Győrffy Iván

VÉGJÁTÉK A PIRENEUSOKBAN

2001 március

VÉGJÁTÉK A PIRENEUSOKBAN

Minden tájnak megvan a maga szellemi térképe. Nélküle, emberi léptékkel, értelmezhetetlen. Folyók, fák, sziklák, völgyek kusza halmaza, gyönyörűséges és undort keltő növényi, állati létformákkal, a kiismerhetetlenség aurájával. Hiányzik belőle valami, ami a megoldás lehetőségével kecsegtet, valami, ami szel­lemi eligazodást nyújt a korlátok közé szorított, mégis szemmel láthatóan öntörvényű organikus világban. A min­den­től, leginkább önmagától elidegenedett ember e tájékozódási pontok nélkül agyhalálra van ítélve.
szellemmel szentelt földdarab
Aragónia ilyen értelemben szellemdús vidék. Nagy embereket, nagy alkotásokat érlelt és bocsátott a nagyvilágba, majd fogadott ismét, immár örökre, saját kebelébe. Nem különbözik tehát más tájaktól, a földfelszín felett néhány méterrel itt is át­hatolhatatlan gondolattömeg terjeng, amely megvilágítja, avagy éppenséggel árnyékkal borítja valóságos környezetét. Aki átkel ezen a sűrűségen, talán egy pillantás erejéig tanúja lesz évszázadok történéseinek, tünékeny életeknek, dicsőségnek és soha el nem ért lehetőségnek, s megértheti azt is, miért törvényszerű, hogy minden szellemmel szentelt földdarab a pusztulásnak készítsen szállást.

Aragónia nagy múltat élt meg egykoron, jövője emiatt csöppet sem kétséges. A spanyol fennsík asztalán, a mesetán üldögélve a Pireneusok lábáról nyaldossa a havat, s lassan hátradőlve nyúlik el Teruel szélmarta síkjának ölelésében. Nem túl ter­mékeny, mondhatjuk úgy is, barátságtalan táj várja az ide érkezőt, az itt lakókról már nem is beszélve, akiknek csökönyös­ségéről a közmondás úgy tartja: fejükkel a falba verik a szöget. A vidék változatossága és szemet gyönyörködtető mivolta azon­ban feledtet mindent: a gleccsermarta folyóvölgyek, a mészkőből faragott robusztus sziklaalakzatok, a csipkés hegyormok, a hóolvadás előtt előbúvó tárnics, orchidea és havasigyopár-alak­za­tok, a lassan csörgedező, pisztrángos patakok megigézik, rabul ejtik a látogatót.

A városok nemkülönben, mudéjar díszítésekkel ellátott gótikus katedrálisaikkal, csöndben félrehúzódó kolostoraikkal, festett, régi faházaikkal, macskaköves, szűk utcácskákkal. Akinek érzékei megengedik, jól tudja itt érezni magát. A zsúfoltság persze szembeötlő, a néptelen vidékről az aragónok háromnegyede a városokba vette be magát, csaknem felük a fővárost, Zaragozát gazdagítja. Így van ez mindhárom régió, az északi Huesca, a köztes Zaragoza s a déli Teruel esetében is, melyekben kicsiny, már-már csak a gyéren érkező turistáknak érdekes falvak váltogatják a nagyobb, iparosodott településeket, s vésnek a tájba múlhatatlan, mély lenyomatot.

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Itt van Sos del Rey Catolicó, II. Aragóniai Ferdinánd szülőhelye, aki 1469-ben Kasztíliai Izabellával frigyre lépve egyesítette a spanyol birodalmat. A Palacio de Sada kecses belső udvarán egykor játszadozó király idején Aragónia már túl volt virágkorán. Akkor Katalóniát magába olvasztva a Földközi-ten­ger távolabbi partvidékeiig is kinyújtotta sóvár kezét, s a 13–15. században megkaparintotta a Baleár-szigeteket, Szicíliát, Szardíniát, sőt Nápolyt is. A 15. század közepén, V. Alfonz halála után azonban kettészakadt a birodalom, az uralkodók figyelme inkább az Ibériai-félsziget más részei, illetve a távoli új földrész felé irányult, s Aragónia egyre inkább háttérbe szorult a félszigetnek, s majdan 19 ország 250 millió lakosának egyetemes nyelvet adó Kasztília széles háta mögött.
alapvetően toleráns
Itt található Los Valles, amely apáról fiúra szálló helyi dialektusban és sajátos népviseletben mutogatja magát a világnak. Puerto de Somport, a Santiago de Compostela-i zarándokút egyik ágának állomása. Benasque, a csodás Esera-völgy bejárata. Ainsa, a középkori Sobrarbe királyság fővárosa. Jaca, amely buzgalmában már a 8. században kiűzte a mórokat – némileg ellenségesen a recon­­quista után is alapvetően toleráns, a mudéjar építészetnek pedig teljesen behódoló aragón szokásokkal –, s ennek örömére bevezette a La Victoria fesztivált, majd Aragónia első fővárosa lett. A San Juan de la Peña kolostor, amely azzal dicsekedhet, hogy a keresztesek által állítólag Jeruzsálemben zsákmányolt, majd a valenciai katedrálisba cipelt achátköves Szent Grált útközben őrizhette, valamint, hogy a 11. században Cluny reformja nyomán a félszigeten itt vezették először be a latin misét. Agũero, Iglesia de Santiago templomának oszlopfőin fantasztikus állatfigurákkal és Salome táncával. Castillo de Loorre, amely komoran ügyel az Ebro-síkság víztározójára, és az Ágoston-rendi kolostorban eltemetett Szent Demetriusra. Huesca, amely a Kr. e. első században alapított Osca utódaként már igen hamar saját szenátust, fejlett iskolarendszert honosított meg, s fél évszázadig aragón fővárosként ragyoghatott. Al­qu­ézar, a mór erőd-fa­lucska. Santuario de Torreciudad, amely a katolikus világi rend, az Opus Dei megalapítójára, Belaguerre emlékezik. Graus, amely freskós faházainak egyikében látta ven­dégül Tomás de Torquemada főinkvizítort. Tarazona, reneszánsz városházán aranyos kövekkel, mitikus óriásokkal és a Granada elestét ábrázoló frízzel. A Monasterio de Verula, a legnagyobb aragón ko­los­tor, zöld-kék csempepadlóval és míves kerengővel.

A már emlegetett Zaragoza, egykor Salduba keltibér település, majd a római Caesar Augusta, a 11 fényes kupolájával felmagasló Pilar-katedrálissal, melyben az ezüstfényű, virágokkal díszített Mária-szobor sokszínű mantejáját naponta cserélik. Mór palotája van mecsettel, s a századforduló erőteljes ipari fejlődésének, az Ebro partján elfoglalt kitüntetett helyzetének, az 1960-as években emelt gátaknak, no meg az urbanizációnak köszönhetően Spanyolország ötödik legnagyobb városa lett. Calatayud, a 8. századi arab vezér, Ayub vára, tőle keletre Bambola, mely az egykori Bilbilisként Martialist mondhatta neves szülöttének. Monasterio de Piedra, a II. Alfonz alapította ciszterci kolostor nyirkos, sötét cellákkal, ahol hatalmas lombikokban erős gyógy­fűlikőrt főztek a borzongó szerzetesek, s a legenda szerint itt készítettek először mexikói kakaóbabból csokoládét. Daroca, 114 tornyú erőd, ahol az 1239-es mór támadás emlékére szent oltárterítőt őriznek, melybe a rajtaütéskor a miséző papok az átváltoztatott kenyeret csavarták, s az átvérzett.

Fuendetos, Francisco Goya régi stílusban helyreállított szülőházával. Belchite, a polgárháború egyik legádázabb csatá­já­nak színtere, romjait a háború borzalmaira emlékezve érintetlenül hagyták. Alcañiz, a 12. századi Calatrava-rend szék­helye. Valderrobes, az aragón-katalón határnál fekvő település, az aragón királyok egykori palotájával. Sierra de Grídar kagylómotívumos barokk templommal. Mora de Rubieros impozáns delfines kútjával, a környékbeli ágostonos kolostorral. Albarracín, rózsaszín épületei a hatalmas sziklák előterében ér­de­kes kontrasztot alkotnak. Teruel iparváros, számos csata véres helyszíne, a 16. század ele­jéig működő mecsettel, s a szívgyö­nyörködtető szerelmes legendával: a 13. században két fiatal egybekelését vagyoni és társadalmi különbségek miatt a szü­lők megakadályozták, a fiúnak öt évet adtak, hogy vagyont s ne­vet szerezzen magának, ám a gazdag hősként visszatérő ifjú már egy helyi nemes oldalán látta viszont kedvesét; szíve megszakadt, másnap a leány is utá­na halt. Gyönyörű történetüket a San Pedro-templom kettős kő­kriptája őrzi, melyen a domborműbe öntött ifjú pár keze egymásra talál, már egy jobb világban.

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Aragónia természeti szépségei két kicsiny szigeten leltek ott­hont. A Parque Natural de Moncago 2315 méter magasan he­lyez­kedik el, apró kápolnájában buzgó fohászok szállnak az égi­ekhez a megmaradásért. A Parque National de Ordesa y Monte Perdido négy gleccserkanyont foglal gyűrűbe, az Or­de­sa, az Añisclo, a Pineta és az Escuain völgyeket, ahol behatóbban csak gyakorlott hegymászók ismerkedhetnek meg a táj szép­ségeivel. Halban gazdag patakjai, a 70 méter mélybe zúduló Lófarok-vízesés mentén mormotákat, vidrákat, siketfajdokat is fellelhetünk, a színes sziklavirágokon zergék és kőszáli kecskék szökellnek át, ragadozó madarak raknak fészket.
hegyikecske
Ezekben a hegyekben búvik meg a pireneusi barnamedve. Róla inkább ne beszéljünk! Annál jobban érdemes figyelmünkre a pireneusi/kőszáli/spanyol (hegyi)kecske, mely csak a Monte Perdido és a Maladeta hegységekben érzi jól magát, utolsó mentsváraiként legalábbis e területeket szemelte ki. Itt, úgy ér­zi, védve van minden álnokságtól, a civilizáció kérges te­nye­re nem érheti el. Csalatkoznia kell, hiszen a legeldugottabb ara­gón kolostorokra is lesújtott az inkvizíció ostora: a bezárkózás védekező gesztusa csak annál jobban felkelti a pusztító ét­vá­gyat. Csalatkoznia kell, mert erről a tájról még az emberek is elmenekültek: városokba verődve próbálták feledni kínkeserves küszködésüket a röggel, sziklával, agyaggal. Csalatkoznia kell végül, mert az ördög alteregójaként nincs helye a felvilágosult világban. Meg kell tanulnunk, fiam, ezentúl Isten és Sátán nélkül élni. Egyikük sem létezik.

A kecske tisztátalan állat, a világ számkivetettje. Ő a bűnbak. Még fekete báránynak is nevezik. Minden eddig elkövetett, és ezután következő bűneinkért a bűnhődést magára vette, jóllehet, nem lelkesítette a feladat. Most már boldoguljon, ahogy tud. A biblikus történelem első áldozati állataként volt ideje, hogy hozzászokjon az elvárásokhoz.

Emberszerű és ördögszerű. Fején két egyenes vagy csavart szarvat hord, mint az alvilág ura, szőre Sámuel könyve szerint az emberi hajat idézi. Jákob vele tévesztette meg atyját, Izsákot, s nyer­te el örökségként az akkor ismert mindenséget. Ezékiel és Dániel a rosszindulatú, erőszakos embert jeleníti meg általa.

Bőség akkor várható, ha ő már halott. A föld termékenységének lecsorduló vére, égő bundája teremt lehetőséget. Neve minden valószínűség szerint az indoeurópai „felvirágoztatni”, „termékennyé tenni” közös tőből nyeri eredetét. Olyan istenségekkel áll kapcsolatban, amelyeknek fontos szerepük van a környezet gazdagításában. A litván Perkunas, a szláv Perun, a skandináv Tór, az indiai Púsan, a porosz Puškaits, az afrikai Aszasze Afua, a görög Pán ilyenek. A görög mitológiában a kecskeisten nem kaphat helyet az olümposzi tizenkettek között: túlontúl földi származék. Hermész, a sokarcú isten nemzette őt Drüopsz lányával, vagy más változatok szerint a leleményes Odüsszeusz feleségével, Pénelopéval: többszörösen is tolvaj múltú tehát. Eleve szarvval, szakállal, farokkal és kecskelábbal született, anyja rémületében el is menekült, apja, Hermész pedig az istenek mulatságára felcipelte a szent hegyre. Lusta, sem­mirekellő egyed, alszik, duhajkodik és szűzlányokat kerget: egyikük fenyőfává válik (gallyaiból fon koszorút magának az isten), másikuk nádszál lesz (durva kezeivel kitép néhány szálat, és pánsípot farag belőlük). Az árkádiai termékenységkultuszban ő tölti be az „ördög”, avagy a „kiválasztott ember” szerepét. Kapcsolata az olykor szintén kecskealakot öltő Dionüszosszal hírhedt és közismert.
alvilági lény
Hiába termékeny, mégis megbízhatatlan. Hiába hasznos, még­is haszontalan, különösen a kecskebak. Hiába egyszerű, min­dennapos jelenség, mégis félelmes. Alvilági lény, aki a halált hordozza bensőjében, s amerre jár, halál terem. Egyes népeknél a temetéskor fekete kecskebakot áldoztak fel, hogy az újjászületettnek legyen majd elegendő tápláléka. Rajta lovagolnak a boszorkányok, ha szörnyű hivatásukat végzik. Eszköz és cél egyszerre: a balsors elhárítása, a vég, s a jogos büntetés elodázása a mágiában az ő testén át vezet, ugyanakkor a természet gonosz erejét, a megtestesült rosszat is benne tisztelik és félik. Ő a legyőzhető ördög.

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Aragón táj nélküle csak manapság képzelhető el. Aragón lélek egyedül vele teljes. Ahogy telnek az évszázadok, kiszipolyozzák belőle a paraszti idill Martialisnál még meglévő minden egyes jellemzőjét, koponyáját halotti maszkká változtatják ad maiorem homine gloriam. Torquemada az ördögöt üldözi benne, Goya a külvilágban s benne rejtező rettenetet teszi közszemlére a képében.
boszorkány hírében áll
Vegyük elsőként is Torquemadát. A spanyol főinkvizítor, a rettegett Szent Hivatal ibér helytartója újból és újból visszatér az aragón vidékre, hogy apró csatákat nyerjen a sátán ellenében. Kolostorokba, városokba, püspöki palotákba, nemesek kastélyaiba tör be, hogy kinyesse a zsidó mételyt, és a hit aklába terelje az Anyaszentegyház reszkető híveit. Az iszonyatosság az eseményeknek nem ismérve, hanem egymásutánjuk következménye. Öregség és kór görnyeszti már alakját, amikor – szokásától eltérően – maga vezet le egy tárgyalást, ezúttal Tole­dó­ban, egy egyszerű ember perében. A 38 esztendős Lorenzo Pérez mindenáron az ördöggel akar szövetséget kötni, ennek érdekében elmegy egy asszonyhoz, aki boszorkány hírében áll: holdas éjszakákon fekete kecskebak alakjában fiatal sihedereket csal a pusztaságba, s miután béka meg holló váladékával bekeni, beavatja őket a feketemisébe, végezetül azok is kecskebakká lesznek. Pérez semmit sem tapasztal, ezért tagadja az ördög létét; Torquemada ravasz szillogizmusokkal Isten, az Egyház, a Szent Inkvizíció, valamint a katolikus királyi pár őfelsége tagadását és az ellenük való lázadást vezeti le ebből. Pérez megtörik, „bevall” mindent. Az igazság a máglyán triumfál: ez az autodafé, a hittény. A lángok mardosó nyelvében mindenki megláthatja, meddig terjed a hit hatalma.

Torquemada egyik utolsó ténykedése ez. Arcán a halál ár­nyéka pihent. Mint kitaszított állat a vackába, megy haza, Ávi­lába, meghalni. Nincs menekülés. Az ember vagy megtébolyo­dik, vagy önszántából pusztítja el magát.

A kecskét Goya sem kerülheti el – sorsuk, látomásuk egybe­fonódik. Ennek a festő életéhez oly kevés köze van, mint a bajor egérnek a hegyikecskéhez. Egymástól függetlenül járják ha­lál­táncukat a múló időben. Persze óhatatlanul adódik a párhuzam, könnyelműség is lenne kihagyni, következtetések levonására azonban nem alkalmas, miszerint Goya mint valami vad bakkecske tűnik fel az aragón, a spanyol és az olasz fővárosban. Egyszerű, szerény sorú családból származván csak a helyi püspök és gróf pártfogásának köszönheti, hogy elhelyezkedhet egy zaragozai másolóműhelyben, ám ezt a szívességet furán hálálja meg: sihederkorból alig kinőve templomok közti körmeneti duhajkodásba keveredik, a tisztázatlan körülmények nyomán néhány halott terem, Goya pedig elszelel. Madridból szintén veszteségek árán tud menekülni egy vándorcirkusz társulatával, Rómában a Szent Péter katedrális makulátlan kövezetét késnyomával ékteleníti, hogy lefőzze Poussint, majd egy apácakolostorban, novícia-szöktetés közben érik tetten, a jogszerű halálos ítélettől csak a spanyol nagykövet közbenjárására mene­ke­dik meg, ám a Szent Városból kitiltatik. Nem tudom magam korlátok közé szorítani, mint mások. Még a házasság köteléke sem szab határokat neki, szilaj, kötekedő természete, bikaviadalok és a gyengébb nem iránti elkötelezettsége közismert, ter­mé­kenysége úgyszintén, bár feleségétől származó húsz gyereke közül csak egy lehet majd jelen halálos ágyánál.

Goya_caprichos3

Francisco de Goya y Lucientes: Caprichos

Aragóniába vissza-visszatér, otthonának azonban ritkán tekinti. Kezdőként Velázquez orra elől kaparintja meg a már emlegetett Pilar-székesegyház kórusának freskódíszítési megbízását, a napóleoni háború után pedig a helyi városparancsnok unszolására tekinti meg Zaragoza romjait, sőt emiatt még a király portréját is félbehagyja, mondván: „ezt a kérést nem utasíthattam vissza, mert szülőföldem dicsősége igen becses nekem”. Benyomásai itt is, máshol is mélyek, a Kolosszus, és A háború borzalmai metszetsorozat erről árulkodik.
kecske-ördög
Goya fest kecskét, és mégsem kecskét fest. A kecske festi őt. A tudattalan rémségét örökíti meg a kecskében, a megtestesült, csavart szarvú gonoszt: önmagát kecske alakjában. A művész talán az Antikrisztus előfutára. A kecske-ördög vezeti ecsetvonásait, nem tud másként tenni, követnie kell belülről hangzó utasításait. Eggyé válik a borzalommal: a borzalomból tekint ki a nézőre. Önarcképet fest, melyben a rátekintő önmagát leli.

Testi-lelki kínlódásai valahogy mindig egybeérnek, súlyos betegségekből úgy-ahogy felépülve, a világra már rég, de a belső hangokra sosem süketen tapogatózik falon, vásznon. Az élő embereket a kísértetek szemével nézi. Betegségei titokzatosak, mint az aragón kecskét emésztő kór, következményei pedig látványosak. Beteg vagyok, hagyjanak engem békén. Rejtélyes betegségbe esik 1777-ben, 1792–93-ban (talán szifilisz?), 1819-ben, 1825-ben. Csak a halála egyértelmű végül. 1798–99-ben, nagyjából akkor, amikor IV. Károly udvari festője lesz, megfesti az Osuna hercegek La Alameda kastélya számára, a hercegnő lakosztályába a 6 képből álló boszorkánysorozatot.

Bár az is lehet – nem véletlen felvetés –, hogy még az évtized elejei betegségét követően alkotta a műveket, számlát mindössze csak ‘98-ban bocsát ki. Ha ragaszkodunk a kecskemotívumhoz, az alkotások közül kettő, esetleg három kelti fel figyelmünket. Legelsőbben is a Boszorkányszombat (A nagy bak) nevezetű, amelyen sötét holdas, denevérek lepte ég alatt, magas, asszonyfejű, szfinx-szerű sziklák előterében egy hatalmas kecskebak emelkedik, ülve és kétszerte magasabb az őt karéjba fogó boszorkányoknál, szarván levélkoszorú, nagy, dülledt, vigyázó tekintetével a kép szemlélőjét pásztázza. A jelenet emlékeztet a Caprichos 60. lapjára, s még egy másik festményre is, melyre később visszatérek. A kecske itt a boszorkányok tanítója, az első boszorkány, maga az ördög, ami, egy pillanatig se tévesszük szem elől, a festő bensejében lakozik. A Boszorkányok röpülése tetején klasszikus kompozícióban ördögi nők szárnyalnak, alul egy csuklyás alak lelhető, a dombtető alján a sötétben pedig mintha egy lehajtott fejű kecskefigura bújna meg. Érdemesebb azonban közelebbről vizsgálnunk Az ördög lámpását, amely a korban divatos és népszerű írók által is feldolgozott ördög-boszorkány témát ezúttal Antonio de Zamora vonatkozó drámájából merítette. Egy szerzetesi ruhát viselő sötét alak önti az olajat a hódoló pózban előrehajoló, nőies domborzattal ellátott kecske égő lámpásába, hátul lovak, szamarak emelkednek két lábra. A kép sarkában egy könyv borítóján még éppen látszik a LAM/DESCO felirat, a Lámpara descumona, „szörnyűséges lámpás” rövidítéseként. Ki az ember, ki a démon, eldönteni lehetetlen, az ördögi figurák, mint mindenütt Goya festményein, itt is egybemosódnak áldozataikkal, csak egy biztos: jelenlétük rémülettel bénítja az emberi lelket. Goya szörnyeteg, szörnyek szörnye, nagyobb, mint a képein látható bármely szörnyalak.

Francisco de Goya y Lucientes: Boszorkányszombat, 1821-23

Francisco de Goya y Lucientes: Boszorkányszombat, 1821-23

A Quinta del Sordo arról nevezetes, hogy falait különös fest­mények ékesítették egykoron. A kicsiny, Madrid környéki nyaraló a „süket ember háza” elnevezést még egy korábbi tulajdonosáról kapta, ám Goya 1819-es betegségét követően elválaszthatatlan jelképe lett a szemmel írt borzalomnak. Két szintjének falait 14, mások szerint 15 különös, sötét tónusú, ha­tal­mas lelki vívódásokról árulkodó festmény borította mindaddig, amíg fél évszázaddal alkotója halála után vászonra nem ültették, és múzeumba nem szállították őket. Itt található a legendás Szaturnusz, önmagában is az emberi emlékezet mélyrétegeit, az emberi lélek állati félelmeit idézi, de a földszinten az egyik falat tel­jesen, csaknem négy és fél méter hosszan beborította egy másik Boszorkányszombat. A kecskebak itt fekete csuhás, patáit kiterjesztő árnyképként van jelen az egyszínű, barnás háttér előtt, üvegeivel-edényeivel ott kuporog mellette a boszorkány, a többi rémalak elállatiasodott, durva vonásokkal, rémült szemekkel, szájtátva issza az ördög igéjét, oldalvást, kissé elkülönülve pedig egy elegáns fekete ruhás nő üldögél, aki szenvtelenül figyeli a látomást. A legiszonyatosabb ezekben a képekben a halálhoz vagy az ásványokhoz hasonló nyugalom. Nem lényegtelen a kép elhelyezkedése sem: a szerzetesi öltözetű kecskeördöggel átellenben a Zarándoklás a San Isidro forráshoz elnevezésű festmény volt látható, melyen minden valószínűség szerint inkvizítorok csoportját fedezhetjük fel: azokét az emberekét, akiknél Goya mindennél jobban irtózott, s akiket a gonosz megtestesítőiként ábrázolt.
magányosság
Nincs kecske, nincs ördög, boszorkányok sincsenek, a rettenet neve: ember. Torzításai, elállatiasodott figurái, sátáni fintorai is emberszerűek. Az ember, a magára ismerés és magára hagyatottság pillanatában, a halálos ítélet kihirdetésekor. Az utol­só, nem is az utolsó, az egyetlen emberi lény a világon, életének utolsó pillanatában. Egyedül, magára hagyatottan, reménytelenül. Az ember magányossága a portrén nagyobb, mint a csontváz magányossága a földben. Mit mondhatnánk?

Minden lény a föld mélyéből érkezik, és oda is tér meg. Ki lázad, hadakozik elrendeltetése ellen, ki megenyhülten tér nyugovóra. Torquemada és Goya lelkiismerete terhelt volt, önmagukkal örök vagy végső viszályban éltek, a szemükkel felfogott vagy belső érzékeikkel megsejtett borzalom visszfényében. A jó és gonosz számukra elkülönülő egységet alkotott, a jó vélt győzelméért küzdött az egyik, a rossz vélt felülkerekedését sínylette a másik, az ezüstkor „békéjét” azonban nem élhették meg. Végső napod jöttét ne kívánd és ne féld! Martialis igen, aki bár egész életében mások gúnyolásával kereste fürjpástétomát, nyu­galmat talált hazaérve, s bár nem volt lírai költő, az aragón vidék természeti szépségei egészen személyes hangú epigrammákra késztették. Nero Rómájába érkezett, Traianus Rómájából tért vissza élete utolsó hat-hét évére, hogy ünnepelt és elismert költőként megérdemelt jutalmát egy bilbilisi luxusbirtokba fek­tetve, pálmaágaktól legyezve, gyümölcsös és télikert aranyló zsongásában, halastó partján, vadban gazdag erdők és hegyek ölelésében pihenjen. Olyan élet ez, mondja, amit semmiért se cserélne el, így akar élni, meghalni is, sic me vivere, sic iuvat penire. A városok városából visszatérő társas lény persze nem lehet tökéletesen elégedett ettől az emberi szótól és tettől (egye­lőre még) ingerszegény környezetben, utolsó, XII. epigramma-gyűjteményének végén a keserűség, a lanyhaság felett érzett unalom is előbukkan; élvezi ugyanakkor, hogy életre szóló álmát végre beteljesíthette. Hát mit kívánnék, – kérdezed? – Nyugodni már! Ő, aki ugyanolyan emberszerűen írt, mint ahogy Goya századokkal később festett – könyvem minden lapjának emberíze van –, ő, aki egész Európát tanította csipkelődni és szit­kozódni, mint monográfusa írja, ő tehát, aki egy kis hispániai városkából érkezve meghódította a művelt világot, itt, ezen az elembertelenedő tájon rakta le örökségét. Lehet, hogy művei nem érik meg a halhatatlanságot. Lehet. De ő mégis úgy alkotta meg őket, mint aki a halhatatlanságnak ír. Minden jót!

A Capra pyrenaica azzal büszkélkedhet, hogy őt még minden bizonnyal Martialis is vadászta, Goya is megfestette, Torque­ma­da is félte, ám az életére egyikük sem tett pontot. Sőt, szellemi létét a végsőkig hosszabbította. A halhatatlanság e földön a halál után nyerhető, ez a gondolat pedig megakasztotta a zuz­mót nyelőcsövében. Valami mérgezte belülről, nem tudni mi, valami, ami nem engedte élni. A biológusok hipotéziseket állítottak fel, az egyik szerint nem tudta megfelelően felvenni a táplálékért folytatott harcot a többi fajjal, mások a háziállatoktól származó betegségeket okolták, megint mások termékenységi problémákat hoztak fel. Igazság? Egyik sem, és mindegyik. Tudni csak a kecske tudja. Ő azonban megtartja magának.
micsoda képtelenség
Egy nagyobb család. Annyian voltak. Beköszöntött a borzalom évszázada, a huszadik, mindössze negyvenen várták. A nyolc­vanas évek elején már csak harmincat számláltak. Aztán tízet. Mi lesz a vége? Vége lesz? Már csak az anya maradt, az anya, kölykök nemzésére képtelen. Az anya, akinek nincsenek, nem is lehetnek gyerekei: micsoda képtelenség. Fel-felkapja a fejét, kitágítja orrlyukait, fülét meglegyinti. Belenyal a levegőbe. Hol vagytok? Nem gondolkodik, érez. Nem absztrahál, tapasztal. A nincs kellős közepén legelész. Valahogy nem ízlik. Nem jó. Elég volt. Néhány deres szikla, szűk kis birodalom ilyen örökség fényében. A turisták csákányaikkal. A disznó. Az aggódó tekintetek. Nekem ebből ennyi elég. Minden jót. Olyan nehéz megérteni ezt? Beteg vagyok, hagyjanak engem békén.

A pireneusi hegyikecske (Capra pyrenaica ssp. pyrenaica) utolsó példánya 2000. január 6-án, Vízkereszt napján pusztult el az Ordesa Nemzeti Parkban, Spanyolországban.

Az idézetek Marius Valerius Martialis, Francisco Goya, Jerzy Andrzejewski, Ivo Andrić, Charles Baudelaire, Pierre Gassier, André Malraux, ifj. Plinius, Földényi F. László és Ortega y Gasset írásaiból származnak.
felső kép | Francisco de Goya y Lucientes: Boszorkányszombat, 1789