Győrffy Iván

ÉDENEM

2003 július

ÉDENEM

Az én Édenkertem szavakból áll, gondolatok, mondatok, bekezdések, szünetjelek alkotják indáit.

Édenem fáin metafora-majmok kergetőznek, allegória-pillangók lebbennek a magasba.

Édenemben névmáskígyók tekeregnek, és megvan még minden lábuk.

Édenemben a rovarok mellékneveket formálnak, s kétéltű főnevek torkában végzik.

Édenemben a madarak az igék, hangosan kárálnak az égen, kelletlenül ülnek meg a fák lombozatán.

Édenemben nincsen vadász: gyomrukat kósza hangzatokkal megtöltik ugyan a lények, de mindent rögvest vissza is adnak.

Édenemből nincs szabadulás, mert halál sem létezik.

Édenemben mindenki a maga ura, mert úrról csak hírből hallott.

Édenemben mindenki azzal sző közös történetet, akivel tetszik, és ez így van jól.

Édenem az unalom maga: valamennyi lehetőségünket végigjátsszuk.

Az alanyok torkon ragadják az állítmányt, hátukon ott kuporognak a tárgyak, bő sugárban ömlik ki a szóvér, és lucskos raggá ragad.

A tulajdonnevek a Két Fa egyikén lógázzák lábukat, és nevetnek, nevetnek.

Édenemben a szavak ismerik egymást színről színre: elégedettnek tűnnek.

Édenkertem a mindenség, rajta kívül nincsen semmi.

Sokan hiszik, kijuthatnak élve, de az Édenből nincs menekvés.

Édenemben nem létezik idő, mindenki azonos tegnapjával, s nem álmodik a holnapról.

Édenemben együtt vagyunk, ha széttartunk is, beszélünk, ha nincs mondanivalónk.

Az én Édenem kényszerlakhely, az önkény mégis kézzel foghatatlan.

Az Édenkertben lehetetlen élni, csak létezni van mód.

A létezés az Édenben önmagáért való, senkinek nem lehet belőle haszna.

Édenem meghasonlásmentes, mert nincs, aki elemezze.

Édenem nem terem: teremtődik.

Édenem nem fogad be: van.

Édenem adakozó: tulajdona semmi.

Édenem enyém, de senkié egészen.

Édenemben két lény máshoz nem bújik oda.

Édenemben a két lény gyümölcsöket érlel, magvát hullatja.

Az édeni gyümölcsök ott rothadnak a földön, ehetetlenek.

E gyümölcsöknek nincs értelmük, képtelenek szavakká válni.

Ha szavakká válnának is, senki nem kérne belőlük, hisz közös emlékezetünkben nyomtalanok.

Mert emlékezni egyet jelent a léttel, csak az feledhető, ami halott.

Édenem kétnemű, lényege hallhatatlan.

Az elhullott termésekből új fák nőnek, melyekre nem telepszenek madarak.

Ezek a fák már mind sivárak, a hernyók kerülik, félik a tetvek.

Az Édenkert kitágul, hogy helyet adjon, pedig változást nem ismer.

Az Édenkert kinyílik, kapujanincs átjáró.

Édenkertem üres: elhagyták az álmok, a mesék, szóvirágok.

Óvatlan pillanatban szökkentek ki Édenem lakói, mert testesülni vágytak.

Hús-vér szavakká kívántak lenni, nyomdafestéktől mocskolódni, kínnal préselődni egy könyvbe.

Az Édenkertben nincs már semmi: magam vagyok, szótlan.

kép | adobe.com