. század önkényének, továbbra is önnön parlagiasságával eltelve töltötte napjait. Érdektelennek tartotta magát a világ figyelmére, és a világ egészen 1932-ig figyelemre sem méltatta. Rozzant házai, az iparosodás felemás kísérleteinek ódon relikviái, sehova se vezető főútvonalai, falusias közérzete éppenséggel taszították, mintsem vonzották az idelátogatókat. Persze, akik ide születtek, mit sem érzékeltek ebből. Így volt rossz, ahogy volt, felpuffadt hasak és légyfelhők és dögtetemek és trágyabűz és tűztáncok és menyegzők és törzsmeleg és vigalom. Legelsőként talán egy rőzsegyűjtő asszony elmaradása tűnt fel, de az ilyesmi nem tekinthető különlegesnek, úgyhogy az élet folyt tovább. Aztán egy-két hurokvető, néhány elcsatangolt gyerek, lándzsás-puskás férfiak. A véletlenek kezdtek egybeesni, s a valószerűség látszatát öltötték: ami történik, legalábbis szokatlan. A kunyhók záródtak, már amennyire egy kunyhó zárulni tud, handabandázó hatóságok érkeztek zajos dzsipekkel, néhány messze földről idetévedt, sokat próbált nagymacska-vadász és társa, egy kis könnyű megélhetés vadvezetőknek, háztartásbelieknek. Az oroszlánok azonban fütyültek rájuk, sorra-rendre szedték áldozataikat, korra, nemre, bőrszínre, vallásra, törzs- és vadásztársaság-tagságra való tekintet nélkül. Egyre szemtelenebbek és szemtelenebbek lettek, lassan már a szomszéd utcába is csak csapatostul volt érdemes járni, a vidék mindinkább megközelíthetetlenné vált. Mit ettek ezek az emberen? Elsőképpen is a húsát. Zaftos, zamatos, bár nem túl bő lére eresztett anyag. Védtelenségét. Üggyel-bajjal kapkod fejletlen szerszámaihoz, amikor már túl késő. Becserkészhetőségét. Szaga, mozdulatai, tájból kirívó tevékenysége áldozatul kínálja magát a legkonzervatívabb nagyvadnak is. Tömegét. Nemhogy fogyott volna, egyre több lett a két lábon járó eledel, igaz, mind dühösebb, mind rátartibb is, ez azonban mit sem változtatott idejétmúlt megjelenésén, szokásain. Jó volt rá vadászni, inak sem szakadtak, sebek is gyógyultak, a csapat természetes szelekcióját megoldotta egy-két elcsúszott golyó. Az emberek a fehérre meszelt házakban mégis értetlenkedtek. Miért esznek ezek minket, ha vadbő a táj, miért, ha egészségük látszólag rendületlen? Tizenöt év zaklatott rettegés, tizenöt év kényszertilalom, tizenöt év közzárka, tizenöt év homlokráncoló értetlenség. Az állatok csak nem akartak észre térni, a nőstényt lelőve serdülő kölyke folytatta tovább, a vezérhímet ölve trónkövetelők vívtak ki maguknak pozíciót. Tizenöt év, és tizenöt oroszlán maradt. Morgósabbak lettek, elégedetlenek, a megkezdett étel fele mindig ottmaradt, déli szieszta sem telt el puskalövés nélkül, új és új bozótosokat kellett birtokba venni, távol a kedves prédától. Csapatostul érkeztek a burkoltbőrű emberek, gyors kerekeken száguldoztak, sorozatban osztották a halált. Nem volt menekvés, de talán jobb is így. Tizenöt rángó farokbojt.
Valamikor réges-régen, a gyermekkorban az emberek kerülték az összetűzést a veszélyesebb vadállatokkal. James Frazer 22 kötetes etnomitologikus összegzésében azt írja, krokodilt például csak akkor öltek, ha erre óhatatlan szükség mutatkozott: vérbosszú egy emberért. Madagaszkáron például az Itazi-tónál élő bennszülöttek felhívást intéztek a krokodilokhoz, ennyi és ennyi ember elfogyasztásáért ennyi és ennyi krokodil lakol, a jó szándékú hüllők álljanak félre, velük az embereknek nincs dolguk. Az emberszámba vett, ősüknek tekintett krokodilnak csalétket tettek ki, a bűnöst vagy bűntársát családja kiadta: ráharapott a horogra; hosszú kihallgatás után halálra ítélték, kivégezték, majd rokonként elsiratták, eltemették. A tigrist, ha egy mód volt rá, igyekeztek szintén békén hagyni, a szumátraiak önvédelemből vagy megtorlásból fordultak csak ellene, sőt éjjel kimentek az erdőbe, hogy megmagyarázzák neki, az európaiak által kitett csapdákért nem ők a felelősek. Bengáliában a leölt tigris tetemére íjat és nyilat helyeztek: az égieket hívták tanúnak, hogy csak bosszúból öltek. Blake híres versében fényes láng, a Gonosz örök megtestesítője a tigris; talán szerencsésebb Chestertonnak az a mondása, amely rémítően fenséges jelképként értelmezi az állatot. A karolinai indiánok átmentek az ösvény túloldalára, ha kígyó jött velük szembe, mert elpusztítása esetén az ő rokonaikban is kár esne. A szeminol indiánok a csörgőkígyókat azért nem ölték meg, mert lelkük bosszúállásra izgatta volna a kígyótársakat, a cserokík törzsfőnökként tisztelték őket. Az oroszlán hullája előtt egyes kelet-afrikai törzsekben a törzsfőnök megalázkodott, orrát arcához dörzsölte. Nyugat-Afrikában a leopárd-gyilkost megkötözték, a törzsfő elé vezették, az elpusztításáért kimagyarázkodott az erdő királyának, ekkor szabadon engedték és megjutalmazták.
elfogyasztásuk emberevéssel egyenértékű
A brazíliai indiánok rettegtek a jaguártól, ha csapdába ejtették, tetemét a faluba vitték, az asszonyok színes tollakkal borították, karpereceket húztak végtagjaira, elsiratták, és elmagyarázták neki, férjeik csak véletlenségből ölték meg, lelke ne álljon ezért bosszút gyermekeiken. A veszélyes állatok húsát – akiket néhol totemként, emberősökként is tiszteltek, ezért elfogyasztásuk emberevéssel volt egyenértékű – saját képességeik növelésére használták, oroszlán és leopárd húsából-véréből erőt és bátorságot kívántak meríteni, a busmanok ugyanerre leopárdszívet alkalmaztak, a kelet-afrikai wagogók oroszlánét, Koreában merészség-fokozásra tigriscsontot szopogattak, egy odatévedt kínai pedig egyszer állítólag egy egész tigrist evett meg, hogy bátor és erős legyen. Ugyanezen szabályok vonatkoznak a kannibalizmusra is – G. B. Shaw szerint a húsevés nem más, mint kannibalizmus hősiesség nélkül –, amely egyesek szerint sem olyan elterjedt, sem olyan rendszeres nem volt, mint amilyennek beállítani szokták. Délkelet-afrikai hegyi törzsek a beavatási szertartás keretében hamuban sült és porrá zúzott emberhúst kevertek az ifjak étkébe, a basutók a bátor ellenség szívét azonmód megették, az ashante főnökök 1824-ben ugyanezt tették Sir Charles M’Carthy-val, húsát a alacsonyabb rangúaknak osztották ki, az új-granadai (kolumbiai) nauras indiánok állítólag spanyolok szívét ették meg, hogy hozzájuk hasonló rettenthetetlenségre tegyenek szert, a sziúk szívport nyeltek, máshol kezet-lábat, Új-Dél-Walesben májat is, Kínában epét, a dajákok tenyér- és térdhúst, a Fülöp-szigeteken tarkót és beleket, Német-Új-Guineában agyat, a zuluk szemöldököt és homlokközepet, Celebeszen hajlevest, Új-Zélandon szemet stb. Hol emberfeletti erőt, hol az istenségben való részesülést kívánták ezzel – s állati vagy növényi étekké szelídített formájával elérni. Amikor gabona-Cerest és bor-Bacchust mondunk, egyszerű metaforát alkalmazunk; ám lehet-e bárki is annyira őrült, hogy azt higgye: a dolog, amelyet elfogyaszt, maga az isten? Az Andokban lezuhant labdajátékos csapat például egész egyszerűen a túlélésre hajtott.
Közjáték 3. A Ranthambhore Nemzeti Park igen elviselhető körülményeket teremtett tigriseinek. Agyon ugyan nem kényeztette őket, de gondoskodott cseperedésükről, ételkészletükről, territóriumukról, az embertelenség áldott lehetőségéről. Voltak időszakok, amikor az őrület túlcsordult állati és emberi agyban, ilyenkor az ember kivetkőzött önmagából (ellépett a tükör elől, amelyben magára tekintett), a tigris pedig – a park korlátaitól mit sem zavartatva – korlátlan vadságba menekült. Az eredmény persze ugyanaz volt: irtóhadjárat. A tigrisnek különös célja nincsen, egyszerűen fenn akar maradni, és a kisebb ellenállás felé mozog. Az ember keresi a kiutat a természet tévelygéséből, mellyel közösséget immár nem vállal. Az emberevés a tigris számára nem tölt be szakrális funkciót, semmiféle rejtett késztetést nem elégít ki vele, elsődleges ösztöneit kívánja beteljesíteni. Az ember mégis úgy érzi, istenségétől lett megfosztva egyetlen mancsmozdulattal. Védekező ereje túlsúlyában ritkán számítja ki elégségesen az ellencsapás mértékét. Van úgy például, hogy megfigyeli a populációt. Anyák, apák, kölykök, minden rendjén van. De melyik „vadulhat” el annyira, hogy beléharapjon? A kérdés szakszerű megoldást igényel, illendő már csecsemőkorban ártalmatlanítani a sorozatgyilkost, még mielőtt rájönne, mire is rendeltetett. Az egyik anya két életképes kölyköt ellett, buzgón nevelgeti őket a vadonban. Szabályzott gyilkosságokat követ el, a gyarapodás oltárán egészen nyers állatáldozatot hoz. Ha viszont közelebbről megvizsgáljuk, az egyik kölyökkel valami nem stimmel. Szép, egészséges küllemű, a szoptatás egészen kikerekítette pupilláját, bőrében alig fér meg, játékosan már ujjat is harapdál. Alapos rendőri figyelemmel észrevesszük, jobb mellső lába kissé hibás. Valamivel felsebezte, és nem gyógyult be megfelelően, vagy eleve rosszul fejlődött ki, esetünkben mellékes. Szinte biztos, hogy gyenge ragadozó lesz, a túlélést a nála is gyengébb belső szerveiben matatva keresi. Tipikus emberevő. Egy gyors villanás a szülőtől távol, szertefröccsenő koponya. Bűnmegelőzés kipipálva.
elrettentő számok
A nagymacskák családjának Panthera csoportjába négy állat és alfajaik tartoznak: az afrikai oroszlán, a tigris, a leopárd és a jaguár. Összefoglalóan emberevőknek is nevezik őket. A 436-os rekordot tartó Champawat nevű tigris, Tsavo oroszlánjai, a négyszáz közeli áldozatot szedő Panar leopárd ezt látszik alátámasztani, ezek azonban kirívó esetek. Az önmagukban elrettentő számok arra is rávilágítanak, hogy az ember egy adott ragadozó(csoport) élelemforrásának elenyésző százalékát alkot(hat)ja csak. Az emberhúsra ritkán fanyalodnak, általában baleset, öregedés, különleges környezeti körülmények, sajátos ragadozói technika, provokáció kell hozzá. Egy elemzés szerint a zsákmányra vadászó busmanok és a helyi oroszlánok közötti „megegyezés” az emberi populáció felduzzadásával és radikális kicserélődésével borult fel: innen eredeztethető az oroszlánok konkurencia-harca is. Állítólag legkevésbé a jaguár eszik embert, bár a perui dzsungel egy részén olyan sokan voltak, hogy elűzték onnan az indiánokat. Inkább azt tartják, hogy órákig kíséri az embereket a dzsungel rejtekében, amíg el nem hagyják territóriumát. Theodore Roosevelt (1858–1919) A brazíliai vadonban című könyvében több emberevő puma után a jaguárt is sorra veszi: a Buenos Aires-i állatkertben saját szemével látott egy hatalmas hímet, amelyik állítólag már három embert ölt meg Chacóban, s ebből kettőt fel is falt. Találkozott egy argentin haditengerésszel is, aki egy expedíció alkalmával embereivel együtt megakadályozta, hogy a jaguár bárányhúst vételezzen a táborból, ezért a ragadozó egy alvó embert ragadott meg: fogait az agyába mélyesztette. A következő reggelen kutyák segítségével megtalálták, és megölték. Volt egy ifjú nicaraguai lány / Mosolyogva lovagolt a jaguár hátán / Mikor visszatértek / Belül a lány volt az étek / És mosolygott a jaguár.
Közjáték 4. Sikar körzet igencsak megszenvedte az emberevőket. Nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá, milyen is volt egykoron, amikor felnőtt és agg, gyermek és asszony félte a bizonyosságot, hogy a családból valaki idegen szájban végzi. A tigrisek erősek voltak és lesből támadtak, a falu népe éles karmaiknál is jobban rettegett a beléjük bújt démonoktól, akik ellen hiábavaló a harc. A homályban megvillanó világos szőr, az izmok összehúzódása nyomán más és más alakot öltő sötét foltok történeteket szültek az engesztelhetetlen szellemről, aki véradóval sarcolja a vidék lakosságát, mert őseik felbosszantották őt. Ezzel a mesével nőttek fel a gyerkőcök, a falu vénei utolsó leheletükkel is a szörny rontásától intették az itt maradókat, az asszonyok az erdő minden bosszúját számlájára írták, a férfiak komor arccal vették vállukra az iszákot. Egy emberöltő is eltelt, ám a démon csöndben maradt. Azt mondják, mélyre rejtezett, ősfa odvába bújt, ott táplálja szörnyű haragját, mely pusztítóbb leszen mindeneknél, amikor végre visszatér.
A gyerekek vették észre először, hogy is lett volna másképp. Visítva menekültek a faluvégről, izgatott hangzavarukból eleinte senki sem értett semmit. A démon, kiabálták, az óriásszörny, üvöltötték, a hullafaló, vonyították. A kutyák is felvették hangjukat, fékeveszett ugatásba kezdtek, ide-oda forgolódtak a lábak között, nyüszítve szaglásztak egy darabig, majd vérszomjasan morogva a házak tövébe oldalogtak. És akkor megjelent ő. Kicsi volt, szinte jelentéktelen, ártalmatlan pofájával tévesztette meg az embert, hogy könnyebben leterítse. Félig kölyök volt, vagy tán egészen az, szűkölt, mintha anyját keresné, de egyre csak beljebb haladt az utcán, épp az emberek felé, alattomosan lesunyva fülét. A pánik egy pillanat alatt tört ki, egymást taposva rohantak a kunyhók felé, ásót ragadtak, puskát, seprűt, s iszkoltak a tetőre. Szánalmas volt nézni nyüzsgésüket, a kétségbeesett kínt, hogy elhízott alfelüket mind feljebb nyomják, az omladozó zsindely süppedését, a gyűlölettől elcsúnyult arcokat. A tigriscsemete megijedt. Nem ezt várta, élelmet akart, nagy, szőrös mancsot, biztonságot. Félve ügetett tovább, s amikor megérezte az első fájdalmas csípést, amikor az égett szőr szaga megcsapta orrát, és maga mellett látta kiszakadt húsát, kínlódó vágtába fogott. Innen is, onnan is dobálták, ocsmányságokat kiabáltak, neveken nevezték, melyeket nem ismert. Egy nyitott fészer tűnt szemébe, gyorsan bekushadt a szekér alá, ijedten káráltak a tyúkok, de neki nem volt kedve feleselni velük. Közeledtek a dobbanások, a káromkodó-hörgő hangorkán, s a tigris idegesen verte farkával a szalmát, hézagos menedékét. Egy, két, tíz, ötven koppanás a falon, berobbanó emberek, kezükben gépfegyverekkel, s mielőtt felocsúdhatott volna, a golyók szabályosan ízekre tépték. A farkánál ragadták meg, kihúzták a viskó elé a véres cafatot, a levegőbe lőttek, vidáman kurjongattak, a gyerekek egymásnak rugdosták, volt, aki nyakába kapta, s nem törődve a gusztustalan váladékkal, három sarkot parádézott vele. Dög lett az emberevő! Az öregek összekacsintottak, a fejüket rázták, magukban motyogtak, s nem árulták el az elfajzott, semmit sem tisztelő utódoknak, hogy a démon elpusztíthatatlan, és egyszer úgyis visszatér.
Szeme a rácsok futásába veszve / úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. / Úgy érzi, mintha ezernyi rács lenne / s ezer rács mögött nem lenne világ. // Puha lépte acéllá tömörűl / s a legparányibb körbe fogva jár: az erő tánca ez egy pont körűl, / melyben egy ájúlt, nagy akarat áll. // Csak néha fut fel a pupilla néma / függönye. Ekkor egy kép beszökik, / átvillan a feszült tagokon és a / szívbe ér – és ott megszünik.
brutális kegyetlenséggel
Közjáték 5. Jim Corbett, kora egyik legnevesebb vadásza és természetkutatója egy rekorder nősténytigris leölésére szegődött. Champawat, a nepáli rém egyike volt a térség azon bengáli tigriseinek, akik az 1930-as években évente együttesen ezer-ezerhatszáz embert öltek meg, és fogyasztottak el jó étvággyal, s hosszú ideig sikeresnek látszó túlélési harcot vívtak a helyiekkel. Champawat egymaga kétszáz embert gyilkolt meg Nepálban, majd áttette székhelyét Indiába, ahol további kétszázharmichat regisztrált áldozatot szedett. Tekintve a látenciát, elképzelhető, hogy ennél jóval több, akár ezer ember feldarabolásáért is felelős volt. Evett ő mást is, ami útjába került, kisebb rágcsálót, emlőst, a rovarokat sem vetette meg, ha rávitte a szükség. Hatalmas testét azonban embervér mozgatta, brutális kegyetlenséggel szerteszaggatott áldozatok nedve, melyet mohón ivott fel a tépett hús alól. Társai kiközösítették, normális családalapításra csak hébe-hóba akadt módja, sajátos zsákmányszerzési technikájáért ugyan meg nem vetették, de a sebes lábú emlősökkel szembeni tehetetlenségéért használhatatlannak tartották. Óvatlan mozdulat volt, ahogy beleharapott a gyomorba, nem gondolta volna, hogy a sok tápláló finomság között öklömnyi zúzalékkövek is akadnak, s ezt bizony a foga bánta. Jobb felső szemfoga derékba törött, az alsó megrepedezett, s az eltelt évek alatt, a sok erőltetés nyomán egészen csontig mállott. Tökéletesen használhatatlan volt normális zsákmány halálos szorítására. A kislányban talán a haja vonzotta. Hónapok óta be lehetett sétálni a városba, minden baj nélkül, az emberek az ablakokon leskelődtek kifelé, hétszám el sem hagyták kuckójukat, a felhalmozott maradékokon éltek. Ez az egy éjfekete hajú azonban nagyon fázott. Sok-sok fa kellett volna, hogy öccsei életre keljenek, s fénytelen szemükben megcsillanjon a vidámság, hogy anyja ne kuporogjon olyan mogorván a sarokban, apja ne tologassa kelletlenül szájában az ételt. Ő volt a soros, mennie kellett. Lassan, óvatosan lépdelt, a száraz ágakhoz lehajolt, fölemelte. Zavarta a motozás körülötte, az erdő mély bélhangjai, a kiismerhetetlen suhogás. Amikor egy bokornál lehajolt, s az alsó, leszáradt ágakat letördelte, hirtelen megérezte, hogy a borzalmaktól terhes éjszaka egyszer csak vajúdni kezd. Velőkig ható fájdalom hatolt jobb vállába, fejét megrántva közvetlen közelről nézett a fenevad arcába, orrfacsaró bűze letaglózta. Már a földön feküdt, amikor térde alatt megragadta a tigris, s egyetlen őrjítő álcsattintással átvágta az izmokat, csontot. A kislány, szemében dermedt öccsei képével, elájult. Jim Corbett, a nagy vadász, a tigris nyomait követve a dulakodás helyszínére ért, s úgy érezte, hosszú vadászpályafutása, sokszoros emberevő-kalandja során ennyire szívszorító látványt még nem tapasztalt: egy gyönge, baltaélességgel elvágott láb, és más semmi. Ahogy befelé figyelt, emberekre gondolt, akik valaha közel álltak hozzá, elmulasztotta a kötelező óvatosságot, s csak akkor eszmélt, amikor a magas parton a föld hirtelen megindul felé. Tucatnyi lövés kellett, hogy leterítse a rettentő nagy állatot, s ahogy ránézett, véres pofáján a lány maradékával, szánalmat nem érzett többé, csak valami megmagyarázhatatlan, makacs fájdalmat és undort.
Kolumbia, Latin-Amerika legrégebbinek és legtörékenyebbnek tartott demokráciája az egyetlen dél-amerikai ország, amelyik a Karib-tengerrel és a Csendes-óceánnal is összeér. Harmincnyolcmilliós populációja 85 etnikumból áll, alig egy százalékuk őslakos, több mint felük mesztic, ötödük fehér, tizennégy százalékuk mulatt, ennek fele még feketébb. A Kolumbusz Kristóf után elnevezett ország hihetetlenül változatos földrajzú, hegy- és partvidékek, síkok, őserdők és mocsarak egyaránt megtalálhatóak benne, az állati életforma diverzitása állítólag első a világon, a növényeké második: a világ szárazföldjeinek egyszázadát adja, de állati és növényi fajainak tizedét állítja ki. Nemzeti virága a Cattleya Trianae orchidea, fája a viaszpálma, nemzeti állata a kondor. A nagybani drogtermesztés általában az emberek és az őserdők rovására megy.
vérbe borult szem
Közjáték 6. A Calcutta Englishman 1874. április 24-i számában a következő szerencsés kimenetelű esetről tudósít. Egyszer volt, hol nem volt egy igen zöldfülű, ám annál öntudatosabb úriember, aki társadalmi rangjához illően elefántos hajtóvadászaton szeretett volna részt venni. Nagy nehezen fel is helyezték az elefánt hátán elterpeszkedő hordszékbe, ahonnan meglehetős biztonsággal küldözgethette golyóit a dobos-botos hajcsárok által odaterelt fenevadak felé. Mondta is az elefánthajcsárnak, nem tudom, mi ebben a különleges, csak bátor szív kell hozzá és egy jó fegyver. A hajcsár hátrahajolt az elefánt nyakából, mosolygott, mert ezért kapta a fizetését, ám a véleményét gondosan megtartotta magának. Az elefánt törte az utat a bozótoson, a maga részéről rég elege volt az egészből, de az ösztöke nem hagyta élni. Egyszer csak egy tisztásra érkezett, félig felfalt szarvasmarha mellé dobbantotta lábát akaratlanul. „Shr, Sahib, burra Shr!” – kiáltotta a hajcsár, de akkor már a gentleman is látta, hogy húszlábnyira tőle ebédjében megzavart dühös tigris meresztgeti bajuszát. Nosza, előkapta hosszú puskáját, s azon melegében odapörkölt a bestének. Azám, csakhogy nem vállai között kapta a vadat, hanem éppenséggel legérzékenyebb pontjába, a hasába eresztette a golyót; ez arra volt alkalmas, hogy még jobban felbőszítse az állatot. A tigris egy hatalmas ugrással az elefánt fejét vette célba, hátsó lábaival fatörzs vastagságú lábait karmolta csontig. Mind ez ideig emberevés meg sem fordult fejében, ám most összefutott szájában a nyál, valahányszor a napszítta hajcsárra és a vörösre pörkölt vadászra tekintett. Az elefánt dobhártyaszaggató trombitálása megreszkettette az eget, vérbe borult szemét rémülten forgatva taposta a földet, feje, egész teste rázkódott. A hajcsár és a vadász föl-le ugráltak a dülöngélő alkotmányon, az angol, mint valami fájdalomcsillapító tabletta az üres dobozban, hánykolódott jobbra-balra, a hajcsár fél kézzel átölelve az elefánt nyakát feküdt, s a hosszú ösztökerúddal a tigris fülei közé bökött. Az elefánt egy ígéretes fa felé terelte a társaságot, megpróbálta tehénlepénnyé lapítani a ragadozót, de a fa gyengének bizonyult, s az elefánt teste elől elhajolva utat engedett négyüknek a mély szurdok felé. A hajcsár és a vadász használt rongyként omlottak a szakadék szélére, az emberevés mesterségében szomorúan megakadályozott tigris az elefánt böhöm törzse alá szorulva mondott búcsút örökre a napvilágnak.
Veszélyeztetett fajnak számít a Kolumbiában endemikus gyapjasfejű tamarin, egy alig fél kilós trópusi majom, az erdőirtás ősellensége. A fehérlábú tamarin, amelyet csak Észak-Kolumbia kis területén ismernek, igyekszik hozzászoktatni magát a megváltozott környezethez. Szintén veszélyeztetett a világ legkisebb méretű tapírja, a hegyi tapír: húsáért és sportból vadásszák, állatkerti ügynökök hajkurásszák, a hegyi indiánok pedig epilepszia és szívbántalom elleni gyógyszerként alkalmazzák maradványait. A kolumbiai menyét valószínűleg Dél-Amerika legritkább húsevője, csupán öt példányt láttak eddig belőle. San Agustín környékét, s valószínűleg a vizeket szereti. A 10-15 kilós pakarana patkány, Branicki lengyel gróf „szörnyűséges egere” igen lassú mozgású és békés, ezért is képtelen alkalmazkodni a fenyegetéshez. A amazonasi boto a legnagyobb folyami delfin a világon, érzékeny a környezeti változásokra, a halállomány csökkenésére, a vízi erőművekre, a szennyezésre. Hihetetlenül kíváncsi és játékos, ezért gyakran csónak- és hajómotorokban végzi, indián mesékben szép ifjúvá vagy hajadonná válik, aki embereket rabol; a vízbe fúlt emberek delfinné változnak; megpillantása veszélyt és szerencsétlenséget jelent; a testéből készült lámpaolaj megvakít. A fekete uakari húsa igen kedvelt, tartós vadászat esetén külföldre távozik. A csupasz uakari középnagyságú majom, a mocsaras erdőket kedveli, a favágókat és a kisállat-kereskedőket jóval kevésbé. A bennszülöttek rondának és emberszerűnek találják, ezért ritkán fogyasztják.
Közjáték 7. David Pleydell-Bouverie szabadságra vágyott. Csak minél távolabb a fárasztó társadalmi eseményektől, fogadásoktól, az örökös jópofáskodástól az idős earlökkel, mik a terveid, kisfiam, tudod-e, hogy a te családodban az a szokás, és így tovább. Szó se róla, tervei éppenséggel voltak, nem kellett volna különösképpen megfeszülnie, hogy az előkelő Harrowról valamely jobb egyetemre felvegyék, ám 18. születésnapjára szüleitől mégsem a szokásos zagyvaságokat kérte: autót, lovat, birtokot, túlélőtúrát. Azazhogy… Afrikába vágyott. De nem két hét erejéig, hogy három kitömött plüssoroszlánt lásson a fához drótozva, s kétszáz méterről távcsővel vethessen rájuk egy pillantást, aztán az idegenvezetők máris benyomulnak a helyi kiskocsmába – tartalmasabbat akart. Felmenői beleegyezésével el is szegődött egy évre a nyugat-zimbabwei Matusadona Nemzeti Parkba, egy szafari-szervező céghez asszisztensnek, és aki azt képzeli, mostantól kezdve ő drótozta a plüssoroszlánokat, nagyon téved. Itt minden élesben ment, reggeltől estig nem volt megállás, viccelődtek vele, na, a kis sheriffgyerek, mit akar ez itt, de később bizonyos respektussal tekintettek rá, mert nem hátrált meg semmi elől, a vendégeket jól elszórakoztatta, a szervezésnél aranybányának bizonyult, s a saját árnyékától sem ijedt meg. A legjobban az tetszett neki, amikor három dzsippel nekiindultak, s csak száguldottak a szavannán, gnú-csordákat vettek üldözőbe, hogy megpillantsák az új borjakat, zsiráfok elnyújtott ügetésében gyönyörködtek, s egy oroszláncsalád sziesztájában. Öreg, erős akaratú hölgyet szúrt ki a csapatban, őt már messziről felismerte, nevet is adott neki magában, saját használatra, nem osztotta meg senkivel. A nőstény egyetlen mordulással osztotta ki mindenkinek jussát, nemigen szálltak vele szembe még a vérmes hímek sem, a vadászatokat mindig ő vezette, és sokszor vette ki részét elsők között a húshalomból. Aztán valamikor elvesztette szem elől. A csapat fáradtan vándorolt, mindig újabb és újabb zerbracsordákat próbált becserkészni, de sohasem teltek meg teljesen a hasak, s az öreg hölgy is óraszám hűsölt valahol az árnyékos bozótban, távol a kíváncsi tekintetektől. Vele álmodott David aznap éjjel, késő este ájult bele sátrában fekhelyére, és színes lázképek peregtek benne az öreg hölgyről, amint fut; az öreg hölgyről, ahogy vadat űz; az öreg hölgyről, ahogy fenségesen elhever; az öreg hölgyről, ahogy felemeli fejét az elejtett antilopról. Hajnali egykor, amikor rémült sikolyokat, puskaropogást, sátorkötél-reccsenést vélt hallani, nem tudta magát elszakítani az álomtól, így nem rémült meg annyira, amikor beszakadt fölötte a vászon, s jókora súlyt érzett a mellkasán. Annyi ideje volt még, mielőtt nyaki ütőerét szétroncsolta a vérszomjas oroszlán, hogy rátekintsen a törött mellső lábra, s egyszeriben megértsen mindent.
aranyporral szórták meg
A csibcsa nyelvcsoportba tartozó törzsek Kolumbia központi hegyes vidékein éltek nyugalomban a spanyol hódítók megjelenéséig. Ők közelednek. Már itt is vannak… És a kutyáik rohannak elöl. Vadak, akár a démonok, folyton lihegnek, a nyelvüket lógatják, foltosak; akár a jaguár, tarka foltosak. Arcuk fehér, mintha mészből volna, hajuk sárga… Sárga szakálluk van. Közös kozmogóniai mítoszuk egy demiurgosz-istenről szólt, a fényhozó Csiminigaguáról, aki megteremti az élőlényeket, a legszebb férfit és nőt pedig Nappá, Holddá változtatja, vagy a később égitestekké változó Szogamoszo és Ramikiri kacika teremti meg sárga agyagból és üreges fűből az első emberpárt, esetleg a tóból kijövő Bacsue ősanya és férjül vett fia. A világot két guyaka cserje tartja, esetleg Csibcsakum isten. A föld közepében élnek a halottak lelkei, ide pókháló-csónakkal jutnak el sebes sodrú folyón, sárga és fekete országokon keresztül. A vízkultusz (és ezzel összefüggésben a kígyókultusz) szintén elterjedt volt a csibcsák körében, a Guatavita-tó vízi isteneihez egész mítoszsorok kapcsolódtak. Egy kacika hűtlen felesége és kislánya itt kelt új életre a vízi kígyó birodalmában. Az újonnan megválasztott kacika testét olajjal dörgölték le, majd aranyporral szórták meg, s arannyal-kincsekkel megrakott tutajon a tó közepére vitték. A kincsek bedobása után a kacika úszva ért partot: szimbolikusan újjászületett, és megkezdhette a „teremtést”. Innen származik El Dorado legendája is, az aranyban gazdag árterületeket a fehér bőrű betolakodók lázasan felforgatták a mesés kincsek reményében. Belalcázar és katonái nagyon megörültek a hírnek, hiszen a perui felfedezések és hódítások csak fokozták, és nem csillapították vágyaikat… Arról beszéltek, hogy milyen nevet adjanak az új tartománynak…, és elhatározták, hogy az aranyozott-ember-tartományának nevezik, vagyis Eldorádónak.
Voltaire Candide-ja az értelmetlen hajsza szatírájában ide is eljut, és erősen csodálkozik, hogy aranyból és drágakövekből áll az országút szemete. Az inkák ősi hazájának nevezett helyen mindenki pap, hálát ad istennek a jólétért, a vándort pazar lakomával és emelkedett gondolatokkal lakatja jól, börtönök helyett a tudományoknak emel palotát, és kacagva nekiajándékozza a föld sarát. (A kolumbiai García Márquez és regényhőse számára az arany egyenértékű az ürülékkel.) Mindez szemfényvesztés csupán: a kincsek veszendők, és minden világok legjobbikán csak a borzalomhoz segítenek hozzá. Ha Isten nem pihent volna meg vasárnap, akkor lett volna ideje befejezni a világot.
bűzlő-bomló csomag
Közjáték 8. 1968-ban történt. Hat tengerészgyalogos vackolta el magát a zord vietnami éjszakában. Az orrukig sem láttak, dühöngött körülöttük a vihar, erősen fújt a szél, már csak a bázis képe tartotta bennük a lelket. De ez most még bevetés, sötét árnyékok keringenek az éjben, a Vietkong itt van a nyakukon, aludni is kéne. A parancsnok a rádióval diskurál, utasításokat kér, mit csináljanak, ha újabb mozgolódást tapasztalnak a bozótban, csendre, nyugalomra intik. Egyikük, Charlie, azt hiszem, valamit érzett a lábán, ráléptek vagy belébotlottak, de mielőtt egy szót szólhatott volna, a rejtélyes idegen beleveszett az éjszakába. Rémülten tekintget azóta is jobbra-balra, úgysem lát semmit. Aztán mégis Rogert kapták el. Nincs mese, tüzet kell nyitni, öt, sőt hat fegyverből ugatott föl a sorozat, az árny megugrott, de a jelzőfény megvilágította alattomos pofáját. Az áldóját, ez aztán a tigris! Rajta fiúk, adta ki Joe a parancsot, nem kellett biztatni őket, tudták maguk is, mi a dolguk, lekaszálták az állatot, mielőtt kettőt sunnyoghatott volna. Egy percig sem maradhatnak itt tovább, több mérföldről mindenki látta a tűzorkánt, a rádió is megerősíti ezt, nyomás a leszállóra, küldjük a darálót. Iszonyú nehéz ez a dög, tényleg muszáj magunkkal vinnünk, ne nyavalyogj már Tim, ez parancs, örülj, hogy mentheted az irhádat, téged is megzabált volna, ha hagyjuk. A monszun iszonyú ereje többször a földhöz veri őket, az eső és a veríték a szemöldökük alá csorog, és Joe parancsot ad, meg kell a dögöt nyúzni. Rohadt büdös, én ugyan meg nem enném, persze, ott van neked a konzervkaja, húzzunk már tovább. A helikopter képtelen leszállni, még két nap, s csak talpalnak tovább, velük a bűzlő-bomló csomag. Joe ismét a rádióval szórakozik, mit csináljunk, szaglunk, mint az állat, van itt egy farmergyerek Iowából, azt mondja, csersavat kell spriccelnetek a bőrre, attól eláll. Honnan a francból vegyünk csersavat? Azt mondja, a vizeletben sok van. Húgyozzátok csak le! Remek, mondja a parancsnok, aztán utasítást ad, álljunk félkörbe, húzzuk le a sliccet, és mi pedig, nyomorult ördögök, állunk a nagy büdös vietnami éjszakában, és pisálunk. Amikor másnap jobb lett az idő, és felraktak minket a gépre, visszamentünk a bázisra, és mi voltunk az ászok a nyavalyás bőrünkkel, meg a fejjel, ami tele van lyukakkal, s ocsmány, mint a pokol kénköves bugyra, lefotóztak minket, röhögtünk és ittunk. Úgy ette a fene az egészet, ahogy van, de mégis jobb, mint lőni a sárgákat, akik sok mindent esznek, embert éppen nem.
A Popol Vuh a jaguár megformálását az első teremtés idejére teszi. Tőle és állattársaitól az Anya és az Atya azt kívánták, érthető hangon szólaljanak meg, és imádják isteneiket, ám mivel erre nem voltak képesek, átokkal sújtották őket: „Fogadjátok el sorsotokat: húsotokat darabokra fogják tépni. Így legyen. Ez lesz a sorsotok… Ezért feláldozták őket, és a föld minden állatát arra ítélték, hogy megöljék és megegyék őket.” A piaroa mítosz szerint Kwojmoj azért teremtette meg a jaguárt, hogy legyen egy kutyája a vadászáshoz, és legyen valaki, aki megeszi a szemetet. Veje, Wahari elkérte tőle, de ő nem adta neki, erre Wahari varázslatot űzött a jaguárral. A kutyát veszélyessé tette minden ember számára, és emberevővé változtatta. Egy másik történetben az őt megenni akaró, jaguáralakba bújó apóst Wahari sassá változva öli meg.
Közjáték 9. Hat szereplő emberevőt keresett. Azazhogy ott botladoztak a laoszi határ közelében, rugdosták a fügefaleveleket, Vu Kvang-bivalyokat lődöztek volna, ha kapnak felhatalmazást, vagy ha egyetlenegy is a szemük elé kerül, de jobb híján csupán megfigyeléseket végeztek az aznapi ellenségről. A körülményekhez képest remekül érezték magukat, minden pillanatban várták a felmentő rotort, de csak nem érkezett. Várakozásból jól ki voltak képezve, ám a váratlanra így sem tudtak felkészülni. Egyszer csak egy hatalmas emberevő tigris bukkant fel a semmiből – a tigrisek igencsak rászoktak a bőséges termésű emberhúsra a vietnami háborúban, s bár ez a csapat még rángott egy kicsit, nem téveszthette meg a tigrist: ennivaló volt –, s rögvest rávetette magát a hozzá legközelebb eső tengerészgyalogosra. „Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal le kell szednünk róla a tigrist” – mondta utóbb egy túlélő. – „Rávetettem magam a tigrisre, a macska megrázta a fejét, és beleugrott egy tíz méterre levő bombatölcsérbe”. A gyalogosok szoros emberfogásban körbevették az állatot, és össztüzet zúdítottak rá. Bíztak kifinomult célzóképességükben, a pillanat hevében az emberélet amúgy is kétségesnek tűnt. A tigrist mintegy 147 lövés találta telibe közvetlen közelről, bundája foltos és szánalmas lett, és reményvesztetten eresztette el sok sebből vérző, kétségbeesetten küszködő zsákmányát. „Zavarodottnak tűnt, és azt kérdezte, mi a fene történt” – idézi fel az egyik résztvevő az áldozat megszabadulás utáni viselkedését. A sebesültet haladéktalanul elsősegélyben részesítették, és a CH-46-os helikopter is hamarosan a helyszínre érkezett. A Kvang Tri-ben fekvő katonai kórházba szállították, s életveszélyesnek tűnő, de nem túl mély sebeit begyógyították. A kilenc láb hosszú tigrist a főhadiszállásra vitték, ezredesek és századosok állták körül borzongó tisztelettel, mielőtt a szakszerű bundamentesítést elvégezték rajta. A kétfrontos harcra nem voltak berendezkedve, ember embernek lehet farkasa, gondolták magukban ott többen, de tigris nem lehet embernek tigrise. Vagy valami hasonló. A katona, aki három hét múlva a saját lábán hagyta el a kórházat, még sok-sok éjszakán keresztül ébredt kiszáradt szájjal, égő szemmel, lúdbőrös karral, mert maga előtt látta az agyarát oldalába mélyesztő undorító emberevőt.
az alvilág jaguáristene
Az olmékok és a maják az emberi jellegzetességekkel felruházott jaguárokat gyakran megörökítették. Kapcsolatba hozták Tlaloc-kal, az esőistennel. A majáknál a Nap útjának állomásai az emberi tudatot és transzformációit is jelölték: délben a sas volt a Nap, éjjelenként pedig az alvilág jaguáristenévé alakult át. A föld atyja volt, ezért a földön élők felett szent hatalommal rendelkezett. Az aztékoknál Tezkatlipoca, az emberáldozatok bevezetéséért felelős isten jaguáralakban is előtűnt. Az azték harcosok két csoportra oszlottak: a sasokra és a jaguárokra, utóbbiakat állati kegyetlenségük és bátorságuk alapján tartották számon. Harci öltözetük mégsem jaguárbőrből, hanem tollazatból készült. A mexikói Guerro tartomány indiánjai májusban ma is jaguárkosztümbe öltöznek, s ostorpárbajt vívnak esőcsinálás céljából. Vissza a teokalihoz, az emberáldozathoz… amikor a pap kifacsarta a friss, véres, csepegő szívet, aztán kidobta a többi rothadó szív közé… Ez a mi világunk… Vezér kell nekünk és áldozópap, Sas-Lovagok és Jaguár-Lovagok. A tukanó indiánok úgy tartják: a jaguár üvöltése maga a mennydörgés, amikor felhangzik, hamarosan vihar és esőzés várható. Ő a sötétség istennője, pettyei – Suriname őslakosainak is – a csillagok az égen.
Közjáték 10. A Dudhwa Tigris Rezervátumban elkötelezett emberek és állatok dolgoztak. Egyetlen gondjuk a tigris fennmaradása volt, s ennek érdekében minden lehetőt és lehetetlent meg is tettek. A tigrisek például válogatás nélkül legyilkolták az eléjük kerülő vadakat, koponya-űrtartalomtól függetlenül, s csak minőségi alapon tettek különbséget a mongúzhús és emberhús között. A rezervátum személyzete olyan elhivatott népekből állt, akik bátran odatartották kollégájuk másik orcáját is, a magukéra azonban gondosan vigyáztak. Amikor egy dédelgetett kedvenc sorozatban négy embert ölt meg és falt fel jó étvággyal, a Dudhwa Rezervátum tűnt a legalkalmasabb helyszínnek az állat visszavadítására, azaz természetes táplálékra való visszaszoktatásra. A tigris jól érezte magát így, ahogy volt, olykor emberhússal, olykor anélkül, nem fűlt foga ahhoz, hogy éppen emberrel tanítsák vadászni. Elővigyázatosságból olyan területre vitték, ahol az emberek száma viszonylag alacsony maradt, ám más emlős és emlőtlen állatok csak úgy nyüzsögtek a vadonban. Az első napon még nem kevesebb, mint 32 darab csalétekkel, gondosan kihelyezett nyers, de még meglehetősen szőrös és mozgolódó hússal csalogatták a vadállatot, hogy immúnissá tegyék a kísértésre. Napról napra csökkentették az adagot, maga szerezze meg az ételt, ha tudja, s negyven napot követően már semmit sem kapott humán forrásból. Tigrisünk egy volt a sokból, akit így próbáltak elvadítani, ám ő oly jól betagozódott a természet rendjébe, hogy az erkölcsi megfontolásokra továbbra is fittyet hányt. Az egyik idomár, aki éppen egy rendkívül furcsán szagló, természetellenes kecskét kötözött az odvas fához, elég vigyázatlan volt ahhoz, hogy hátat mutasson a bokrok mögött ólálkodó tigrisnek, még a védőmaszkot sem tolta a tarkójára (amellyel néhány indiai körzetben a lakosok igyekeztek elhitetni az emberevővel, hogy kétarcúak), ordítása léket vágott a párás, fojtó levegőbe, eltorzult arcára szorított kezének húsa ott végezte a tigris gyomrában, közvetlenül egy patás láb maradványai mellett. A rezervátum vezetői gondolkodóba estek (a csalétkezést mint kegyetlen módszert nemsokára egész Indiában betiltották), s máig is gondolkodnak, ha meg nem unták, hiszen a Twycross Állatkertből Indiába szállított, s Billy Arjan Singh természetvédő által felnevelt, majd szabadon eresztett Tara – vagy valaki, akinek arcvonásai vészesen hasonlítottak rá – 24 embert végzett itt ki, mielőtt vele is végeztek volna.
Az ősi kolumbiai San Agustín település romjai bővelkednek a jaguárszörny-ábrázolásokban. Kezében néha halat, néha kígyót tart, és egy kisebb, emberi figurát igáz le éppen. A sámán jaguárrá változhat, ilyen alakban használhatja erejét jótékony, avagy káros célokra. Ha másként nem intézkedik, a sámán halála után mindenképpen jaguárrá változik. A csibcsául beszélő páez indiánoknál egy jaguár fiatal nőt erőszakolt meg, így született a kultúrhős mennydörgés-jaguár. A mennydörgés-jaguár, mely központi szerepet játszik a kolumbiai mitológiában, női szolgákat tart, tejükkel, vérükkel táplálkozik. Mesélnek egy nem túl régi történetet, melyben egy kislányt mellen harapó jaguárt megölve észrevették, hogy mancsa emberi lábra emlékeztet. A dél-kolumbiai indiánok szerint a zuhatag-szellemek, ha megzavarják őket, jaguárrá lesznek, és házakat támadhatnak meg. A jaguár erős szexuális töltetű kétértelmű hatalomszimbólum, igen gyakran romboló erő, de a termékenység megtestesítője is. Az emberi lényeg egy része jaguár-eredetű, így a sámánnak is azzá kell válnia, hogy irányítsa a kártékony energiát.
szökdeltek az oroszlánok
Közjáték 11. Tsavo oroszlánjai, akikről két nagysikerű amerikai filmet is rendeztek, hogy az emberevést közel vigyék a nézők szívéhez, a 19. és 20. század fordulóján nagy vérengzést rendeztek Mombaszától 132 mérföldre északra, a nem róluk elnevezett folyó mentén a vasútépítő munkások között. Ez is a nagy brit birodalom egyik jellegzetes rémálma volt, a gyarmatokat síneken röpítjük a 20. századba, akarják, nem akarják, s ehhez egy másik gyarmat tölteléknépségét használjuk fel. A szerencsétlen indiaiak nem bírták a körülményeket, a betegségek és balesetek mintegy 90 százalékukat lecserélték, de a maradék kitartott a fehér gazda mellett, legalábbis egy darabig. A kenyai-ugandai vasútvonal meg csak nőtt, növekedett, nem mozdonysebességgel, de legalább annyira, amennyire egy szakképzetlen, ám tapasztalt mérnöktől, John Henry Patterson ezredestől elvárható volt. A munkások kezdtek eltünedezni. Fogyóeszköznek számítottak, de ez azért mégiscsak bosszantó volt, a munka nem haladt kellő ütemben. Eleinte fel sem tűnt az egész, több építőtábort szórtak el a part mentén, köztük a kapcsolat csupán hézagos volt, ide-oda szökdeltek az oroszlánok, és el-elcsíptek egy-egy szerencsétlent. Egyre rámenősebbek lettek. A tüskés bomákkal mit sem törődve betörtek a táborba, matracukról hurcolták el az alvó, hullafáradt embereket, a kórházbarakkból is kirángatták a betegeket, fákat döntöttek ki a rajtuk csüngő emberfürtöt megdézsmálni, még az oroszlánölő puskával felszerelkezett Pattersonra és a segítségére érkezett rendőrökre sem vetettek ügyet – folytassák csak tovább kisded céllövöldéjüket, ők ugyan jóllaknak! Patterson egy ízben csellel próbálkozott, erős ketrecet eszkábált, vastag rácsokkal szerelte fel, s a túlsó oldalára csücsült: ő és társai voltak az eleven csalétkek. Az oroszlán jó pár nap elteltével besétált, a csapda bezárult, a félálomból felserkenő hős vadászok őrült lövöldözésbe kezdtek, de csupán kellemetlen csípéseket okoztak a vadnak, aki bőszen ráncigálta a rácsokat, majd kissé megbántottan kisétált, és vacsora után nézett. Végül Patterson kis emelvényeket ácsolt, kecskéket tett ki (de az oroszlánokat inkább az ő húsának állaga érdekelte), majd sorra lepuffantotta a két emberevőt: sörénytelen hímeket. A híd befejeződött, a vonat roboghatott tovább a frissen megalapított Nairobi felé, bátorságáért a munkások spontán ezüstserleggel köszöntötték a mérnököt.
A halál, szerelem és emberáldozat összefüggései, hol nagymacska, hol más alakban igen elterjedtek a kolumbiai és latin-amerikai irodalomban. García Márquez diktátora A pátriárka alkonyában a foglyok „kihallgatását” kajmánokkal végezteti, a ragadozók elevenen tépik szét és falják föl a politikai foglyokat. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon szerencsétlen, nélkülöző ezredese azt állítja a kakasról: emberhússal él, ám a felvilágosult orvos ezt a kijelentést a falu despotájára tartja igaznak. A Száz év magány a valótlan valóságról fest tablót egy elfeledett faluban, a mocsár mélyén, ahol a halál az egymásra sorjázó nemzedékek hátában kullog, nadrágjukat szaglássza, de nehezen szánja rá magát, hogy mancsával le is terítse. A Szerelem a kolera idején a tengeri tehén és a folyami krokodilok pusztulásának, s nem utolsósorban a sírig tartó szerelem megörökítése; a hősnő retteg jaguárhorkantású apjától, majdani férje akkor csalódik legnagyobbat az emberekben, amikor megtudja, legjobb barátja emberevő volt, az eldobott, majd öregen újra elővett rivális pedig bánatában rettenetes ágycsatákat vív alkalmi „párduc-szeretőivel”.
A Baljós órában César Montero felesége szeretőjének lemészárlása előtt homályos, kétségbeesett utalást tesz a(z emberevő) jaguárra. A perui Vargas Llosa a Don Rigoberto feljegyzéseiben a szerelmes asszonyt vérszomjas tigrisnek, oroszlánnak ábrázolja, amint szépséges orcáját egy vérengző vadállat álarca alá rejti a tükör előtt. Szemed se rebben, amint néma önkívületben kikaparod a szemem, átharapod a torkom, foggal-körömmel széttépsz, majd véremmel oltod a szomjad és felzabálod a húsomat. Most benned vagyok, most te is vagyok, szerelmem. Benned pácolódom. Ugyanő a Pantaleón és a hölgyvendégek című regényében Dél-Amerika skandalumát, a katonai prostituált-hálózatot megszervező Pantaleón anyja álmodik a keresztre feszített, svábbogarak által fölfalt jaguárról. A beszélőben akkor zavarodik össze a világ, amikor az emberek elkezdenek szarvashúst, hajdanvolt embereket enni. Büntetésül a vadász is átváltozik. Most ő is szarvas, mint a többiek. Ott jár, föl és alá az erdőben, trap, trap. Menekül a tigris elől, fél a kígyótól. Trap, trap. Óvakodik a pumától és a vadász nyilaitól, aki tudatlanságból vagy gonoszságból megöli és megeszi a testvéreit. A kubai Dora Alonso novellájában a vágóhídra bandukoló ló a krokodilok, kajmánok, oroszlánok, tigrisek, oceolotok, leopárdok lakomáját „gazdagítja”. Mexikó volt tudós elnöke, José López Portilló kifinomult stílusú kisregényben bontja ki a régi és új világ, a Tollaskígyó és Tezkatlipoka, a jaguár-isten emberléptékű harcát, melyben fizikailag az utóbbi győzedelmeskedik, de az első is halhatatlan lelket nyer. Észak felől közeledik a vérfoltos nagymacska… Hatalmas, vérfoltos macska, amely a napból ugrott elő. Megragadom a fejét, és leterítem! Agyonverem! A brazil Mário de Andrade automatikus írással alkotott mitologikus művének hőse jaguár alakban szeretkezik egy leánnyal, vér és nyál és emberevő mosoly keveredik nászukban. A régi és modern történelmet összevegyítő jelenetek egyikében a vérszomjas jaguár megvakítva üldözi komáját, a pumát álnokságáért, ám az útközben gépeket fal föl, és automobillá változik. A jaguár szorosan mögötte futott, nem lehetett lerázni, mert a puma erősen bűzlött, a vak bestiának pedig olyan éles volt a szaglása, mint egy vadászkutyának. Végül a puma fügebanánfa alá bújva menekszik meg, de a gépeket eszeveszett félelmében azóta sem veti le magáról, kölykeit Fordnak és Chevroletnek hívják, és így tovább. A chilei Sepúlveda egy sebzett, párját vesztett eszelős emberevő ocelot és egy lelkében indiánná lett idős vadász egyikük halálával végződő összecsapását ábrázolja Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott című könyvében. A könnyektől és az esőtől párás szemmel a partra görgette az állat tetemét, hogy a folyó sodorja magával az erdő sűrűjébe, ahová a fehér ember még nem tette be mindent megszentségtelenítő lábát… Nekiindult El Idilio, a kunyhója meg a regényei felé, amelyek olyan szép szavakkal írtak a szerelemről, hogy olykor el is feledtették vele az emberi barbárságot.
a táplálkozási lánc csúcsán
Közjáték 12. A jaguár kampós fővadász, vagyis Panthera onca. Az indiánok inkább úgy hívják: „gyilkos, amelyik egyetlen ugrással ejt zsákmányt”. A nőstények 70, a hímek 90-140 kilogramm súlyúak lehetnek, farok nélkül 112-185 centiméter hosszúak, ők a nyugati félteke legnagyobb macskaféléi. Arizonától és Új-Mexikótól egészen Patagóniáig elterjedtek, manapság igen ritkásan. Vöröses-sárgás színezetű bundájukon fekete pettyek találhatók, olykor teljesen fekete, sőt fehér (albínó) változataikról is beszélnek. Nagy, kerek fejük, izmos testük, rövid, erős végtagjaik vannak. Szabadon 11, rabságban akár 22 évig is elélnek. Kedvelik a mocsaras szavannákat, esőerdőket, de a szárazabb tölgyerdőket is. Párzásuk évszaktól független, a hím és a nőstény csak emiatt találkozik, különben magányosan kóborol, az egy-négy kölyök kihordása 90-110 napig tart. A táplálkozási lánc csúcsán állva étlapjuk igen változatos, mintegy 85 különféle eledel szerepel rajta, köztük kajmánok, teknősök, gyíkok, kígyók, majmok, pekarik, madarak, halak, lovak, marhák, kutyák, olykor emberek. Ügyesen úsznak, halakat és csónakból halászokat is egyetlen mancsmozdulattal kiszednek. Állítólag a macskafélék közül az ő állkapcsuk a legerősebb: épp ezért nem vesződnek a nyakkal vagy mellkassal, egyenesen a koponyát (vagy például a teknőspáncélt) fúrják át éles fogaikkal. Akár 500 mérföldet is vándorolnak egyik helyről a másikra, ám territóriumukat szigorúan őrzik. Egyedül Belizében tartanak fenn külön parkot a számukra, itt a feltételezett 10-15 ezerből alig kétszáz egyed él. A mezőgazdaság és a bányászat terjeszkedése megszokott élettevékenységüket veszélyezteti, a fogyatkozó vad-utánpótlást a háztájiból szerzik be, ezt viszont az emberek nem tűrik (Brazíliában például egyetlen rancson néhány év leforgása alatt 68 jaguárt lőttek). Bundájáért, húsáért erősen vadászták a múltban, csak az 1960-as, 1970-es években évente 18 ezret öltek meg. Mindegyik alfajuk veszélyeztetett, Kolumbiát a centralis választotta élőhelyéül. Minden évben mintegy hatezer jaguár pusztul el úgy, hogy fényszórókkal elvakítják, és az időlegesen látásképtelen állatot kivégzik.
Az emberek szerettek élni, így nem akartak meghalni. Elküldték hát a Jaguárt az Istenhez azzal a kéréssel, hogy engedje meg: haláluk után feltámadhassanak. A Jaguár útnak indult, de félúton elfáradt és elaludt. A Kígyó, aki gyűlölte a Jaguárt, mert az egyszer tánc közben rálépett, azt mondta: „Én nem bánom, ha az emberek örökké élnek, én jól megvagyok velük. Ez a szemtelen azonban, aki neveletlen a nőkkel szemben, hogy örök éltű legyen, azt nem tudom elviselni”… A Kígyó elindult… Ezerötszáz év múlva a Jaguár észrevette és fölkiáltott: „Ki van ott?” „Csak én vagyok” – felelte a Kígyó. „A forráshoz megyek, hogy kimossak egy pár ruhát és hozzak egy kis vizet.” „Ó, azt hittem, valami más kis szörnyeteg” – szólt a Jaguár és ismét elaludt. Amikor a Kígyó végre eljutott az égbe… Isten megígérte neki, hogy teljesíti a kívánságát. Jóval később a Jaguár is megérkezett a Teremtő kastélyába és átadta az emberek üzenetét. Isten elmondta neki, hogy a Kígyó éppen az ellenkezőjét kérte, és ő megígérte neki, hogy a kérését teljesíti. Amikor az emberek megtudták, hogy a halál a Jaguár és a Kígyó miatt jött a Földre, meggyűlölték őket; soha többé nem beszéltek velük, és Isten soha többé nem hallgatta meg az emberek kérését.
Az idézetek Marcus Tullius Cicero, Bernardino de Sahagún, Rainer Maria Rilke, Salman Rushdie, Gabriel García Márquez, Márió de Andrade, Alejo Carpentier, Jorge Luis Borges, Mario Vargas Llosa, José López Portillo, Luis Sepúlveda írásaiból, valamint piaroa és csibcsa indián mítoszokból, negrokolumbiai legendákból, indonéz mesékből származnak.