Győrffy Iván

NEM VAGYUNK VADAK

Az állatáldozat kultúrtörténeti összefüggései [2002 július]

NEM VAGYUNK VADAK

Az áldozat ember és isten kapcsolatának fordulópontja: egymás lényegéből kölcsönösen részesülnek (az ember isteni erők birtokosa lesz, vagy szolgálatába állíthatja őket, az isten pedig a neki szentelt áldozaton keresztül szorosabbra fűzi viszonyát mindennel, ami földi), s összefüggésükben mindketten megújulnak. Az áldozatokat a felhasznált áldozati eszközök, szándékok, alkalmak, végrehajtási módozatok szerint több kategóriába szokták sorolni. Szándékok tekintetében az Encyclopaedia Britannica vonatkozó szócikke megkülönbözteti az engesztelő/vezeklő áldozatokat, az adományokat, a köszönet-nyilvánításokat, a termékenységi, építéssel kapcsolatos, halottkultusszal összefüggő, valamint közösségteremtő rítusokat. Az engesztelő/vezeklő áldozatok esetén valamely válsághelyzetben lévő egyén vagy közösség az isteni erő birtokosához fordul, hogy bűneit lemossa (avagy hatásukat semlegesítse), s helyreállítsa a kettejük között lévő zavartalan kapcsolatot. Ismert esetei például a nyugat-afrikai jorubák véráldozata a természeti istenségeknek; ilyenkor a bűnbe esett emberek madarat vagy kecskét, a közösség akár állatok százait is feláldozhatta (eredetileg emberáldozat is lehetséges volt). A rituálisan szétdarabolt áldozatot elégették, eltemették vagy sorsára hagyták, de sosem fogyasztották el. Hasonló bűnfelajánló áldozatnak számított a judaizmusban a hatta’t: a bűnös az áldozati bika vagy bak fejére helyezte kezét, képviselőjének (de nem helyettesének!) téve meg az állatot. A pap az áldozat vérét az oltár környékén széthintette. A kora keresztény áldozat-fogalomra is nagy hatást gyakorolt ez az elképzelés, Krisztus szintén az emberiségért (de nem az emberiség helyett) halt meg, eltörölte annak bűneit, és megújította a kapcsolatot Isten és az emberek között. A fő különbség a kettő között, hogy Jézus halála önkéntes és hatékony, mi több, tökéletes, megismételhetetlen, örökkévaló áldozat volt. Más kultúrákban előfordult, hogy az áldozati állat teljesen átvállalta az ember bűneit. Egyes nyugat-afrikai törzseknél az így kivégzett állatot emberként temették el díszes körülmények között; az ártatlanná vált ember pedig tiszta lappal folytathatta (kezdhette újra) életét. Az adományáldozatok esetében az ajándékok az istenség viszont-ajándékának, kedvezésének szóltak: Görögországban Pallasz Athénének, Zeusznak, Artemisznek, Árésznak és más isteneknek csatában aratott győzelemért hoztak áldozatot. Hasonló esetek az Ószövetségben is előfordultak. Köszönetnyilvánításnak számított például a zsengeáldozat a földművelő társadalmakban, amely egyúttal deszakralizálta az addig szent terményt, alkalmassá tette az emberi fogyasztásra. A termékenységet célzó rítusok gyakran éltek emberáldozattal, mivel olyan istenséget kívántak megjeleníteni, aki halálával, szétszabdalásával termékennyé tette a földet (Attisz, Adonisz, Tammúz, Ozirisz stb.). Az áldozat testét, illetve vérét sok esetben a földdel tették egyenlővé. Házak, utak, hidak és más építmények esetében ember- és állatáldozattal is gyakran találkozunk. Céljuk, hogy a rosszindulatú erők akadályba ütközzenek, ha rombolni vagy élhetetlenné tenni kívánnak egy helyet; másfelől az istenség pozitív jelenlétét is megerősítik. Számos társadalomban időről időre a halottaknak is áldoztak, hogy távol tartsák őket maguktól, saját életerejüket megnöveljék, avagy a halottak isteneinek jóindulatát biztosítsák. A közösségteremtő áldozatok (amelyek végül is minden áldozat lényegét jelentik) az isten és az ember közötti kapcsolatot közös étkezéssel szentesítették; a görög thüszia vagy a zsidó zevah áldozatokban az oltáron elégetett áldozati étket az istennek szánták, a többin a hívők osztoztak. A hindu szóma-rituáléban az istenség az áldozati étket is áthatotta, így fogyasztásakor a résztvevők mintegy az istenből is részt kaptak.
szigorú szabályok
A felajánlás tárgya alapján véres, vértelen vagy isteni áldozatokat szoktak különválasztani. A vér mint az életerő, más szóval egyfajta szentség hordozója fontos áldozati elemnek számított, s így alkalmas volt megtisztulási, vezeklő vagy termékenységi áldozatok eszközének is. Állati és emberi vér is számításba jöhetett, a görög rítusokban a legkülönbözőbb domesztikált állatok mellett madarak, vadállatok és halak is az oltárra kerülhettek. A judaizmusban szigorú szabályok uralkodtak, milyennek kellett lennie annak az áldozatnak, amelyik hatékony és az istenség számára elfogadható volt. A védikus rítusok szintén előírták, melyik istennek milyen színű, nemű stb. állatot illett felajánlani. A véres áldozatok közé sorolhatók az emberáldozatok is, melyeket sok kultúrában a legmagasabb szintűnek tartottak: az aztékok a 14. században óvatos becsléssel évente akár 20 ezer embert is feláldozhattak. A vértelen áldozatok között szerepeltek különféle termények, növényi vagy állati eredetű készítmények, víz és más elemek. Istent magát is áldozatul kínálhatták, vagy annak földi mását; erre kínál példát a mexikói napkultusz, a hindu szóma-rítus, a keresztény eucharisztia.

Az áldozat funkciójára, szerepére vonatkozóan az elmúlt évszázadokban sokféle elmélet született. A legismertebbek egyike Sir James George Frazeré, aki szerint az áldozat a mágikus tevékenység folyománya, az istenség rituális kivégzése annak újjászületését célozta. A törzsfőt, illetve a királyt szent ereje, manája alapján szintén szentnek tartották; amikor megöregedett, gyengült, manája is elerőtlenedett, ezért az egész törzsre, nemzetségre romlás várna, ha rituális feláldozásával az életerőt új, fiatal testbe nem költöztetnék. Sigmund Freud Totem és tabu című munkájában W. Robertson Smith alapján azt fejtegeti, hogy az áldozat társas szövetség, a hívőknek az istennel való egyesülése. Az isten egykor ténylegesen együtt étkezett az áldozó közösséggel, később ezt az elképzelést szublimálták, a húsból csak az illata maradt, az állatvér borrá változott. Nem a vallás: az evés az összekötő kapocs, a részesedés az istennel közös anyagból. A totemizmusban véleménye szerint a totemállat feláldozása az egyes ember számára tilos volt, csak az egész törzs vállalhatta érte a felelősséget. Az áldozati állat, a közösség és az isten valójában egy vérből valók. Freud úgy véli, a pszichoanalízis szemszögéből a totemállat az apa, akit az elűzött fiak szövetsége áldoz fel, de egyúttal ki is engeszteli, megerősíti a vele való kapcsolatot; az apahorda helyére az áldozati lakomával a testvérklán lép. Később a totemállat elveszti szentségét, már csak az istennek szóló felajánlás. Egy további híres elmélet Ernst Cassireré, aki Kultusz és áldozat című esszéjében az áldozatot tekinti annak a vallási elemnek, amelyben az adott nézetrendszer szellemi tartalma kibontakozik, megnyilvánul. Minden áldozatban van egy negatív mozzanat, véli Cassirer, mégpedig az érzéki vágy korlátozása, amelynek során az Én lemond valamiről – ez a mozzanat a mágikus világnézet fölé emeli az áldozatot. A mágikus gondolkodásban az ember szolgálatába állítja, céljaihoz igénybe veszi az istent, s így kerekedik a természet fölé. Isten azonban fokozatosan önállóvá válik, és ez újabb, szabadabb viszonyt hoz az áldozatiságba. A Védákbán az istenek kényszerítése helyett felbukkan a csere fogalma, istennek és embernek egyaránt igényei vannak a másikkal szemben. Később az adomány tartalma helyett egyre inkább az adás formája kerül előtérbe, a tisztelés (upanisad) motívuma adja meg az áldozat értékét és értelmét. A buddhizmusban a külső már teljes egészében belsővé fordul át, hiszen elvei szerint az áldozat élőlény tönkretételével nem járhat. Ugyanez a fordulat az ószövetségi prófétáknál is felfedezhető. Az áldozat közvetítés lesz az isteni és emberi szféra között, a szent és a profán világ közötti kapcsolat létrehozása valamilyen megszentelt dolog közbeiktatásával, amelyik a szent cselekvésben megsemmisül: az út maga lesz a cél. Az állatáldozathoz hasonló funkciójú az ima: a szó mágikus erejével betömi a szakadékot isten és ember között, kiélezi az isten–ember ellentétet, majd nyomban meg is szünteti. Az isten már nem csupán elfogadja az áldozatot, maga kínálkozik fel áldozatként, szenved és meghal a véges emberi létezésben, s így szabadítja meg az embert a haláltól. Ez Cassirer szerint az emberiség egyik mitikus-vallási alapgondolata. Úgy véli, a középkori misztika jut el a legvégső pontig abban a folyamatban, amelyben az áldozatfogalom átalakul, és lépcsőről lépcsőre szellemiesedik: az isten és az ember között itt teljes az együttélés, közvetlen a fizikai és eszmei korreláció.

9e10b56485334e34af46430ebc028e30-large

Az állatáldozat az emberi történelem során más és más alakot öltött. Eliade szerint az őskori vadásztársadalmak az állatot emberhez hasonló, de természetfölötti tulajdonságokkal rendelkező lénynek tekintették. Az emberek állattá válhattak, és fordítva, a halottak lelke állatokba költözhetett, egy-egy személy és állat között titokzatos szálak szövődtek. Az állatok megölése szertartásszerűen zajlott, magába foglalta a hitet, hogy azt az Állatok Ura (a vadat és vadászt is óvó, eltérő nevekkel, de azonos jellegzetességekkel illetett istenség) felügyeli; a vadász csupán éhében ölhetett, nem pocsékolhatta a vadat, a csontokat, koponyákat rituális célokra hasznosította (hiszen ezekben lakozott az állatok lelke, élete, s Uruk ebből növesztett nekik új húst), ágakra, különféle magaslatokra helyezte, egyúttal az állatok lelkét „szellemi hazájukba” küldte, hogy aztán új testben ismét fegyvere elé kerülhessenek. Az áldozatok valószínűleg csak a késő őskőkorban terjedhettek el, a különböző lelőhelyeken feltárt csontraktárakról csak annyit lehet feltételezni, hogy vallásos-mágikus szándék állt mögöttük. A barlangfestményekről sem tudhatjuk egyértelműen, hogy milyen célt szolgáltak, a vadászmágia, a vadászat rituális felidézése, az ifjak avatása lehetséges szempontként egyaránt felmerülhet. A mezolitikumban vagy középső kőkorszakban szintén vannak arra utaló jelek, hogy – például a stelmoori láp területén – zsengeáldozatot mutattak be az Állatok Urának, de az is lehetséges, hogy csupán a húst akarták így tartósítani. Az ausztráliai bennszülötteknél már jellemző az a képzet, hogy a mitikus ősök egyfajta vadászparadicsomban élnek. A neolitikumban vagy újkőkorban a tápláléknövények domesztikálásával egyidejű eredetmítoszokban felbukkan egy-egy ősgyilkosság, a mitikus ős vagy istenség halála, akinek részeiből születtek a föld terményei – minden felelős cselekvés (a serdülőkori szertartások, az állat- és emberáldozat, a kannibalizmus, a temetés) erre a gyilkosságra emlékezik. Furcsa paradoxon, hogy a földművelő társadalmakban meggyökerezett elképzelés szerint éppen a békés, betakarító munkát végző alapozza gyilkosságra tevékenységét, míg a vadász az ölésért nem vállalja a felelősséget, idegenre hárítja; fél ugyanis a megölt állat lelkétől, illetőleg az Állatok Urától.

Védákban ezt az istenséget Rudra-Siva testesíti meg. A Rig Véda úgynevezett földoltárát 10 800 agyagtéglából építették, s maga volt az áldozat: legalsó rétegébe öt áldozati élőlény (bak, kos, bika, ló és ember) fejét építették be, később az emberfejet csak jelzésszerűen. A lóáldozatot vagy asvamédhát a győztes uralkodó mutathatta csak be, célja az egész országra kiterjedő virágzás, termékenység volt. A kiszemelt mént egy évig békén hagyták, száz másik ló között legelészett, és négyszáz legény vigyázott rá, hogy ne közelítsen kancákhoz. Amerre járt, a király hadseregével együtt követte, és az útba eső idegen országokat meghódította. Az év lejártával egy háromnapos rítus keretében számos háziállatot megöltek, a mént megfojtották, tetemét a négy királynő és száz-száz szolgálólányuk körüljárta, a király főfelesége pedig melléfeküdt, és köpennyel letakarva aktust mímelt a halott állattal. A lovat és a többi áldozatot ezután szétdarabolták. Ez az indoeurópai eredetű szertartás Pradzsápati áldozatát, a Kozmosz feldarabolását volt hivatott megismételni, a teremtés-újrateremtés folyamatát megidézni. Hasonlított ehhez az emberáldozat (purusamédha) lefolytatása, melynek során az állatok mellett egy (száz tehén és száz ló árán vásárolt) bráhmanát vagy ksatriját is feláldoztak. A lóhoz hasonlóan egy évig ő is szabadon élt, teteme mellé a királynő szintén odafeküdt. Egyesek szerint az utolsó pillanatban állatot áldoztak fel helyette. A bráhmanák idejében az áldozat ciklikus újjáteremtésként szerepel, lényege az egység és a termékenység; az istenek kezdetben halandók, de az áldozat révén istenekké válnak. A Satapatha-bráhmana szerint egyetlen asvamédha idején 249 darab állatot öltek le. Az upanisadok szintén az áldozati állat és a világteremtés szoros összefüggését tárgyalják. „Az áldozati ló feje a Hajnal, szeme a Nap, lélegzete a Szél, kitátott szája a Tűz; az év az áldozati ló egész teste; háta az Ég, hasa a Levegő, szügye a Föld, oldalai az égtájak… végtagjai az évszakok… ha száját kitátja, az a villámlás; ha megrázkódik, az a mennydörgés; ha vizel, az az eső; nyerítése a beszéd… Kocsihúzóként az isteneket szállította, hátaslóként a légi szellemeket, paripaként a démonokat, ló gyanánt az embereket. Rokona az óceán, szülőhelye az óceán” – írja a Brihadáranjaka Upanisad (1. 1.).
mindenki másra hárította a felelősséget
Az áldozati állat szent jellege Frazer szerint egyértelműen megmutatkozik a különböző népszokásokban. Észak-Európában az aratási vacsorán a gabonaszellem egy állatban – kakasban, nyúlban, macskában, kecskében, ökörben és disznóban – öltött testet, ezt aztán megölték, húsát és vérét elfogyasztották. Valóságos testének helyettesítésére akár kenyeret vagy gombócot is mintáztak alakjáról, és ezt ették meg szentségként. Az áldozat szentségjellegét erősíti az az ókori görög szokás, amely szerint június végén vagy július elején sor került „az ökör meggyilkolására” (buphonia): Zeusz oltárára gabonát helyeztek, a körbehajtott ökrök közül azt, amelyik evett belőle, feláldozták, fejszével és késsel leölték, majd a mészárosok elmenekültek. Az ökröt megnyúzták és megették, bőrét szalmával kitömték, összevarrták, és eke elé fogták. Bíróságot alakítottak, hogy a gyilkost megnevezzék, de mindenki másra hárította a felelősséget, végül a bűnösnek talált kést és fejszét a tengerbe dobták. Ez a rítus igazolni látszik, hogy az ökör nem egyszerű áldozat, hanem önmagában is szent élőlény, megölése szentségtörésnek vagy gyilkosságnak számított. Gabonaszellemet képviselt az ökör Guineában is, ahol a jó termés érdekében évente két ökröt áldoztak fel, s közben a szemükbe hintett liszttel vagy borral sírásra késztették azokat (esővarázslás). A dionüszoszi szertartásokon is kidomborodik a szentségjelleg, a széttépett élő bika vagy kecske húsát nyersen ették meg, egy részét a földeken elásták, hogy éltető és termékenyítő hatását kihasználják. A meghaló/feltámadó istenségeket gyakran disznó alakjában tették ártalmatlanná, illetőleg keltették új életre. Attisz és Adonisz hívei egész évben tartózkodtak a disznóhústól, kvázi tisztátalannak (szentnek) tekintették azt, csak ünnepi alkalmakkor mint az istenség képviselőjét ölték le, és fogyasztották. Ugyanerre a viszonyra vezethető vissza az is, hogy a görögök nem tudták eldönteni, a zsidók undorodnak-e a disznóktól, vagy imádják azokat. A szentségjelleg mellett tanúskodik a tény, hogy Ézsaiás koráig egyes zsidók titokban disznó- és egérhúsevésre gyűltek össze – ősi rítus maradványa volt, amelyben ezeket az állatokat még istenségként tisztelték. Hasonlóan volt ez az egyiptomiaknál is: Ozirisznek és a Holdnak csak egyszer egy évben mutathattak be sertésáldozatot, különben tartózkodniuk kellett a disznóevéstől és -öléstől. Tüphónt, Ozirisz gyilkosát is vadkanalakban képzelték el: az isten ellenségeként feláldozott állat Dionüszosz, Démétér, Attisz, Adonisz és Ozirisz esetében egyaránt maga az isten lehetett eredetileg. Isteni állatnak számított egyes népeknél a medve is, így a távol-keleti ajnuk és a kelet-szibériai giljákok falvaiban. A legkülönbözőbb szertartásoknak vetették alá, évekig táplálták, jól tartották, emberként kezelték, majd rituálisan megölték, kiengesztelték, és elküldték „atyjához és anyjához”, mondván: „kérünk, vidd el jó hírünket, mondd el nekik, milyen szívesek voltunk hozzád; kérünk, jöjj el hozzánk ismét, mi majd újra feláldozunk”.

eb02ecf9a6099fbfd6d9d817a9674298-large

Az állatáldozatok számos más vallásban, hiedelemvilágban is előfordultak. Zarathustra követői elutasították a véres áldozatokat, mégis éltek az állati felajánlásokkal, melyekkel a gonosz erőinek elsöprését, a világ teljes megtisztítását, a megújhodást, az emberiség feltámasztását kívánták elérni. Hérodotosz szerint „a mágusok szerencsés jósjelek reményében fehér lovat áldoztak” (VII, 113. ).

Rómában a termények mellett szarvasmarhát, birkát, sertést, kecskét, október idusán pedig lovat is áldoztak. Az isteneknek szánt részt (májat, tüdőt, szívet és más értékesnek tartott testtájat) az oltáron elégették; az állami kultuszban a papok kapták meg a hús többi részét, a magánkultuszban pedig az áldozati szertartás résztvevői. Az október 15-én a Mars-mezőn megrendezett kocsiverseny győztes fogatának jobb oldali lovát dárdával átdöfve Marsnak áldozták, hogy jó termést biztosítsanak, fejét levágták, és cipókkal díszítették. Két kerület lakói versengtek érte, hogy falukra tűzhessék, farkát sebesen a királyhoz vitték, és vért csöpögtettek tűzhelyére; a ló többi részét április 21-ig eltartották, akkor a Vesta-szüzek elkeverték a hat nappal azelőtt feláldozott, meg nem született borjak vérével, s ezt az egyveleget a parasztok nyájaik megfüstölésére használták. Februárban tartották a Lupercalia ünnepét, amelynek eredetéről Ovidius így ír: „Volt egy jós – neve rég feledésbe merült az idővel –, /Tuszk földről nem rég jött, menekülve, ide. / Ez kecskét áldoz. Bőrét szíjakra hasítják. / S hagyják szíjakkal hátukat ütni a nők. / Szarvaival ha a hold tíz hónap múlva megújul, / férjükből apa lesz, és feleségük anya.” (Fasti II. 443–448) Plutarkhosz Romulus-monográfiájában tisztulási ünnepnek tartja a Lupercaliát, amit szerinte a február hónap neve is alátámaszt. Két kecskét vágtak le ekkor, két nemes ifjú homlokát érintették a véres késsel, később tejbe mártott kendővel letörölték. Ekkor el kellett nevetniük magukat, s meztelenül, kecskebőr szíjjal csapkodva futásnak eredtek (Romulus 21.). Theodosius császár egyébként 392-ben tiltotta be a városokban az áldozati ünnepeket, a vidéken azonban még sokáig gyakorolták.
saját gyomrában főzték meg
Az altáji népeknél tisztelt Tengri égistennek lovat, ökröt és juhot is áldoztak, főként amikor csapások vagy természeti katasztrófák voltak soron. Hérodotosz szerint a szkíták az áldozati állatot kötéllel megfojtották, és kellő edény hiányában akár saját gyomrában főzték meg. Nem volt ismeretlen náluk az emberáldozat sem, amelyet brutális kegyetlenséggel hajtottak végre (l. Hér. 4.59–64 ). Kínában az ősöknek felajánlás keretében fordult elő leggyakrabban az állatáldozat, az égieknek áldozott baromfit, kutyát, disznót, szarvasmarhát vagy lovat elégették, a földnek szántat elásták.

A finnugor népek és a magyarok áldozási szokásaiban a Hérodotosznál és a Bibliában is előforduló fehérló-áldozás kitüntetett jelentőséget kapott. Fehér állatot általában az égisteneknek áldoztak, és Róheim Géza feltételezi, hogy a Szvatopluk fejedelemnek küldött ló is áldozati állatnak számított: az aranyos nyereggel és kantárral felszerszámozott lóért küldői földet, vizet és füvet kértek. Szvatopluk hajlott az adományra, ám Árpád azt üzente neki, hogy tűnjön el a földről, amit immár megvásároltak tőle. Szvatopluk nevetett ezen, és azt mondta, meg fogja öletni a lovat, szerszámait elhajítja; de a magyarok szerint ez csak hasznukra szolgál, hiszen az áldozat így teljes és termékenyítő hatású, véli Róheim. Anonymus leírja, hogy három magyar törzsfő, Ond, Ketel és Tarcal egy hegy csúcsáról megszemlélte a földet, és „pogány szokás szerint” kövér lovat öltek le, nagy áldomást csapva (az áldomás az áldozat szóból ered, s később is hajdani áldozati rítusok maradványaként szerepel, pl. üzletkötések, ünnepek esetén isznak/esznek áldomást). A magyar áldozati rítusok a halottkultusszal is összefüggtek, Ipolyi Arnold említést tesz a hősök sírja mellett fákról, karókról lelógó állatbőrökről és csontokról. László törvénye egyenesen tiltja a források, vizek, fák, kövek melletti pogány áldozatokat. Egyes boszorkányperekben azt olvasni, hogy a vádlottak – a pogány áldozatok mintájára – vaskatlanban főztek lóhúst és sót. Előfordult az is, hogy a lovak mellett ökörrel, juhval, kisebb négylábú háziállattal, kutyával, kecskével, kakassal, sőt farkassal adóztak a magyarok az isteneknek.

c4df8c9dcb76994e46f32c24d8172bde-large

A zsidó vallásban az állatáldozatnak többféle formáját ismerték és űzték. Ismeretes volt az egészen elégő áldozat, amely birka, bárány, kecske vagy madár teljes elégetésével, maradéktalan feláldozásával járt (1. pl. Tér 8,20; Bír 6,21). A szent lakoma idején Jahve színe előtt fogyasztották el az étket, kötöttek szövetséget (1. pl. Kiv 24,4-8). Egy részét, mondjuk a kövérjét Istennek ajánlották, a húsán a vendégek osztoztak. Máskor ételt, terményt tettek az Úr asztalára, bűnökért és kiengesztelésért mutattak be áldozatokat (l. pl. Lev 1,4; Jób 1,5), saját célra vágott állatoknál öntöttek vért a földre. Mindegyik áldozatban alapvető az állat és az ember helyes hozzáállása; az állat egészségében, küllemében tökéletes, az ember bensőjében odaadó legyen. „Az igaz áldozat öröm az oltárnak, kellemes illata felszáll az Úr elé” – olvashatjuk Sirák könyvében (35,5skk). A későbbi korokban egyre gyakrabban felmerül az állatáldozat kegyetlen és fölösleges volta, Josephus Flavius Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról című írásában így védelmezi meg a hagyományokat; „Nos, a háziállatok levágásának szokásában az egész emberiséggel osztozunk, Apión pedig ezt kifogásolva saját egyiptomi származását leplezi le. Görög vagy makedón embernek nem jutott volna eszébe ezen felháborodni, hiszen ők arra büszkék, hogy hekatombákat áldoznak az isteneknek, az áldozati állatok levágása hozzátartozik ünnepeikhez, és ettől még nem vesztek ki a világból az állatok, amitől Apión tart. Ha viszont mindenki az egyiptomi szokásokat követné, az emberiség pusztulna ki, mert a vadállatok szaporodnának el – hiszen ők ezeket istenítik, kímélik és tenyésztik” [Apión ellen 11.13.).

A legnagyobb kritikus éppen az utódvallás, a kereszténység volt. Pál apostol zsidókhoz írt levelében a következőképpen fogalmaz Jézussal kapcsolatban: „És nem a bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve. Mert ha a bakoknak és birkáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek… Azért a világba való bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem, Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél… Mert egyetlenegy áldozatod örökké tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 9,12-14; 10, 5-6; 10,14). Firmicus Maternus A pogány vallások tévelygéseiről című könyvében egyenesen Sátánnak tetszőnek nevezi az állatáldozatokat, és így kiált a poklok urához: „Ott csúszkálsz a templomokban, a leölt szerencsétlen áldozati állatok vérét szürcsölöd, és dögletességednek nincs hiánya sem vérben, sem az elégetett áldozati állatok félig elszenesedett testrészeiben, sőt gyakran még emberáldozatok vérével is bemocskoltad magad… A bálványok előtt kiontott vér senkit sem váltott még meg… A bikaáldozat vagy a juháldozat a bűnös vér mocskával áraszt el téged” (26-27.).
kacsák vérének kiontása és rituális felnyalása
A kereszténység Krisztus egyszeri, egyedi, önkéntes és végtelen áldozatát hangsúlyozza, emiatt a pogány áldozatok szükségtelenek, visszatetszők és istentelenek. Krisztus szeretett minket, és odaadta magát értünk jóillatú adományként az Istennek. Krisztus áldozata a húsvéti bárányét ismétli; azért hallgat Jézus bírái előtt, mert Ézsaiás próféta szavait teljesíti be a leölésre szánt bárány hallgatásáról (Ézs 53,7). Az eucharisztia, Krisztus testének és vérének rituális elfogyasztása, újra és újra felidézi, élővé teszi, megosztja a hívekkel Jézus áldozatát és annak következményeit. A protestánsoknál a keresztáldozat megújítása az állatáldozat helyett a szentmiseáldozat, Glasenapp szerint, amely hódoló, engesztelő, hálaadó és kérő áldozat is egyben. A misén megszentelt bőr és ostya átváltoztatása Zwingli véleménye alapján Krisztus jelenlétének jelképe, Kálvin is azt mondja, hogy Krisztus hatása szerint jelenvaló, Luther az objektív jelenlétet emeli ki, a katolikus egyház pedig az 1215-ös lateráni zsinat óta vere, realiter el substantialiter, azaz igazán, valósággal és lényege szerint tételezi ottlétét. A pogány állatáldozatnak azonban később is megvannak a vadhajtásai a kereszténységben, Massimo Montanari Éhség és bőség című táplálkozás-kultúrtörténeti munkájában a húshagyó napok beiktatását többek között negatív reakcióként magyarázza. Elterjedésekor a kereszténység gyakran szinkretikusan keveredett a meghódított népek vallásával, rítusaival, így alakult ki például kubai joruba szertartások és keresztény elemek keveredésével a Santería-kultusz, amelyik Latin-Amerikában sok helyütt megtalálható. A kultusz szertartásai közé tartozik az állatáldozat is, leggyakrabban kacsák vérének kiontása és rituális felnyalása, az áldozat fejében lévő ache vagy mágikus erő átszármaztatása az áldozóra. Az Amerikai Egyesült Államok egyes helyein megpróbálták visszaszorítani a kultuszt, illetve annak áldozati szertartásait, de – amint az kiderül az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1992-es „Lukumi Babulu Aye egyház kontra Hialeah város” néven futó per ítéletéből – ezek a korlátozások túlzottak, aránytalanok és a szabad vallásgyakorlás alkotmányos jogába ütközőek voltak. A katolikus egyház rigorózusságának enyhülésekor, az inkulturáció elvének bevezetése idején egyes dél-afrikai érsekek is megpróbálták visszacsempészni a véráldozatot a szertartásrendbe, de egyházi berkekben általános megütközést és elutasítást keltettek ezzel.

fc98d5dedb6a778856f1bbe545e31ae0-large

Az állatáldozat számos vallási/irodalmi műben megjelent, a Bibliától a Védákig, az Eddától a Kalevaláig, Homérosztól a 20. századi modern irodalomig és filmművészetig. Egyik legnépszerűbb motívuma a Dionüszosz-mítosz. Dionüszosz a görög főisten, Zeusz és Szemelé nászából született, a féltékeny Héra a titánokkal apró húscafatokra szaggattatta, üstben főzette, ám Rhei újból összeillesztette őt. Héra megőrjítette nevelőatyját, Athamaszt, aki fiát, Learkhoszt szarvas képében ölte meg. Hermész kossá/gödölyévé változtatta Dionüszoszt, s a bort feltaláló istenség maga is őrjöngő állapotba került, környezetével együtt. Ahol megfordult, őrület és pusztítás, kegyetlen állati és emberi áldozatok kísérték útját; Lükurgosz szőlőtőkeként verte agyon fiát, az édónok királyukat a termékenység növelése érdekében vad lovakkal tépették szét, Thébai királya, Pentheusz bikaként kötözte meg Dionüszoszt, nem tisztelte istenségét, ezért a város asszonyai bakkhánsnőkké változtak, minden eléjük kerülő állatot és embert darabokra szaggattak, köztük magát Pentheuszt is, akit saját anyja küldött a másvilágra. Dionüszosz csak akkor emelkedett fel a 12 főisten közé, amikor már az egész világ rettegte nevét, és hódolt előtte. A legkülönbözőbb állatalakokban (oroszlán, bika, párduc stb.) megjelenő mámoristen számára később csikót, bikát, vagy Vergilius szerint kecskét is áldoztak (Georgica 11.380–4.).
örökös borzalom
Euripidész Bakkhánsnők című darabjában azt a momentumot emeli ki, amikor Dionüszosz bosszúból őrületbe kergeti Pentheusz népét. Egyik utolsó, már csak halála után bemutatott tragédiájában Euripidész az istenekbe vetett hit megrendüléséről, a vallás kiüresedéséről, az istenek részvétlen őrületéről ír. Az emberek állatokként esnek áldozatul az isten tudatukat vesztett, teljesen behódolt követőinek, az állatok húsukkal és vérükkel adóznak az embertelenné (és immár istentelenné is) vált világnak. Édes a hegy ormain, a raj / szent rohanása közben / a földre le-lebukni, ha az őz- / köpenyű raj hegyi kecskét űz, / vére szökken s nyerünk nyershúsevő gyönyört… Pentheuszt, aki józannak, és kevéssé istenfélőnek mutatkozott, brutálisan szaggatják szét házának gyönge női, anyja, Agaué thürzosza hegyére tűzi a „bérci oroszlán” fejét, és úgy megy dicsekedni a királyi családnak, micsoda hőstettet vitt végbe. Az eszmélés az istenekbe vetett bizalom teljes elvesztésével és az örökös borzalom elnyerésével jár: bika-Dionüszosz Thébai egész népével és uralkodóival száműzetéssel, szörnyű sorssal fizetteti meg korábbi el nem ismerése vétkét. A történelem később megismételte önmagát: az állatias emberáldozat a valóságból a színpadra lépett. Plutarkhosz Crassusról írott életrajzában tudósít a darab legemlékezetesebb előadásáról (Crassus 33.): a párthus király udvarában éppen a darab közepén jelenik meg a hírnök Crassus levágott fejével, s azt a színpadra dobja. A színész jó helyzet-felismeréssel az álarcot a levágott emberfejre cseréli ki, és így szavalja a dicsekvő Agaué belépőjét; az egész közönség őrjöng az örömtől. A párthus király megajándékozza a színészt és a Crassust levágó katonát is, aki szintén belép a darabba. Mondják, hogy mint valami tragédia, ezzel a végjelenettel fejeződött be Crassus hadjárata.

Az utolsó trilógia másik darabja, az Iphigeneia Auliszban szintén szánalmas képet fest az istenekről, s különösen a velük áldozati viszonyba lépő emberekről. Agamemnón Trójába igyekezve enged Kalkhász jóslatának, a hajóhad akaratának, s áldozatul kínálja fel lányát, Iphigeneiát Artemisz istennőnek, hogy jó szelet és győzelmes hadjáratot nyerjenek jutalmul. Bensőjében azonban vívódik, mert értelmetlennek és kegyetlennek találja az áldozatot, de testvére, a Helénát elvesztő Meneláosz, és az Odüsszeia csavaros eszű hőséből itt álnok demagóggá süllyedt Odüsszeusz rábírja a cselekvésre. Feleségének, Klütaimnésztrának nem is meri bevallani, mire készül, úgy csalogatja magához mit sem sejtő gyermekét, hogy Akhilleuszhoz szeretnék őt nőül adni. Hiába Klütaimnésztra és Akhilleusz kiállása, hiába Iphigeneia tiltakozása, aki végül megadja magát a sorsnak, az áldozatra a nép színe előtt kerül sor; ám „csoda” történik, a lány eltűnik (Artemisz papnője lesz a tauroszok földjén, l. Iphigeneia a tauroszok között), s helyette egy szarvas vére serken az oltárra. Az áldozat itt nem szükségszerű, nem isteni, nem pecsétel meg semmit – „gyilkossággá”, „mészárlássá”, „taglózássá” válik. Az oltár nem szentség többé, hanem vágóhíd. Az istennő közbeavatkozása saját papja számára is érthetetlen és hihetetlen (!), hiszen az áldozat emberek egymás közötti színjátéka. A pap kiált, visszhangzik rá a hadsereg, / látván csodát, milyet csak isten küldhetett, / nem is reméltet, mit ki lát, még az se hisz. Klütaimnésztra, mikor tudomást szerez a készülő áldozatról, nem gondol az istenekre, hanem felteszi a kérdést: „Dühöngő őrült lett az / én uram?” Az áldozat ára nem az istennek való engedelmeskedés jutalma, hanem egy halandó ember (Meneláosz) java. Iphigeneia nem meggyőződésből, hanem „mint gyengébb” enged a parancsnak; nem Artemiszért, hanem Hellászért vállalja az áldozatot. A véremmel, ha kell, / áldozat, én, lemosom / ezt az isteni átkot. A ember vérét itt kiváltja az állaté; a görög hiedelemvilág „civilizáltabb” fokra lép, de végleg ki is üresedik. Az istenek a darabban semmilyen formában nem jelennek meg (ellentétben például a Bakkhánsnőkkel): eltávoztak az emberi világból, megjelenésük kivételes, „csodaszerű”, tragédiába illő.

e80abd3cda82ec12fdaf35c1b76fbf39-large

Az Iphigeneiát sokan összefüggésbe hozzák, ellentétbe állítják az ábrahámi áldozattal. Ábrahám Isten közvetlen parancsára fiát, Izsákot készül feláldozni, senkinek, még fiának sem szól készülő tettéről, kívül-belül szilárdnak tetszik az Úr iránti hűségében, ám végül elfogadja az Isten által felkínált alternatívát, és kost áldoz neki. Agamemnónban Ábrahámmal ellentétben nyoma sincs hitnek, sorsát nem alakítja, elszenvedi, istennek nem szívből és önként engedelmeskedik, hanem „becsapottnak” érzi magát, és kényszerűen fejet hajt. Kierkegaard is egybeveti a kétféle hitmegélést, áldozati magatartást, és arra a következtetésre jut, hogy Agamemnón tragikus hős, akiben a kötelesség a vággyal szegül szembe, s vágyát feláldozza a kötelességért. Ezzel szemben Ábrahám a hit lovagja, számára a kettő azonos, de mindkettőt fel kell áldoznia. A rezignáció végtelen mozdulatában lemond Izsákról (ez a mozdulat Agamemnónnak is sajátja), a hit mozdulatában pedig „az abszurd erejénél fogva” tudja, hogy mindent (itt és most, nem az örökkévalóságban) újra elnyer. Ábrahám Kierkegaard szerint tehát valójában nem mondott le semmiről, hanem ezáltal kapta meg Izsákot; a hit olyan paradoxon, amely egy gyilkosságot szent, Istennek tetsző cselekedetté tud változtatni, s ott kezdődik, ahol a gondolkodás elhal. Etikai értelemben Ábrahám tette gyilkosság lett volna, ám az Istennel való őszinte viszonyban az egyes magasabb rendű lesz, mint az általános, Ábrahám túllép az őt megkísértő etikum mezsgyéjén. Istennel szemben a kötelesség abszolút, a bensőséges kapcsolat a külvilág számára érthetetlen, ezért Ábrahámnak nincsenek szavai, Izsákhoz, feleségéhez, háznépéhez képest idegen nyelven szól; semmit nem mond, mégis mindent. Ha nem ez a helyzet, akkor a hitnek nincs helye a létezésben, a hit kísértés, és Ábrahám elveszett, mert nem engedett neki.
gyilkosokká és áldozatokká lesznek
A tizenkilencedik-huszadik századi mítoszgyilkos regények sokat átmentenek az állatáldozat hagyományos jellemzőiből, de saját aktuális paradigmáiknak megfelelően szabják át azokat. Az 1954-ben keletkezett Golding-mű, A Legyek ura az Állatok Urához hasonló mágikus képzeteket vetít a világháború szörnyűségeire, az emberi társadalom (és az emberi elmék) teljes megbomlására. A lakatlan szigeten partra vetődő angol gyerekek két táborra, a vadászó-harcos és a gyűjtögető-filozófus törzsre (kasztra) szakadnak, két karizmatikus személy körül tömörülnek, majd gyilkosokká és áldozatokká lesznek. A világégés idején egyértelmű, hogy a történéseket csakis az erő, a hatalom, az agresszió és a vér mozdíthatja előre. Eleinte minden szigetlakó viszolyog az új életmódtól („angolok vagyunk, törvényekre van szükségünk, nem vagyunk vadak” – mondja Jack, a vadászok későbbi vezére), a szabadság könnyen jött mámorában azonban fokozatosan állati vonásokat öltenek kívül és belül, s előbb állatokat, utóbb – mintegy pótlék és betetőzés gyanánt – embereket áldoznak ösztöneiknek. Az agresszió a félelem szülötte és kiteljesítése egyszerre: félnek a tengerből előjövő szörnytől, a hegytetőn lebegő ejtőernyőtől, a sötétségtől, a hangoktól, s egymástól is; félelmüknek gátat csak félelemkeltéssel szabhatnak. Azt érzi az ember, mintha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák… mintha a dzsungelben egész idő alatt valami a sarkában járna. Egész szertartásrendet dolgoznak ki az állatölésre, annak rituális felidézésére, újrajátszására. Első emberi áldozatuk az a fiú lesz, aki először mondja ki: a szörny nem a külvilágban, hanem bennünk lakozik. A második a csak áldozati névvel (Röfi) rendelkező kövér, szemüveges, józan gyerek, mintegy az erdőben levadászott vadmalacok alteregója. A harmadik (és egyben utolsó) pedig Ralph, a „gyűjtögetők” vezére, a frazeri értelemben vett korábbi szimbolikus papkirály lenne. Az „Áldozat a sötétségnek” című fejezetben a Jack irányította csapat egy elejtett disznó vérét magára keni, majd levágják annak fejét, és egy mindkét végén kihegyezett karóra helyezik, áldozatul új, haragvó-bátorító istenüknek, a Legyek urának. Ez a fej az állaté! Ajándék! – A csönd elfogadta az ajándékot, a fiúk áhítattal figyeltek. A fej pedig szembenézett velük, alig észrevehetően vigyorogva, megtört szemekkel, fogai között alvadt, fekete vérrel. Később az új isten-állat emberi alakban közéjük lopózik, megölik, de Jack rögtön kijelenti: lehetetlen őt megölni. Az isten állati, illetve emberi énjének áldozati rituáléja misztériumjáték-szerűen zajlik: az isten meghal, és egyúttal feltámad, itt van, és még sincs sehol, áldozatul kínálkozik, és vérszerződést ír a törzzsel. A történet végén a sziget és a gyerekek teljes pusztulását a felnőtt menti meg, aki előtt elsiratják ártatlanságuk végleges elvesztését és az emberi szív sötétségét. A Golding-regény, a belőle készült 1965-ös film, és különösen a Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényéből alkotott Apokalipszis most című Coppola-mozi, valamint a vele párban álló Dr. Moreau szigete (Wells – Frankenheimer) mind-mind a legújabb kor sajátos civilizációs szkepszisének, deszakralizáló hajlamának gyümölcse.

A legifjabb írógeneráció egyik tagja, Lawrence Norfolk több regényében is használja az állatáldozat-motívumot. Friss harmadik kötete, a Vadkan képében (micsoda goldingi cím!) a kalüdóniai vadkanvadászatot mossa össze a változatosság kedvéért egy világháborús történettel, az első, a Lempriére-lexikon pedig többek között az Aktaión-mítoszt variálja. A görög mitológiából isimért Aktaión észrevette a fürdőző Artemiszt, megleste őt; hogy ne tudjon hencegni társainak, Artemisz hímszarvassá változtatta, és saját kutyafalkájával tépette ízekre (Hyginus Fabulae 18,1; Pauszaniasz IX.2.3.). Robert Graves vallástörténész Artemisz megjelenését itt a krétai Vadak Úrasszonyáéhoz hasonlítja, Aktaión pedig szerinte a prehellén szarvaskultusz szent királya, akit uralkodása közepén téptek darabokra, hogy átadja a helyét egy új uralkodónak. Artemisz fürdője rituális megtisztulási fürdő. Graves rámutat, hogy léteznek hasonló walesi, illetve ír legendák, s hogy a Krisztus utáni 1. században Plutarkhosz leírása alapján az árkádiai Lükaion-hegyen is megöltek egy szarvasbőrbe bújt férfit. Aktaión szétszaggatása hasonlít Orpheusz, illetve Zagreusz végéhez, valamint Dionüszosz sorsához (Aktaión apja az őrjöngő isten dajkájának is apja volt). Norfolk regényében az ifjú John Lempriére szerelmese féltékeny apjától Ovidius Átváltozásait kapja ajándékba, amelyik a vonatkozó mítosznál feltűnően díszesen illusztrált. A leendő após, illetőleg egy évszázadok időkorlátait könnyedén áthágó titkos társaság mesterkedéseinek köszönhetően apja, Charles Lempriére besétál a csapdába, amelyben a fiú szerelmese Artemisz, a csalétek. A fiú jelenlétében marják az apát halálra a felbőszült kutyák. John lelki szemei előtt a könyv még nyitva volt szobája asztalán. Actaeon még élt, még várta, hogy a kutyák odaérjenek hozzá. Itt, félig a medencébe lógva, apja tépett holtteste. És a két test között az övé, mely összekapcsolta őket, mely egyiket a másikká változtatta. Norfolk mítoszváltozatában az istenség nem az egekben, hanem az emberi történelemben lakozik, és erősen hasonlatos Euripidész bosszúálló őrültjéhez. Az áldozat nem az örökkévalóságnak, hanem véges érdekeknek adatik, ezért nem sokban különbözik a vérszomjas gyilkosságtól, melyet ördögi precizitással, mérnöki hidegvérrel halandók terveztek és hajtottak végre. Célja nem a szentség érintetlenségének megőrzése, hanem a sorskerék továbbforgatása, egy évszázados átok beteljesítése és megtörése. Goldinggal ellentétben Norfolk nem a 20. századba torkolló emberjáték értelmetlenségét és istentelen embertelenségét, hanem szükségszerűségét, teleologikusságát emeli ki.

1083a5568877b8d6f9ca08bf7efa1508-large

Az állatáldozat és mutációja, az emberáldozat nem csupán az ember–isten, de az ember–természet viszony tipikus formája, az élővilággal szemben tanúsított attitűd jellemző vonása (jól mutatja ezt a noéi szövetség, ahol Isten az özönvíz hajósának jó illatú állatáldozatát a halak, vadak és madarak fölötti örökös emberuralommal jutalmazza). Így vagy úgy, az emberiség egész kultúrtörténetét át- meg átszövi, s a lelkek bugyraiban is mélyen megbúvik. A 20. századra a hajdani jól tagolt hagyományból – a mítoszelemek részbeni átmentésével – az áldozat önmarcangoló jellege maradt csak meg, a végpusztulás előterében. Az ember – mint Tarkovszkij utolsó filmje, az Áldozathozatal író-hőse a nukleáris katasztrófa után – önmagát áldozza fel állatostul a nála felsőbbrendű erőknek, akiknek csöndjében már egy percig sem kételkedik.

kép | Paolo Marchetti, lensculture.com