UTÓJÁTÉK ÉLET ÉS HALÁL KÖZÖTT 

Bill és Laurie mindig együtt indultak a vízhez. Gyermekkoruktól összeszoktak, és épp elég közös időt töltöttek ahhoz, hogy kiismerjék a másik mozdulatait. A ráncok redőzését a szem sarkában. A kézfej ideges rezzenését. Az orrlyukak tágulását, mindig néhány másodperccel azelőtt, hogy valami különös történt. Ismerték egymást jól, talán túlontúl jól. Az út előtt sem beszéltek sokat: megpakolták a tartályt, meghúzták a köteleket, úgy-ahogy betűzték a vásznakat. Elindultak, a nyugati part kanyarulatai sebesen hajladoztak mellettük, megállapodtak az ismerős tisztáson, nem messze a Homokfoktól. Lecihelődtek, és ki a hullámokhoz. Kérges tenyerük lustán pergette az orsót, messzire repült a dülledt szemű apróhal, uszonyát verdesve, mulatságosan tátogva megakadt egy-egy nagyobb jószág. A kis tartály lassan kiürüIt, a szák alig-alig telt, talán majd holnap. A tisztáson minden elhagyottan árválkodott, a sötétség rájuk borult, sietősre fogták. Félálomban lehettek, amikor kint valami neszezést hallottak. Bill lámpát gyújtott, Laurie feszülten előrehajolt. Nem néztek egymásra: a szem, a kéz, az orr felelgetett. Ezúttal Laurie volt a fürgébb, kikúszott a sátor száján, óvatosan tapogatózott az ág felé. Marokra fogta és lassan közelített a tartályhoz, amelynek tetejét valami vagy valaki kaparva feszegette. Nem tétovázott, egyenesen oda sújtott, ahol a fejet sejtette. Puffanás, reccsenés, zizzent a fű, azután csend lett. Időközben Bill is előmászott, egyenesen odavilágított. Megnyugodtak. Valami vadkutya, fene a fegyencekbe…! Álmuk nyugtalan volt, Bill kezébe mélyen vágott a zsineg, csurgott a vére megállíthatatlan, és hiába szorította oda a kendőt. Laurie a bozótosban futott, lélekszakadva menekült a katonák csaholó ebei elől, s amikor végre, sok-sok mérföld után hátát egy odvas fatörzsnek vetette, elképzelhetetlenül tágra nyitott pofát látott maga előtt, az állat két lábra állt és a nyakába ugrott. Mielőtt vállába tépett a félelmetes fogsor, megérezte a rohadó hús bűzét, a belsőségek szagát. Erre ébredt, a büdösre, Bill pislogva ült mellette, a kézfejére bámult, betakarta, kitárta. A büdös megmaradt. Néhány lépésnyire feküdt a tetem. Egy fiatal állaté. Nem hasonlított kutyára, inkább valami másra, amiről már csak az öregek beszéltek, és ami csak a tévében meg a múzeumban létezett. Múzeum, igen, azokat biztos érdekelni fogja. Egyelőre azonban el kellene takarítani. Félrehúzták, kezüket hosszan mosták a friss vízben, de tekintetüket alig-alig tudták levenni a csíkokról, a vastag fartőről, a hosszú fülekről, az ernyedt állapotban is fenyegető állkapocsról, a kibucskázó nyelvről. Nem úgy telt ez a nap, mint a többi. Laurie észrevette, hogy Bill sokkal bizonytalanabbul forgatja a botot, Bill pedig titokban azt leste, hogy rándul össze Laurie lapockája a kényszertől, hogy hátraforduljon. Hamarabb mentek vissza, mint szoktak, jóval alkony előtt. De a tetemet elvitték. Ellopták. Eltűnt. Feltámadt és elnyargalt. Hiába dörzsölték a szemüket, csak alvadt vért láttak a száraz gallyakon, összetapadt szőrcsomókat. Zacskóba gyűjtötték, csak hogy csináljanak valamit. Majd a leletbúvárok megmondják, mit is láttak. De úgyse fogják elhinni.

A genetikai mérnökség eszközei, köztük a génmanipuláció, a klónozás, a biológiai időt igyekeznek becsapni: akár az életciklus felgyorsításával, akár az élő szervezet biológiai halálának halasztásával. A génmanipuláció a növénynemesítés és állattenyésztés évezredes tapasztalatokon nyugvó, de új, gyorsabb sodrású mederbe terelt folyama. Általa egészségesebb, nagyobb, termékenyebb, az embert jobban kiszolgáló lényeket lehet teremteni – a terv szerint legalábbis. A cél az, hogy egy adott élőlény génállományát feldúsítsák, vagy elvegyenek belőle valamely gént a tulajdonságok variálása érdekében. Kanadában a lepényhal hidegtűrésben nagy szerepet játszó génjét ültették át lazacokba, és négyszeres növekedési rátát értek el. Azt is sikerült elintézni, hogy ne vándoroljanak többé az óceánokból az édesvizekbe. De vannak morbidabb kísérletek is: például emberi növekedési hormonokat ültetnek pontyokba. A végcél egyfelől a betegségektől kevésbé érintett, gyorsabban növekvő, kevésbé zsíros disznók, csirkék, birkák, szarvasmarhák termelése emberi fogyasztásra, másfelől új, emberre is alkalmazható gyógyszerek megismerése, vagy sertésben nevelkedett, emberi génekkel megbolondított szervek létrehozása, melyek aztán átültetve nem lökődnek ki az ember szervezetéből – esetleg emberi fehérjéket tartalmazó állati vér és tej készítése. De egyszerű kényelmi szempontok is megjelennek: tollatlan csirkék, vedlő juhok várnak sorukra a gazdaságokban, az allergiára érzékeny gazdák pedig hamarosan antiallergén macskákat ölelgethetnek. Ám torzszülöttekre is bőven van példa: gerincdeformációval, ízületi gyulladással, vaksággal, impotenciával, gyors öregedéssel sújtott állatok.

tucatnyi sötét csík

Alig tudta nyitva tartani a szemét. Mióta bevackolta magát a hátsó ülésen, folyton elbóbiskolt, de valahogy nem volt jóízű. Az egész napos barangolás megviselte. Órákig kuksolni egy leshelyen, figyelve a madarak életét, a párkeresést, a násztáncot, a fészekrakást, vagy amit éppen látni enged a természet. Minden adatot gondosan felrótt füzetébe, magnóján rögzítette a hangokat, néha kommentárokat is fűzött. Hans Naarding kissé letekerte az ablakot, mert jócskán befülledt a levegő a fémdobozban, a márciusi eső ózonszagú lehelete az orrába csapott, egy-két csepp is beszánkázott az üvegen. A fél évszak ezzel telt ’82-ben. Piszkosnak érezte magát, izzadtnak, álmosnak és mégis nyugtalannak. Az órájára nézett: hajnali kettő volt. Mégiscsak aludhatott valamit. De mire ébredt? Valaki járkált. Előrehajolt, gyakorlott mozdulattal felkapcsolta a reflektort, ide-oda forgatta, amíg rá nem talált. Csak néhány méterre volt tőle, ott állt az erdő szélén. Fejét a kocsira irányította, sárga szeme kifejezéstelenül meredt rá. Nem tűnt kíváncsinak, meg sem lepődött. Rögtön felismerte. Homokszínű, sárgás-barnás bundáján tucatnyi sötét csík feküdt keresztbe, hátul. Kifejlett egyed volt, hím, amennyire látta. Száját kitátotta, nagyra, majd ismét becsukta, mintha mutatni akarna valamit. Naarding sokáig ámulva nézte a 46 éve halott állatot. Aztán észbe kapott, bizonyíték nélkül nem megy semmire. A felvevőért nyúlt. A mozdulat kibillentette a farkast szobormerevségéből, ahogy jött, eltűnt. Sem akkor, sem reggel, se később többekkel visszatérve Naarding nem vett észre semmi szokatlant. Nincs szőrszál, se lábnyom, csak esőáztatta levelek, csúszós talaj, porhanyós fatörzs. És a rendíthetetlen – de egyben igazolhatatlan – bizonyosság.

Az agrárgazdaságban még messzebb jutottak, a génmanipulált élelmiszerek kiszabadultak a laboratóriumokból, hatalmas arányban vannak jelen az élelmiszerüzletekben. Az emberi szervezetre gyakorolt következményeik alig ismertek (egymástól nagyon távol álló, normális esetben nem kereszteződő géneket nyalábolnak össze), veszélyesek is lehetnek. Közvetettebb, de átfogóbb veszély, hogy némely új életforma bevitele a harmonikusan működő ökoszisztémába – kiirthatja az őshonos életet, felboríthatja a természet viszonylagos összhangját, globális méretekben is.

1803-ban történt, mikor még vad és ismeretlen volt a sziget a civilizációnak. Több csoportban érkeztek a rabok, akiket az óhazából a benépesítve elfeledni vágyott földrészre, sőt még azon is túl, a hűvös, kellemetlen dzsungelbe száműztek. A Derwent-folyónál jártak, ott, ahol elöljáróik érdemesnek tartották megtelepedni, tisztást irtani, robotolni, fenyíteni. Egymásba folytak a napok, válluk fel-le járt, ütemes csattogás vegyítette a természet zajait. Egyikük hirtelen felszisszent, majd kiegyenesedett. A felügyelő korbácsa is felemelkedett, majd erőtlenül lehanyatlott. Meglátta ő is. Egy kutya – vagy mégsem. Messze volt ahhoz, hogy tisztán ki lehessen venni. Feje hosszú, lába rövid, s mintha csíkos lenne itt-ott. A rab és vigyázója kivételesen egyre gondolt: ez az új hely nem lesz az otthonunk, soha.

csaknem negyvenmillió

Az Amerikai Egyesült Államokban előrehaladottak a haszonnövényekkel végzett kísérletek, ma már csaknem negyvenmillió, az egész világon összesen hatvanmillió hektáron termesztenek megpiszkált kukoricát, burgonyát, szóját, paradicsomot, repcét, gyapotot, s azzal számolnak, évente kétszeresére nő a felhasznált terület. Ha a manipulált és a békén hagyott növények egymással kapcsolatba lépnek, soha nem látott változás következhet be: a gyomirtószereknek ellenálló haszonnövényekről ez a tulajdonság átkerülhet a gyomokra, s ezeket lehetetlen lesz kipusztítani. Újfajta vírusok is létrejöhetnek, melyek ellen egyelőre nem tudunk védekezni. Az irányított keresztezés ráadásul a biodiverzitás ellen hat, pedig éppen a genetikai sokféleség tartotta fenn az életet, annyi változatos fajon keresztül, napjainkig. Sőt, környezetvédők szerint a mezőgazdaságban is csak így, organikus és nem genetikai módszerekkel biztosítható a „fenntartható fejlődés”. Bár az államok vezetése – leginkább a közvélemény nyomására – egyre inkább felismeri a problémákat, és törvénnyel szabályozza a kísérleteket vagy az eladást. Amerikában és a harmadik világban nagy a törekvés az olcsó, könnyen kezelhető élelmiszer-alapanyagok előállítására, s még Európában sem elég jelentős az ellenállás, holott a társadalom többsége elutasítja a manipulációt, és nem kíván ilyen terméket fogyasztani – már ha egyáltalán tudomására hozzák. A nemzetek feletti cégek pedig szabadalmat kapnak eleddig sosem látott lényekre – szabadon rendelkezhetnek egy-egy növénnyel vagy állattal, melyeket a fogyasztók kénytelenek megenni, ha nincs vagy elenyésző a választási lehetőség.

A kutyák hajnal óta hevesen ugattak. Az emberek, akiket a kormányzóhelyettes kiküldött, különös hullával tértek vissza a Yorkton Port Dalrymple hegyéről. Mint mondták, nehezen tudták kitépni a kutyák szájából, rászáradt véres nyáluk jól látszott az állat véknyán. Paterson egyszeriben energikus lett, parancsot adott, hogy hozzák elébe a kutyát is, amelyiknek átszakadt a koponyája. Elismerően nézegette a sebet, meg ennek a farkaskutya-szerű, hiéna-alkatú valaminek a szájból kilógó agyarait. Persze, hallott már Harris leírásáról, beszélt olyanokkal, akik látták is, de mind ez ideig nem vehette ilyen közelről szemügyre. Rögtön elrendelte a boncolást, és szorgalmasan jegyeztette, amit mért. Húsevő, ártalmas fajta, gyomra színültig tele kenguruhússal. Különösen nagy és fekete szem, mérete ennyi és ennyi. Orr, fej, állkapocs, végtagok, törzs, farok, satöbbi, satöbbi. Húsz csík a háton, a farkon három, kettő-kettő a combokig fut. Rövid, érdes szőrzet, szürkés színű, a csíkok feketék, a nyakon hosszabb a szőr, a fülön világosbarnás, belül jobban nő. Micsoda kreatúra! Új-Hollandia folyton szolgál valami meglepetéssel, igaz, a parton, folyóvölgyeken kívül nem sokat láttunk a szigetekből, nagyon is az elején vagyunk még a dolgoknak, gondolta, de csak belül sóhajtott. Aláírás, dátum: 1805. március 30-a.

önmaga klónját létrehozó

A növények, alacsonyabb rendűnek tartott élőszervezetek között sok „természetes” klón van, s ezt az emberek ősidőktől ki is használják: klónnak tekinthető a növényről levágott levélből, ágból, gyökérből fejlődő új hajtás is. Egyes gyümölcsök, diófajták is aszexuális módon teremnek – ez az „önkéntes” génszűkülés okozhatja például a ma ismert banán kipusztulását néhány éven belül. Több ezer nem ivarosan szaporodó, önmaga klónját létrehozó állatfaj is létezik, nem beszélve a baktériumokról, a gombákról. Maga a klón kifejezés csak 1963-ban született meg. A klónozás ma már gyűjtőfogalom: gének és kromoszómarészek másolása megfelelően kutatható nyersanyag gyanánt a génállomány-feltérképezésben, sejtek kitenyésztése és szaporítása a laborokban, illetőleg genetikailag azonos élőlények létrehozása a géngyártásban. Több fajtája is létezik. Az egyik az ikerklónozás, amelynek során a spermium által megtermékenyített petesejtből növekvő embriót közvetlenül a megtermékenyítés után kettéhasítanak, esetleg további kettős részekre választanak. Az egypetéjű ikrek így mindkét nemű szülő DNS-éből részesednek. Néha génklónozásnak nevezik a rekombináns DNS-technikát is, amelynek során két eltérő faj DNS-darabjait egyesítik. A sejtmagátvivő klónozás esetében viszont csak egy szülő DNS-e kerül az utódba, annak lesz genetikailag azonos mása. Dolly, a nevezetes, elsőként klónozott emlősállat úgy jött létre, hogy egy felnőtt birka tőgyének sejtmagját ültették egy „kimagozott” petesejtbe. Mielőtt a báránykísérlet lezajlott, a tudósok többsége azt gondolta, hogy a specializált testi sejtek belső ideje visszafordíthatatlan, nem lehet előreállítani a biológiai órát arra a pillanatra, amikor a fejlődés, a feladatra koncentráló változás elindul. Ez a kísérlet azonban megmutatta, hogy a felnőtt egyed specializálódott sejtmagja is embrionális állapotba helyezhető, így még bármilyen sejtet létrehozhat. Ezek az ismeretek egyébként a rákos sejtnövekedés felfedésében is segíthetnek. Dolly óta számos más állatot klónoztak (kecskéket, egereket, teheneket, egyéb egzotikus lényeket), és vegyes eredmények születtek arra nézvést, miként befolyásolja ez a teremtmények életesélyeit, egészségi állapotát. Dolly esetében például az idő bosszút állt a fogaskerekei közé éket illesztő emberen: a bárány hihetetlenül gyorsan megöregedett, gondozói vetettek véget életének mindössze hat és fél évesen (a birkák átlagéletkora 11-12 év), amikor az ízületi gyulladás és a tüdejét megtámadó vírus már kezelhetetlen egészségkárosodást idézett elő, Dollyt kitömték és múzeumba került – életével és halálával most már egyidejűleg szemléltetheti a tudomány sikerét és kudarcát.

Priscilla Murray kisasszony gyanútlanul mosott bozótos lakhelye előtt, egy padon, nem messze a Scott hegytől. 1900 tele volt, s csak azért nem fázott, mert vastag ruhája, meg a munka felmelegítette tagjait. Hirtelen valaki megragadta a karját. Felsikoltott a váratlan, fájdalmas érintéstől. Egy farkas volt, méghozzá félszemű. Jobb karjába egyre méIyebbre vájtak a fogak. Hiába rángatta, hiába üvöltött eszeveszetten, senki sem segített, a vadállat újabb fogást keresett, és ismét belemart. Priscilla odakapott a másik kezével, ütötte a farkas orrát, fejét, de az állat csak dühösen mordult egyet, máskülönben nem zavartatta magát. Priscilla forgolódott, tépte volna ki magát az agyarak közül, mindhiába. Hirtelen nem találta a talajt, az állat földet seprő farkára lépett, az megremegett, elengedte a karját, és nagy szökkenéssel eltűnt. Miss Murray vízbe mártott néhány rongyot, rácsavarta a 32, erősen vérző sebre, és az ájulás határán azon tűnődött, hogy fog kinézni a karja, ha ezt valaha is túléli.

Ian Wilmut és társai a skóciai Roslin Intézetben (egy magán-gyógyszertársaság laboratóriumában) a megváltozott, elöregedett felnőtt testi sejtet gyermekítették vissza. Az emlőmirigy-sejtmagot egy másik felnőtt birka még meg nem termékenyített petesejtjébe helyezték, annak magja nélkül, koncentrálva, hogy a különböző sejtciklusokat összehangolják. Megfosztották a beültetendő sejtet a tápanyagoktól, hogy ne kezdjen osztódni, majd a fogadó sejtben elektromos árammal ösztönözték a citoplazmákat az egyesülésre, a megtermékenyítés erejét imitálva. Az osztódó, embrióvá fejlődő petesejtet másik anyajuhba tették, a bárány azonban az emlősejt hatéves birtokosának genetikai másolata lett. Az 1996-ban végrehajtott kísérletet – biztos, ami biztos alapon – csak az újszülött bárány héthónapos korában jelentették be. Azóta két alomból négy gyermeke is született Dollynak természetes úton. Egyikük, Bonnie esetében idejekorán megállapították, hogy a kromoszómákat védő DNS-szakaszok jobban néznek ki, mint anyjánál – sejtjei tehát fiatalabbak. Mivel az intézet elsődleges célja a technika gyógyszerészeti felhasználása, mindjárt létrehozták Pollyt is, amelyik minden sejtjében emberi fehérje génjét hordozza. Azóta a világ számos országában folynak kísérletek a házi- és vadállatokkal. Magyarországon is számontartanak néhány klónozott juhot.

nagyotmondáson kapták

Nem volt nála jobb vadász egész északnyugaton. Sokan így tartották, ő sohasem tiltakozott. Mr. Marthick neve fogalom volt a környéken, bár időnként nagyotmondáson kapták. Mindegy, sok bőrt lenyúzott, a prémkereskedők megbízható ügyfelüknek tartották, a kocsmában mindig meghívta valaki egy italra. Ilyen alkalommal mesélte el különös történetét. Éppen pitymallott, mondta, mentem puskámmal a vállamon. Zajt hallottam jobbról, hát odanéztem, és mit látok? Egy tigrist, éppen akkor ugrott fel a kidőlt fára, egy nagy tuskó tetejére. Így van, ha mondom, magam sem hittem volna, ha nem ezzel a két szememmel látom. És ez még semmi. Ahogy odaugrott, le is ereszkedett rögvest a hátsó lábára, a két mellsőt pedig a levegőbe lógatta, és kinyújtózkodott. Két lábra állt, mint egy bozótlakó. Mit és aztán…? Hát fogtam a puskám, felhúztam a kakast és lelőttem. Egyetlen lövéssel terítettem le. Kihúztam a sűrűből a farkánál, és lenyúztam, ahogy kellett. Persze, hogy bevittem, meg is kaptam érte a pénzt, amennyi jár. Igen, azoknak is mondtam, de nem nagyon érdekelte őket, csak az, hogy hol volt a dolog, és mennyi dögöm van még. Hát ennyi… Mr. Marthick háta mögött becsapódott az ajtó, társai összenéztek, és megvonták a vállukat.

A klónozás évről évre új területeket, új fajokat vesz birtokba, az eljárás mégsem túl megbízható. Dolly esetében azt sem tudták, a terhességet az emlősejt-tenyészet milyen típusú sejtjének kifejlődésével érték el. A sejtek alig egy-két százalékából lesz embrió. Magzati állapotban egyes szervek rendellenesen fejlődhetnek, az embrió elpusztul vagy kilökődik, esetleg a tudósok emelik ki tanulmányozásra. Szokatlanul nagy súllyal, túl vastag köldökzsinórral, gyenge tüdővel jöhetnek világra a klónállatok, az életben maradt egyedek olykor megmagyarázhatatlanul hirtelen lesznek betegek, és nagyobb a kóros sejtosztódás, a rák kockázata is.

Jeruzsálemben történt. Mr. Blinkworth a kunyhójában tartózkodott, egy kis falu elhanyagolt menedékében. Az ajtónyílás hívogatóan tátongott, néhány lépésnyire a vadontól. Bent volt mindenki, az egész család, Blinkworth, a neje, a gyerekek. És még valami: egy villanás az ajtóban, és máris berontott a vadállat. Megragadta az egyik kisgyereket a hajánál fogva, és vonszolta kifelé. Blinkworth sem volt rest: röpke tétovázás után ráugrott az állatra, megmarkolta a farkát, és a földre taszította. Kemény térdét belefúrta az állat bordáiba, teljes testsúlyával ránehezedett és övéből előkapott tőrét beledöfte a torkába. Kiömlött a vér, a tigris rángatózott, de ez már csak az idegek harca volt. Blinkworth újra és újra lesújtott, száját erősen összeszorította a dühtől, felesége magához vonta az eszeveszetten síró gyereket.

emberi és etikai megfontolás

A klónozás egyik sokat sejtető mellékösvénye az őssejt-kutatás, amelyet igyekeznek leválasztani a klónozás etikai problémáiról; ez a sejt ugyanis bármilyen típusú sejtté képes még fejlődni, és igen nagy segítség lehet a betegségek kezelésében, például az AIDS, a rák, a cukorbaj, a Parkinson- és az Alzheimer-kór gyógyításában. Általános használatával a tudósok távlati célként a 110-120 éves végső életkort tűzik ki. Az emberrel történő egyéb kísérleteket viszont még a tudósok is veszélyesnek, etikailag kifogásolhatónak, mindenképpen korainak találják. Azért akad, aki próbálkozik: 1998 végén például bejelentették, hogy egy koreai klinikán egy 30 éves nő petesejtjét kibelezték, és beletették saját testi sejtjeinek DNS-ét – a kísérlet állítólag sikerült, de etikai megfontolásból az anyagot nem ültették be a méhbe, hanem megsemmisítették. Severino Antinori olasz doktor nagy port kavart több ellenőrizetlen bejelentésével, egy francia eredetű szekta Clonaid nevű leányvállalata pedig azt állította (bizonyítékot nem szolgáltatva), hogy 2002 decemberében megszületett az első klónkislány. A közvélemény-kutatások azt mutatják, az emberek csaknem egybehangzóan idegenkednek fajtársuk genetikai másolásától. Senki nem fogadja szívesen a torzszülöttekről, véres magzatokról mutatott felvételeket, habár e nem kívánt mellékhatás nélkül a dolog még jó ideig elképzelhetetlen. Az emberek azonban nem csupán a technikától, magától a klóntól is félnek: úgy gondolják, az illető – a hajszíntől a viselkedésig – abszolút azonos lenne eredetijével; pedig a környezeti hatások legalább olyan mértékben formálják az embert, mint a gének. Lehetetlen így a halhatatlanság, az ember nem cselezheti ki az időt új testbe születve, mert az idő kórokozójától megfertőzött tudat ismét zérópontról indul. Az egyházak szintén óvatosak az istenkísértő próbálkozásokkal szemben, de a tapogatózás a racionális és empirikus tudomány felé a korszellemnek megfelelően jó ideje megindult. A katolicizmus álláspontja, hogy a lélek már a fogantatáskor megjelenik a testben, a megtermékenyített petesejt tehát teljes értékű embernek tekintendő, kísérletezni vele bűn. A Vatikán ennek megfelelően megbélyegezte az „emberklónozókat”: szerinte olyan brutális mentalitást mutatnak, amely minden emberi és etikai megfontolást semmibe vesz. Egyúttal sürgette, hogy az embrionális őssejtek helyett a kutatók fordítsák figyelmüket a felnőttekből nyerhető őssejtekre. Egyes muszlim vezetők álláspontja is hasonló: az így készült magzat eltorzítja Isten teremtését. Zsidó rabbik pedig úgy nyilatkoztak, hogy az élet és a halál Isten kezében van, onnan kivenni szentségtörés. Az emberi törvénykezés viszont, mint tudjuk, még gyerekcipőben jár.

1916-ot írtunk. Mentünk apámmal az erdőben, Blue Tiersben. Kora reggel volt, azt hiszem, hat óra körül. A tisztásra értünk, már odasütött a nap. A bokrok közül kiugrott egy wallaby. Ugrált ide is, oda is, szembe jött velünk, majd váratlanul félreszökkent. Látszott, hogy beijedt valamitől. Kapkodta a fejét, meg mintha idegesen reszketett volna. Az egész csak néhány pillanatig tartott, és máris ott volt a sarkában egy erszényes farkas. Én akkor láttam először, úgy értem, élve. Hatalmas száj, tele fogakkal, felemás lábak, sok-sok csík. Úgy ment, mint egy sánta kutya, összevissza rakta a lábát. Állítólag nála így normális. Jött szembe az is rendesen, de nem nézett föl, mintha a wallaby nyomait követné, úgy meredt lefelé szuszogva. Nem volt időm oldalt lépni, és egyenesen belém szaladt. Majdnem elestem. Nagyon féltem, hogy megharap. Apám meg jól belerúgott. És képzeld, egy hangot sem adott ki, visszament a csapásra, és futott tovább, mint akit megbabonáztak.

A halálukon lévő vagy „feltámasztandó” állatok klónozása is egyre többeket foglalkoztat. 2001 januárjában megszületett az első, szintén elektromos fúzióval klónozott emlős a kihalóban lévő állatok listájáról. Beszédes neve volt: Noénak hívták. Vele kívánták demonstrálni, hogy az emberi korlátoltság özönvize is túlélhető. Az eredetileg Indiában, Bangladesben, Indonéziában, Délkelet-Ázsiában élő vadbivaly vagy dzsungeltulok, a gaur (Bos gaurus) elsőnek kapott helyet a bárkán, de elsőként is múlt ki. Időnek előtte, már 2000 novemberében világra akarták hozni, nem tudván, hogy az anyaként szolgáló közönséges iowai szarvasmarháénál a gaurok vemhességi ideje hosszabb; aztán meggondolták magukat, és kivárták a természetet. A borjú alig kétnaposan kimúlt: vérhast kapott az idősebb állatoknál természetes, az ő immunrendszerének azonban halálos baktériumtól. Noét ugyanaz a massachusettsi székhelyű biotechnológiai cég, az Advanced Cell Technology készítette, amelyik már az emberi sejtek tenyésztésében is hallatta szavát. Esetében 692, sejtmagtól megfosztott petesejtet próbáltak egyesíteni egy még 1992-ben elpusztult hím gaur bőrsejtjének magjával, de csak egyetlen élveszületéshez jutottak. 2003 áprilisában szintén sikeresen klónoztak egy másik délázsiai vadbivalyfajtát, de a két banteng-borjú közül az egyik dupla akkora súllyal született, alkotói ezért rövid időn belül a túlvilágra „segítették”. A klónozást mintegy előkészítik, illetve kiegészítik a fajok közötti embrió-átültetési kísérletek. Egy afrikai és egy indiai vadmacskafaj fagyasztott embrióját már beültették egy közönséges cirmos cicába. Eredményt értek el egy bongó-antilop embriójának eland-antilopba, egy muflon házijuhba és egy ritka rőtvad fehérfarkú szarvasba ültetésével is. Másutt lovak zebrát szültek, egerek elefánt-petesejtet termeltek, kémcsőből gorillák növekedtek, és így tovább.

Benjamin nagyon unta már a bezártságot. Itt, a hobarti állatkert ketrecében nem volt sok látnivaló, rendszeresen berakták neki a húsokat, vizet is kapott, de sokszor órákig hozzájuk sem nyúlt. Csak kifeküdt a napra, oldalára dőlve, testét és lábát kinyújtotta. Látogatók is jöttek, kintről bámulták, bedobáltak valamit, hol ehetőt, hol nem, be is jöttek néha hozzá, elkábították, s csak órák múlva rezzent össze arra, hogy idegen szagokkal teli a szőre. Egyedül volt, talán az egész világon. Ma megint itt volt az a természettudós, méricskélte, bámulta órák hosszat, és folyton előkapta a fényképezőgépét. Amikor David Fleay ismét elővette a masinát és kattintott egyet, Benjamin villámgyorsan megfordult és beleharapott. Ebből talán tanul.

indokínai tigris

A környezetvédőként fellépő tudósok nagyravágyóak: megidézik az afrikai bongó-antilopokat (a hegyi alfajból csak 50 egyed él szabadban, 550 állatkertekben, a síksági azonban több ezer tagot számlál), a szumátrai és az indokínai tigriseket, a Srí Lanka-i rozsdafoltos macskákat, az ocelotokat, a vonakodva szaporodó óriáspandákat, a hegyi gorillákat, az alig 12 ezres gepárd-állományt. Lesz bőven teendőjük, hiszen hírek szerint a madarak tizede, az emlősök negyede és a halak harmada veszélyeztetettnek számít, és becslések szerint naponta száz faj tűnik el nyomtalanul. Indiában egy tudóscsoport az ázsiai gepárd genetikai információinak leopárd-anyába ültetésével próbálkozik. Gepárdot utoljára 1948-ban láttak Indiában, most Iránból próbálják importálni, ahol mindössze 50 példány él a szabadban. A vadon alig ezernyi lelket számláló, csak Kínában őshonos óriáspanda esetében a mesterséges megtermékenyítésnél tartanak, a San Diegó-i állatkertben született e módszerrel egy kölyökpanda, Hua Mei. A klónozását előkészítő kísérletekről is lehet hallani: kínai tudósok állítólag a panda koponyaizmából, méhéből és emlőmirigyéből kivett sejteket egyesítettek nyúlpetesejttel (a nyúl a mosómedvével együtt a panda egyik legközelebbi rokona), majd kitenyésztették. Mivel a nyúl túl kicsi a panda kihordására, amerikai feketemedvét szánnak pótanyának. E célra egy 2000 őszén levadászott nőstény fekete medve petesejtjeit kívánják felhasználni. A feketemedve-kutatás is előrehaladott: egyikből a másikba embriót már sikeresen átültettek, és a köIyökmedve meg is született.

Korán keltem, mint mindig. Öt óra volt, 1980 novembere, tiszta, nyári idő. A két gyerek még aludt. Kimentem, és ránéztem a csirkeólra. Azóta lebontottuk, újat építettünk helyette. Igen, talán 8-10 méterre lehetett. Éreztem, hogy valami van ott. Valami különös. Érti ugye, mire gondolok? Úgy éreztem, valaki engem bámul. Felnéztem hát, és a ketrecek tetején egy állatot vettem észre. Egymásra meredtünk. Gyönyörű volt. Mintha aranyból volna. Az egész 5 másodpercig tartott talán. Csak álltunk és bámultunk egymásra. Néhány lépést hátráltam, hogy magamra vonjam a férjem figyelmét, aki még a házban volt. Néztem az állatot, és közben halkan szóltam a férjemnek, de nem válaszolt. Szólongattam, és az állat egyszer csak eltűnt. Úgyhogy bementem, hogy elmondjam. A férjem szerint elszürkült az arcom és reszkettem. Nem tudom, csak abban vagyok biztos, amit láttam.

Régi leletekkel azonban már nem nagyon lehet mit kezdeni. Az 1999 októberében szibériai jégverméből kiemelt 25 tonnás hím gyapjasmamut-tetem, amelyik 20 ezer évet sikeresen kihúzott a felszín alatt, nem volt bőkezű DNS-készletével. Az elefántméhbe beültetni kívánt genetikai anyag a sokszori kiolvadás-újrafagyás és a kémiai bomlás következtében visszavonhatatlanul megsérült, töredezetté vált. Kevés esély van tehát az őslénypark létrehozására, amit japán tudósok az oroszokkal karöltve Szibériában terveznek létrehozni két évtizeden belül. A dél-afrikai kvaggával is gondok vannak: az európai telepesek az 1880-as években kipusztították. Az elöl zebra-, hátul lószerű lény utolsó, fogságban élő egyede (egy kanca) 1883-ban halálozott el az amszterdami állatkertben, de évekbe telt, amíg rájöttek erre a tényre. Egy 1987 óta futó program keretében egyfelől a világ számos múzeumából megpróbálták összeszedni a kvagga-maradványokat, kivonni a bőrökből, szövetekből, izomrostokból, vérerekből a genetikai anyagot, másfelől rezervátumba zárt, alig csíkos zebrákból igyekeztek kialakítani kvagga-kinézetű csordát. Az eredeti kilencből már 50, egyre kevésbé csíkos állatot tenyésztettek. A programot jórészt a vadászok pénzelik; úgymond felelősséget éreznek elődeik tetteiért. Brit tudósok szintén próbálkoznak a 300 éve kipusztult legendás madagaszkári rukmadár (Aepyornis maximus), illetve a nála nagyobb, de kevésbé zömök új-zélandi moa genetikai feltérképezésével, de klónozásukról egyelőre nincs szó.

szabadon elnyargalt

George Stevenson, blessingtoni lakos kilovagolt. Megnézte a hálókat, a csapdákkal együtt. Csak a szokásos – nyulak, rágcsálók, erszényes ördögök. De az egyikben valami nagyobb küszködött: egy erszényes farkas próbálta szétrágni a kötelet. Stevenson kiöntötte a zsákból a maradék takarmányt, beleburkolta a vadat. Úgy, ahogy volt, feldobta a ló hátára, maga is felült, s a vállára vetett zsákkal, fél marokba fogott kantárral irányította a lovat. Jó mérföldet tehettek meg, amikor a ragadozó heves forgolódásba kezdett. Stevenson időnként odadöfött a könyökével, nyughasson már. Ahogy megfordult, lábával rátámaszkodott a ló farára, és a ragadozó belemart a telepes vállába. Stevenson lefordult a lóról, a zsák kibomlott s az állat szabadon elnyargalt.

A veszélyeztetett fajok klónozása kétértelmű: egyszerre szolgál a lelkiismeret csitítására, a korlátlannak hitt tudomány csillogtatására és a földi génkészlet „megőrzésére”. Az ellene érvelők szerint a klónozás elszegényíti a genetikai diverzitást, csak egy-két egyed jöhet létre tudományos-szórakoztató célokra, nem pedig egy életképes, szabadon ereszthető populáció. A védelmezők azonban génállatkertek létesítését szorgalmazzák: valamennyi ritka faj génkészletének megőrzését fagyasztott állapotban, egyfajta DNS-bankban. Ez sok (később kihaló?) fajnál lehetővé tenné a genetikai változatosságot. Ilyen próbálkozások már léteznek, fenntartásuk fillérekbe kerül, de a jövő felkészültebb tudósainak felbecsülhetetlen értéket jelenthetnek majd. A másik ellenérv szerint a klónozás a közvélemény szemében eljelentékteleníti az élőhelyek pusztulásának problémáját, és irtózatos összegeket szán olyan megoldásokra, amelyek sokkal kevésbé fontosak, mint a természetvédelem. Mások ellenben úgy tartják, a népesedés mai ütemét tekintve és a fejlődő országok anyagi helyzetében képmutatás lenne azt hinni, minden faj megmenthető, ezért jobb, ha a védelem mellett kellő energiát fordítunk a génmentésre is. Bizonyos cégek ilyen célokra jobban áldoznak, mint a természet megóvására, mert közvetett módon bevételnövelő fejlesztésekkel jár. A genetikai játszmákban érdekelteknek etikai érveik is vannak: Isten dolgába avatkozunk, amikor átszabjuk a természetet – nem akkor viselkedünk Istenként, mikor életre keltjük a halottakat, hanem amikor halálba kergetjük az élőket, hangzik az ellenérv. Az ellenzők azt is mondják, a klónozás még siker esetén sem elegendő: az egész élőhelyet restaurálni kell. És ha a régi-új faj nem képes megélni a szabadban, nem ellenálló a kórokozókkal szemben, s állandó genetikai módosításokat kell végrehajtani védelmében, mennyiben hasonlít ez az ökoszisztéma természetes működésére? A klónozás – folytatódik az érvelés – így az ember világ feletti uralmának betetőzése, s hasonlatos lehet Frankenstein szörnyéhez: saját alkotójának végpusztulását okozhatja.

Új-Hoacia benedekrendi kolostorában nyugalmasan zajlott az élet. Tony James ezen az éjszakán is jól aludt, de idejében fel kellett kelnie, hogy a szertartásokat és világiasabb teendőit is elvégezhesse. Félig ébren, félig álmosan botorkált le a lépcsőkön, és benyitott az egyik terembe. Az asztal tele volt ételmaradékkal – a szarkák is Isten teremtményei, megérdemlik, hogy néhány morzsát juttassanak nekik. Tony szeme kerekre tágult a csodálkozástól az asztalra felkapaszkodva egy négylábú koldust vett észre. Rögtön tudta, ki fia-borja. A farkas visszanézett rá, aztán, kissé megbántva attól, hogy ennyi jó falatot kell itt hagynia, elinalt.

„Feltámadásra” érett a pireneusi hegyi kecske. Martialis, Goya és Torquemada állatának, az emberben szunnyadó ördögi gyanútlan megtestesítőjének sorsa felett egy magán cég és az aragón tartományi kormány megegyezése döntött 2000 októberében. De semmi sem dőlt el véglegesen. Csak az az egyetlen fa, amelyik az utolsó bucardo (Capra pyrenaica pyrenaica) halálát okozta ugyanazon év vízkeresztjén. A nőstény állítólag nem sokat szenvedett – a lezuhanó ág azonnal szétzúzta a koponyáját. Szerencsére az Ordesa Nemzeti Park – a Spanyolország és Franciaország határkörzetében húzódó Monte Perdidót, a hegyi kecske utolsó és egyedüli élőhelyét is magában foglaló – természetvédelmi terület biológusai már felkészültek a bajra: idejében, már 1999 tavaszán szövetmintát vettek a kecskétől. Nem kellett ehhez különleges éleslátás, hiszen a hegyvidéki hideg ellen vastag bundával védekező kecskefaj már 1973 óta veszélyeztetett, s az orvvadászok, a természetátalakítók és a gyakori földcsuszamlások megtették a magukét – az élőhely rövid idő alatt élhetetlenné vált. Az utolsó években három állat tengette életét, az ezredfordulóra azonban már csak egyetlen, 13 éves példány maradt. Celia. A sokat emlegetett Advanced Cell Technology most hozzájuthat a genetikai információt tartalmazó darabkához, beillesztheti egy másik kecske magozott petesejtjébe, és beültetheti egy anyakecske méhébe. Az akcióval kapcsolatban több, súlyos kétség is felmerül. Érdemes-e egy olyan cég kezébe adni a felbecsülhetetlen génkincset, amelyik – több sikeres beavatkozás mellett – a veszélyeztetett gaurral és részben a bantenggel is ekkora kudarcot vallott? Értelmes-e feltámasztani halottaiból az utolsó nőstényt, amikor sem egy hím egyedhez, sem egy másfajta genetikai kóddal rendelkező bucardóhoz nem áll rendelkezésre minta? Némely kérdésre akad válasz, sokra azonban nem. A tervek szerint a már megszületett klón nőstényt kereszteznék egy másik hegyikecske-alfaj egyedével, esetleg ugyanezen rokontól Y-kromoszómákat kölcsönöznének (mesterséges sejtbe, úgynevezett mikroszómába raknak), és azt a bucardo genetikai anyagával töltve egyesítenék egy petesejttel. Egy azonban bizonyos: egyik esetben sem jutnak olyan állathoz, amelyik genetikailag tökéletes bucardónak nevezhető; valami eddig ismeretlen kecskefajt kapnak. Az embrió-átültetési előkísérletek mindenesetre részben már lezajlottak: a spanyolok házi- és hegyikecske kereszteződéséből született nőstényekbe helyezték a kívánt életkezdeményt. A társaság és a felcsigázott közvélemény gyors eredményeket vár, egy spanyol művész azonban nem bírta tovább: 2001-ben sikeresen befejezett egy bucardót. Csupán csomagolópapír kell hozzá és 68 hajtás.

szokatlan felépítésű

1998 júliusában a természetvédelmi szolgálat ügyeletesei bevéshették az egyre vastagodó dossziéba: két felnőtt egy bérelt autóban haladt a Lyell főúton Queenstown és Strahan között. A volánnál ülő rémülten felkiáltott, majd teljes erővel rálépett a fékre. Mindketten döbbenten látták, hogy a motorház előtt talán két méterrel elsuhan egy szokatlan felépítésű, rókaképű állat. Megszólalásig hasonlított az erszényes farkasra. Ezt eskü alatt állították. Annál is inkább, mert aznap már találkoztak az állattal: a St. Clair tavi nemzeti park látogatóközpontjában megszemlélték háromdimenziós képét.

A tasmán erszényes farkas vagy tigris, amelyik oly sok elnevezést érdemelt ki az őslakóktól és a betelepülőktől (coorinna, loarinna, laoonana, lagunta; erszényes kutya, zebrakutya, oposszum-hiéna, bennszülött hiéna, zebra-oposszum, kutyafejű oposszum stb.), és oly sok ideig az első számú közellenség volt a birkatenyésztőknek, újabban nemcsak a természetjárókat, helyi lakosokat és a szenzációéhes tabloidokat, de a klóngyártókat is foglalkoztatja. Ő ugyanis az egyedüli emlős, amelyik az európaiak érkezése óta kipusztult Tasmániában. Egész Ausztráliában viszont (a csatlakozó szigetekkel együtt) alig több mint kétszáz év alatt 20-20 emlős- és madárfajt, és 68 növényfélét sikerült maradéktalanul kiirtani. De nagyon közel jár a fajhalálhoz az ausztrál földrész északi szőrös orrú vombatja (Lasiorhinus kreftii) is: mindössze 60 példány él egy queenslandi rezervációban. Esetében aránylag könnyű a helyzet, pusztán kevésbé veszélyeztetett déli rokonának megfelelően előkészített petesejtjére van szükség, és azokra a nélkülözhetetlen szaporodási információkra, amelyeket az elmúlt évtizedben már összeszedtek.

visszatért az élők sorába

2001 januárjában érdekes elektronikus levél futott be az illetékes hatóság postaládájába. Egy javakorabeli férfi arról tett vallomást, hogy nem sokkal korábban látott egy erszényes farkast, továbbá ismer egy farmert, aki három évvel azelőtt lelőtt egy másikat, azt gondolván, hogy birkáit egy kutya vette üldözőbe. Felismerve tettét elégette a tetemet, nehogy megbüntessék. A levelező feltárta egy régi, még 1953-ból származó cselekedetét: 14 évesen kelepcébe ejtett egy méteres farkast Nabowla közelében. Egy kerítésrúddal harcképtelenné tette, majd be akarta tenni a zsákba, de ekkor a vadállat magához tért, és kiszabadult. A fiú a farkánál megragadta, de az állat nem hagyta magát: meg akarta harapni. Végül a farkas kisiklott a markából. A levélíró egy egész élet élményeit gyűjtötte csokorba, hogy alátámassza a makacsul vissza-visszatérő híresztelést: a tasmán farkas igenis visszatért az élők sorába.

A tasmán farkas nehezebben adja meg magát. A Thylacinus cynocephalus az ősidőkben élő erszényes oroszlán után a legnagyobb erszényes ragadozó volt. Az egy méter hosszú, 50–65 centiméter farokhosszúságú, hatvancentis marmagasságú, 15–35 kilós, kutyaszerű, de sokszor macskaként viselkedő lény megjelenése első pillanattól lenyűgözte a szemlélőket: rendkívül vastag fartöve, szinte vízszintesen álló, rugalmatlan, csóválhatatlan farka, sárgásbarna-szürke, alul világosabb színe, hátulján 13–20 csíkja, rövid, érdes szőre, hosszú, 22 centiméteres koponyája, hihetetlenül tágra nyíló szája, benne a kivételesen erős fogakkal, szemcsésen párnázott, ötujjas lába, átlós lépte, valamint a kengurukkal ellentétben a farok felé nyíló erszénye összetéveszthetetlen. Néhány ezer éve még az ausztrál földrészen és Új-Guineában is élt, onnan azonban az őslakosok és a dingók közös erővel elüldözték. A Tasmániában kezdetben ritkás, száraz eukaliptuszerdőket és mezőket kedvelő faj az ember elől a sűrű esőerdőkbe menekült, vackát faodúkban vagy sziklahasadékokban rendezte be a hegyvidékeken. A telepesek érkezése idején körülbelül háromezer erszényes farkas élt itt, 1824-től, a birka megjelenésétől fordult rosszabbra a sorsa. A tenyésztők, majd a hivatalos szervek is fejükbe vették, hogy javarészt ő felelős a birkapusztulásokért, ezért fejpénzt szedtek hullájáért. Az északnyugaton tevékenykedő tenyésztársaság, a Van Diemen’s Land Company 1830-tól, majd 1888-tól a tasmán parlament is beszállt az üzletbe. 1909-ig, a vérdíj hatályon kívül helyezéséig 2184 darab hulláért fizettek (ebből 144 kölyökállaté volt), a birkatenyésztők pedig 84-ért. Ennél jóval magasabb lehetett a kiirtott farkasok tényleges száma, hiszen a környékbeli farmokon még többet adtak a vérszomjas vadállat skalpjáért. A 20. század elejére azonban már nagyon megritkult az állomány, köszönhetően a levadászás mellett a bozótos-erdős élőhelyek kiirtásának, szopornyica-járványoknak és a kutyáknak. 1930-ban lőtték le az utolsó szabadon élő állatot. Benjamin, az utolsó fogságba került egyed 1936. szeptember 7-én pusztult el a hobarti Beaumaris Állatkertben: gondozója állítólag elfelejtette éjszakára a vackába zárni, így megfagyott. Megkésett hát az alig két hónappal korábban az állat teljes körű védelméről született törvény. Néhány évvel ezután rájöttek, hogy az irtóhadjárat elérte célját. 1966-ban hatalmas tájvédelmi körzeteket hoztak létre csak az ő kedvéért délnyugaton, mégis szaporodtak a vélt vagy valós jelek. 1986-ban kihaltnak nyilvánították. Nem sokkal ezután számítógépes szimulációt készítettek arról, vajon a meg nem erősített megfigyelések és a kilövések korábbi helyszínei, a tigris valószínű élőhelyei mennyire esnek egybe – gyakorlatilag tökéletes volt az egyezés. Egy legújabb, 2003-as keltezésű matematikai modell szerint 1907-ben még 632 állat élhetett (tehát több mint a túléléshez nélkülözhetetlennek tartott 500), az államilag ösztönzött vadászat beszüntetésével pedig akár 779-re is emelkedhetett a számuk. A nemzetközi tanulmány a járvány-teóriát is megkérdőjelezi: a század eleji visszaesés szerinte csakis a levadászásnak köszönhető. Természetesen a kételkedők is megszólalnak: a vadászás később is folytatódott: a ritka vad feketepiaci ára az egekbe szökött, s a harmincas-negyvenes évek méregirtása is megtehette a magáét.

Tavaszeste volt, moziban voltunk a feleségemmel Launcestonban. 1982-ben történt, esetleg ’81-ben. Este tízkor szálltunk vissza a kocsiba, és hajtottunk hazafelé. Sötét, tiszta éjszaka volt. Esett is, az autó fénypászmái végigsimogatták az út menti bokrokat. Ahogy jöttünk le a hegyről az iskola mellett, kábé száz méterrel előttünk két állatot pillantottam meg az úton. Lelassítottam. Egyenesen belebámultak a lámpába, de láthatólag nem vakultak el tőle. Már csak tíz méter volt köztünk, és még mindig nem mozdultak. Ha nem lépek a fékre, belegázolok a nagyobbikba. Aztán a kisebbik hirtelen eltűnt. Elkanyarodtam a nagyobbik elől, és valamivel később megálltam. Azt mondtam a feleségemnek: ne szólj egy szót sem. Gondoljuk át nyugodtan, mit láttunk. Aztán visszafordultam a hegyre, és megint hazafelé. Már nem voltak ott. Megint megálltam, és megkérdeztem tőle: te mit láttál. Egy tigrist, mondta ő, nagyon-nagyon halkan. Láttunk két tasmán tigrist, a szentségit neki. Rátenyereltem a dudára, és önfeledten kurjongattam. Értelmetlennek tűnt ismét visszamenni. Inkább gyorsan hazahajtottunk és felhívtuk a barátainkat. Nagyon izgatottak voltunk, de ők hamar lelomboztak: nem hitték el az egészet, kinevettek. Másnap a természetvédelmi szolgálatot is hívtam, mismásoltak egy kicsit, végül kapcsoltak valakit, aki szemernyi érdeklődést mutatott. Feltett néhány kérdést, egyik sem volt túl tudományos, majd azt mondta: jó, Önök látták, amit láttak, de kérhetnék egy szívességet? Fogják be a szájukat, és ne említsék senkinek! Ezzel letette. Meg sem kérdezte a nevemet. Azóta nem nagyon beszélek a találkozásról.

expedíciók is indultak

Nem csupán Tasmániában, Ausztráliában, sőt Indonéziában is hangos nevétől a sajtó. 1997-ben például az indonéz-pápuai határterület hegyeiben fedezték fel, de ezt a kutatások nem erősítették meg. Az elmúlt évtizedekben több mint ezren vélték látni az állatot, még nagyobb számban lehetnek, akik a nevetségességtől vagy a zaklatástól félve nem jelentették be a „találkozást”. 1937 után expedíciók is indultak, évtizedenként jó néhány: amatőr természetjárók, vadászok, biológusok, dokumentumfilmesek találtak egy-egy nyomot, ürüléket. szőrszálakat, gyanús bárányhullákat – de semmi közvetlen bizonyítékot arra, hogy életben volna. Még Sir Edmund Hillary is tiszteletét tette a bozótosban.

Az ausztrál kormányt, a mezőgazdasági hatóságokat határozottan zavarta a sok egymástól független történet. Ideje volt megbízni valakit, aki tiszta vizet önt a pohárba. Kézenfekvőnek látszott Kevin Cameront, a neves prémvadászt megbízni a feladattal, akinek ereiben némi bennszülött vér is csörgedezett; ez mindig jól veszi ki magát a médiában. Cameron rögvest neki is látott Nyugat-Ausztrália feltérképezésének, s még ugyanabban az évben, 1981-ben jelentette, hogy látta és fel is ismerte az erszényes ragadozót. Bizonyítani is kellene, mondták. Keményen hajtott négy éven keresztül, míg törekvéseit siker koronázta. 1985-ban több meggyőző fényképpel és a farkas lábnyomairól készített öntvénnyel is előállt. Kezdettől nem stimmelt a dolog. A felvételek egy kutyaszerű, csíkos állatot mutattak, amelyik farkát az ég felé tartva éppen egy fa tövében ás. A feje nem látszott. Cameron nem volt hajlandó elárulni, hol készítette a képeket, és sokáig ahhoz sem járult hozzá, hogy közzétegyék. A fotókon az állat meg sem moccan, ami a kéretlen társasággal nehezen elképzelhető. Az egész eset állítólag 20–30 másodpercig tartott – az árnyjáték alapján viszont legalább egy óra kellett a legkülönbözőbb beállításban született felvételekhez. Kitömött bábu? És még valami. A negatív meg lett vágva, több kocka hiányzott, ám az egyiken valakinek az árnyéka látszik, aki egy körülbelül 12 kaliberes vadászpuskát szegez a fa alatt lévő állat irányába. Cameron azt mondta, egyedül ment. Lehet, hogy az állat ekkor még élt. A fényképezőgép zajára megfordult, és Cameron vagy a társa fejbe lőtte. Amikor beállt a hullamerevség, visszahelyezték az előbbi pozícióba, fejét gondosan elrejtve a gödörben, és elkattintották a többi felvételt. A tetemmel nyilván nem állhattak elő, hiszen az erszényes farkas megölése büntetendő cselekmény, az elkövetőt 5000 dollárra bírságolják. Így volt vagy sem, a magyarázatot egyedül Cameron és titokzatos társa tudja – de ők hallgatnak, mint a sír.

szívéből és májából

A klónozás egy idő óta mindenre jogosult választ adni, ami az élő vagy halott szervezettel kapcsolatos. Így van ez az erszényes farkas esetében is. 1999-ben az Ausztrál Múzeum szakemberei sikeresen kivonták az örökítőanyagot egy 134 évvel korábban etanolban konzervált nőstény farkaskölyök szívéből és májából. Az alkohol ugyanis, ellentétben a gyakrabban alkalmazott formalinnal, nem sérti a DNS-spirálokat. Két évvel később több másik tetemből is lecsíptek csont-, fog-, csontvelő- és izommaradványokat. Előbbiből az X, utóbbiakból az Y kromoszómát gyűjtötték össze. 2002-ben bejelentették, hogy polimeráz-láncreakció segítségével sikeresen lemásolták az állatok génkészletét. Úgy gondolták, még egy évtized kell ahhoz, hogy birtokolják a farkas genetikai könyvtárát, összehangolják a mesterséges kromoszómákat, majd egyesítsék az egészet egy tasmán ördög petesejtjével, végül kitenyésszék, beültessék és kihordassák vele rokonát. Életképes állományt szeretnének visszacsempészni a tasmán erdőkbe – ahol, könnyen elképzelhető, éppen a halál szélén táncol egy maroknyi, még most sem kellően védett egyed. (Különösen, mióta 1999-ben húsz kölyökrókát szabadon engedtek, és mostanra annyian lettek, hogy irtóhadjáratot terveznek ellenük!) A képlet tehát igen különös: az ember ördögi tettét egy állati ördög segítségével, s egy sokak által szintén istenkísértő művelet által próbálják eltörölni. „Meg kell szabadulnunk a kiirtás bűnétől” – mondta egy ízben a tudóscsoport vezetője is, és a Bibliára hivatkozott: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). A siker azonban korántsem garantált, hiszen legközelebbi rokonaiktól, az ördögöktől, quolloktól, erszényes egerektől is nagy genetikai távolság választja el a tasmán farkasokat, s ezt nehéz lesz – sőt talán lehetetlen – áthidalni. Bár egy-két éve sikeresen keresztezték az egymástól 11 millió éves evolúciós, és jelentős földrajzi távolságra lévő dél-amerikai, lámaszerű guanakót az arábiai dromedárral. Másfelől nem tűnik elégségesnek a hat megőrzött DNS-készlet egy életképes állomány kibocsátásához, így a feltámasztott erszényes farkas pusztán üvegfal mögött tengődő látványossággá silányulhat.

2003. május 23-án pénteken a Tasmanian Courier szenzációs leleplezéssel állt elő. Interjút készített egy volt nyúlvadásszal, akivel 1953-ban, 28 éves korában történt a következő eset. South Springfield közelében dolgozott, északkeleten. Észrevette, hogy egy állat rendszeresen megcsócsálja a csapdákban lévő nyulak fejét. Na, gondolta, ennek a kutyának annyi, készített egy speciális csapdát. Egyik hajnalban, hétfői napon, még napfelkelte előtt hallja ám, hogy egy állat vergődik a csapdában. Ber Maher puska nélkül ment ki aznap, így hát kézbe kapott egy ágat, és fejbe kólintotta. Zsákban vitte haza, megnyúzta. A siker megrészegítette, elújságolta a dolgot a borbélynak, az pedig felhívta a helyi újságot. Az interjú a tükör előtt zajlott – Maher aznap nem volt túl elégedett a hajvágással. Másnap két hivatalos személy kereste fel a vadászt. Állatvédelmisek. A tigrisről kérdezték, ő pedig megmutatta nekik a bőrt. Dühösek lettek, amikor elárulta, hogy a tetemet megfőzte a szomszéd disznóinak. Egyikük az ujjával durván mellbe bökte Mahert, és azt mondta, ez 1000 dollárjába fog kerülni. A száradó bőrt leszedték a falról, egy quoll bőrével együtt. Megkérdezte tőlük, mikor kaphatja vissza, és hogy szerintük dingó-e, vagy valami más. Erre azt felelték, dutyiba is kerülhet ezért. Másnap megint visszatértek, és a csapda helyéről érdeklődtek. Maher azt mondta, elárulja, ha békén hagyják őt és a családját, erre azt válaszolták, jobb, ha befogja a száját. Megmutatta nekik. Ott rögvest nekiálltak nyomokat gyűjteni, őt pedig elküldték azzal, hogy senkinek ne beszéljen. Visszafelé ismét bejöttek, és felszólították, ha még egyet megfog, ne mondja meg senkinek, csak lépjen kapcsolatba a Növény- és Állatvédelemmel. Mondja majd, de csak nekik, hogy hiénát talált. Az újság azt is kiderítette, hogy Mahert a testület májusi ülésén lajstromba vették, mint olyan személyt, akit figyelmeztettek az őshonos állatállomány ritkításáért. Két másik emberrel együtt, akik sast, illetve ördögöt öltek. Maher szerint az a két hivatalos személy csak a quoll bőrét szolgáltatta be, a farkasét eltette.

szőröstül-bőröstül

Az állat szokásairól keveset tudni; amit igen, annak az ellenkezője is lehetséges. Például tudjuk, hogy éjszakai állat volt – de szeretett sütkérezni a napon. Rendszerint egyedül vadászott – vagy kis csoportban, a családjával. Lesből ugrott zsákmányára – fáradhatatlanul üldözte egykedvű vágtával, míg az ki nem merült. Csak élő állatokat, wallabykat, kengurukat, vombatokat, kisebb madarakat és rágcsálókat evett – ráfanyalodott a döghúsra is. Kiszívta az állatok vérét – szőröstül-bőröstül felfalta őket. Félénk, visszahúzódó állat volt – agresszív, offenzív fajta. A földön érezte a legjobban magát – látták ugrani, sőt fára mászni is. Négy lábon járt – farkára támaszkodva időnként felegyenesedett, mint egy kenguru. Irtózott a víztől – kifejezetten jó úszónak számított. Sosem bántotta önszántából az embereket – felnőttet, gyereket is megtámadott már. Végsőkig harcolt az életéért – fogságba esve gyakran azonnal feladta, sőt az elszenvedett sokktól el is pusztult. Szinte teljesen néma volt – vadászáskor haragos ugatást, avagy terrierszerű dupla csaholást, felingerelve mélyről jövő morgást hallatott, olykor-olykor szűkölt is. Állatkertben 9 évig élt – szabadban talán 12–14 évig. Tudatlanságunk törvényszerű vadászai nem megismerni, hanem megölni szerették volna, így a tasmán farkas halálával is úgy járt, mint életével. Magába zárta titkát – talán mindörökre.

kép | Theodoros Stamos művei, wikiart.org